Elhunyt Róna Gábor SJ

Róna Gábor SJ önéletrajza

1929. február 4-én születtem Kiskunhalason. Szüleim világa az iskola és a gyermekek voltak. Édesanyám tanítónő volt, édesapám pedig tanyai iskolák igazgatója. Tanítói szerették, és gyakran voltak vendégeink, amikor a városba jöttek. Utánam még két testvérem született, Imre és László. Édesapám földet és tanyát vett Soltvadkert határában, ahol szép gazdálkodás folyt, míg mi természetesen Halason éltünk. Édesapám a futóhomokot gyönyörű szőlővé és gyümölcsössé változtatta át. Ebben az a szándék vezette, hogy mind a három fiát Kalocsán, a jezsuita atyák gimnáziumában neveltethesse. A vadkerti tanya számunkra mindig nagyon kedves hely maradt, ahol nagy közelségben éltünk a természettel. Édesanyám is vagy ötven éven át tanított, nagy örömmel és hivatástudattal.

Az elemi iskolát a Kalocsai Iskolanővérek vezette iskolában végeztem. 1939 szeptemberében kezdtem el a gimnáziumot Kalocsán mint bennlakó. Az első szakasz magisztere, Pálos Antal fogadott – szó szerint – kitárt karokkal. Ilyen kedves fogadtatás után egy pillanat alatt eltűnt bennem minden szorongás. Öt éven át voltam jezsuita diák. Így érkezett el 1944 ősze, és vele a szovjet bevonulás. Hazaküldtek bennünket. A háborús helyzetre való tekintettel a helyi református gimnáziumban fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. 1947-ben nyertem felvételt a Jézus Társaságába.

A noviciátust a budai Manrézában végeztem. A mi évfolyamunk volt az utolsó, amely még a teljes noviciátust viszonylag nyugodt körülmények között tudta elvégezni P. Kovács Jenő novíciusmester vezetése alatt.

1949. augusztus 15-én lett volna esedékes a fogadalomtétel. Épp ezen a napon hagytuk el többedmagammal a noviciátust és egyben Magyarországot. Fogadalmaimat Sankt-Andrae-ban tettem le Fejér József atya kezébe 1949. augusztus 28-án.

Hamarosan indulnunk kellett Klagenfurtba, hogy onnan vonaton Innsbruckba utazzunk. Volt egy váratlan epizód. Egy francia katona a zónahatáron levezetett bennünket a vonatról, és az őrszobájukon a francia idegenlégióba akartak beszervezni bennünket. Hála Istennek, erre nem került sor. Megérkeztünk Innsbruckba. 1949 őszén Pullachban, Németországban, kezdtük el a juniorátust, intenzív német nyelvtanulással.

Két év elmúltával újabb dispozició: induljunk Belgiumba, hogy filozófiai tanulmányainkat a Leuven közelében fekvő Eegenhoven francia nyelvű skolasztikátusban végezzük el. Újból utazás, nyelvtanulás. 1951 őszén kezdtük el a filozófiatanulást. Mivel ez nekem elég nehezen ment, és ki is voltam fáradva, két év multán elöljáróim a Godinne-i vallon jezsuita kollégiumba küldtek nevelőnek. Ott voltam két éven át. Nem tudom elfelejteni azt a szeretetet, amely uralkodott az ottani atyák körében, és amellyel irántam is voltak.

1955 nyarán újabb levél páter provinciálisomtól: örömmel közölte velem, hogy talált helyet számomra Granadában, Spanyolországban. Ott fogom végezni teológiai tanulmányaimat. Új nyelv tanulása. Megérkezek Granadába.

A spanyol testvérek ott is nagy szeretettel fogadtak. Volt ott már egy magyar társam, Horváth Tibor. Együtt voltunk három éven át. Ő, a mindig gyönge egészségével, olyan csodálatos művet valósított meg életében mint tudós, és mint a miskolci gimnáziumunk alapítója.

A teológia első felében nagyon fáradt voltam. Orvosi kezelésre szorultam. Közben nagyon megtapasztaltam folyamatosan az atyák és a társaim szeretetét. Ebből és a későbbi ecuadori tapasztalataimból szűrtem le, hogy én valóságosan megéltem, hogy a Jézus Társasága a szeretet társasága. Úgy tudom, Xavéri Szent Ferenctől ered ez a mondás, de én is megtapasztaltam életemben.

1958. július 15-én szentelt pappá Félix Romero Menjibar jaén-i püspök úr.

Még szentelésem előtt elkért az ecuadori jezsuita provincia, hogy hozzájuk menjek tanulmányaim befejeztével. Örültem ennek, hiszen már sok fiatal rendtársamat ismerhettem meg, akik abból az országból voltak. 1959 késő nyarán érkeztem hajón Ecuadorba. Ott kezdődött igazából lelkipásztori működésem, mely folytatódott harminc éven át. A jezsuita atyáknak abban az országban sok iskolájuk, kollégiumuk van. Legtöbbnyire ezekben voltam „diákspirituális”. Tanítottam hittant is, éneket is. De voltam segédlelkész rendünk templomaiban, voltam éveken át kórház- és börtönlelkész is. Szinte mindig miséztem vasárnaponként szegény városnegyedekben.

Összesen negyven éven át voltam távol a hazámtól. Ezen idő alatt négy alkalommal tudtam hazalátogatni Magyarországra. Ez mindig igen nagy élményt jelentett számomra. Nem kevésbé azért is, mert előtte mindig találkozhattam kedves magyar rendtársaimmal a fürstenriedi lelkigyakorlatos házban – München egyik elővárosában –, ahol a külföldön élő magyar jezsuiták három évenként szokták tartani találkozójukat. Én csak minden hat évben tudtam oda eljutni.

Hazalátogatásaim közül kiemelkedik az 1980. évi hazai utam. Ekkor egy mélyreható lelki élményben volt részem. „Véletlenül” a kezembe került egy kis füzetke, mely a Szűzanya Szeplőtelen Szívének a Szeretetlángjáról szólt. Igen mély hatást tett rám, és belső indíttatást éreztem, hogy ne csak ezt a füzetkét, hanem magát a Szeretetláng Lelkinaplót lefordítsam magyarról spanyol nyelvre. Ezt a fordítást, Ecuádorba visszatérve, 1989-re sikerült befejeznem. Megkaptam rá a guayaquili érsek úr, akkori főpásztorom legmelegebb elismerését. Ahova csak eljutott ez az, egy magyar édesanya által kapott üzeneteket tartalmazó Lelki Napló, ott lángra is lobbant sok lélekben a Szűzanya Szeretetlángja. A Szeretetláng befogadása és továbbadása nagyon fontos részévé vált életemnek. 1999-ben a Szeretetláng Mozgalom első nemzetközi találkozóján Mexikó fővárosában Bernardino Echeverría ecuadori bíboros úr kinevezett ennek a mozgalom nemzetközi koordinátorává, mely megbízatást 2008-ban adtam át egy brazil házaspárnak.

1989 nagyhetében érkezett levél Nemesszeghy Ervin provinciális atyától, aki eljuttatta hozzám Dankó László kalocsai érsek úr levelét, amelyben ő szeretettel kéri, hogy jöjjek haza Magyarországra, és mielőbb foglaljam el Kalocsán a volt jezsuita templom vezetését. Kimondhatatlan öröm volt számomra, hogy hazatérhetek édes hazámba, és itthon dolgozhatom. Azon a nyáron végleg hazaköltöztem Magyarországra.

Kalocsán működtem nyolc éven át mint lelkipásztor, és mint a kórháznak és a női börtönnek a lelkésze. Kalocsai szolgálatunk megszűntével P. Ádám János provinciális 1997-ben Miskolcra küldött a nem sokkal előbb megindult gimnáziumunkba hittanárnak. Két éven át voltam ott. Onnan Hódmezővásárhelyre kerültem, mint segédlelkész a Szent István Plébániánkra. Amikor Morlin Imre atya betegen Pilisvörösvárra került, az ő helyére kellett jönnöm Budapestre, a Jézus Szíve-templomhoz. 2002. február 7-én érkeztem Budapestre.

Szabadjon megemlítenem még egy másik kedves szolgálatomat. 1992-ben, Kalocsán augusztus 27-én, Szent Mónika ünnepén egy kis homíliát tartottam templomunkban. Megemlítettem, hogy külföldön való tartózkodásom alatt hallottam a Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közösségéről. Ezek az édesanyák Szent Mónikát, Szent Ágoston édesanyját tekintik követendő példaképüknek, hiszen ő kitartó imájával kiesdette Istentől Ágoston fia megtérését. Ez a pár szó, mint jó mag jó talajra talált az ott levő édesanyák szívében. Ott alakult meg Kalocsán a „szentmónikás” imádkozó édesanyák első csoportja. Ez a kezdeményezés a jó Isten kegyelméből azután elterjedt az egész országban, sőt túl a határokon. Maguk az édesanyák terjesztik, adják tovább. Amióta a Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közössége mozgalom elindult, évente két találkozót szoktunk tartani, egy országosat, ezt Budapesten, és egy regionális találkozót az ország valamely városában. Mindenütt megtöltik a templomokat a jó édesanyák. Mindig találtunk még eddig egy püspök atyát, aki az édesanyákat vigasztalta, bátorította, erősítette. Dicsőség és hála legyen érte a jó Istennek, aki ezt a művet támasztotta és elterjesztette. Ennek a műnek főpártfogója hazánkban dr. Erdő Péter bíboros úr.

Kelt Budapesten, 2012. február 13-án

P. Róna Gábor SJ