Ember vezeti az embert Istenhez – interjú az aranymisés Bolberitz Pállal

– Beszélgetésünk kezdetén felidézné gyerekkorát, vagyis a hivatás „előzményeit”?

– A szüleim példamutatóan vallásos emberek voltak, édesapám vegyészmérnök-közgazdász végzettségű, édesanyám pedagógus. Ő később öt gyerek mellett már nem tanított, hanem velünk foglalkozott, és vezette a háztartást. Nagyon stramm nő volt. Talán négyéves lehettem, amikor az ostrom idején a húgom megszületett, fenn a várban, egy fáspincében. Emlékszem, 1945. február 3-án keresztelte őt a szomszédunk, a hittudományi kar egyik professzora – gyertyafénynél, egy bögre vízzel.

Tízévesen édesapám elvitt Badalik Bertalan püspökszentelésére – a szerzetesrendek feloszlatása előtti utolsó pillanatokat éltük. Nagyon sok ember gyűlt össze a Thököly úti domonkos templomban, alig láttam valamit a liturgiából, de az a kevés is lenyűgözött. Nagy hatással volt rám a habitusban várakozó rengeteg szerzetes pap és apáca látványa ott a villamosmegállóban. Imponálóak voltak a nagy processziók is: még láttam 1946-ban a Szent Jobb-körmenetet a Várban – ezen a díszszázad is részt vett, emlékszem a pillanatra, amikor méltóságteljesen letérdeltek.

– Mikor találkozott először az egyházzal mint közösséggel?

– Amikor járni kezdtünk a Margit körúti ferences templom gyermekkórusába. Édesanyám barátnője, a háziorvosunk felesége hozta a hírt annak idején, talán 1948-ban, hogy a Kapisztrán felnőttkórus mellett gyerekkórus is alakult a Margit körúton, ahova az ő csemetéi is eljárnak. Látja, milyen igaz, hogy ember vezeti az embert Istenhez!

Hamarosan engem is felvettek, de csak azután, hogy eljött a lakásunkba Tamás Gergely Alajos ferences atya, s röviden elmondta, miről is van szó. A két bátyámmal együtt jártunk a kórusba. Óriási élmény volt. Megismertem az egyházi énekeket, a gregoriánt, nyaranta a felnőttekkel együtt kirándultunk, táboroztunk. A kórus alapítója, szervezője, Tamás Gergely Alajos atya nagyon ügyesen kerülte a látszatát is annak, hogy a gyerekénekkarban burkolt hitoktatás folyik – közvetve persze erről volt szó. Alajos atyát később lecsukták, majd miután kiengedték a börtönből, kántorként szolgált. A későbbiekben Gábris Grácián atya fedezte a kórust az állam felé. Így az énekkar megmaradt, még a legnehezebb időkben is.

– Meghatározó olvasmányélményei vannak ebből az időszakból?

– Sok mindent olvastam. Iskoláskoromban került a kezembe többek közt a Zászlónk című újság is. Keresztapám hozott belőle nekem egy-egy példányt, s amikor éppen betegeskedtem, szívesen olvasgattam. Remekül szerkesztett újság volt, a Regnum Marianum ifjúsági lapja, sokat tanultam az ott megjelent írásokból is. Tizenhárom éves koromban az egyik osztálytársam révén közel kerültem a Regnumhoz, s a Mária Kongregáció tagja lettem, persze illegálisan. Magánlakásokban jöttünk össze, egy fiatal fiú volt a vezetőnk. Ott tanultam meg először az egyháztörténetet, hetedik általános iskolás koromban. Később elvitték a vezetőnket katonának, én gimnazista lettem, s akkor már lefoglalta az időmet a tanulás.

– Majd elérkezett 1956…

– Másodikos gimnazista voltam, amikor kitört a forradalom. Hatalmas élmény számomra, mind a mai napig az maradt. Szabadon lehetett beszélni az utcán is, nem kellett félni attól, hogy följelentenek és lecsuknak.

Sokan, sok mindent elmondtak már az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről, én most egyvalamit szeretnék tisztázni. Az egész családunk együtt hallgatta a Kossuth Rádióban Mindszenty bíboros beszédét, amelyet a közvélemény felé tudatosan eltorzítottak. Azt mondták, Mindszenty visszakövetelte az egyházi földbirtokokat. Én hallottam, majd később olvastam is a teljes beszédet, amelyben egy árva szó sem esett az egyházi földbirtokokról. Mindszenty tekintélyét le akarták rombolni, és ez sajnos sikerült is.

Amint tudjuk, a szabadságharc után jött a kádári megtorlás, amely 1964-ig tartott. Kádárék felfogása hasonlított ahhoz, amit az amerikai gengszterfilmekben lehet látni: először lövünk, aztán tárgyalunk. Ebben a légkörben érettségiztem, 1959-ben.

– Ekkor már készült a papi hivatásra?

– Igen, de csak az osztályfőnökömnek, Antall Józsefnek (a későbbi miniszterelnöknek) beszéltem erről. Emlékszem, a szeme se rebbent, pedig tudom, azt gondolta, hogy jogtörténész leszek. De én akkor már döntöttem, és pontosan tudtam azt is, hogy ha pap leszek, akkor a kommunizmus alatt az ország másodrendű állampolgárává válok. Ráadásul abban az időben úgy gondoltuk, ez örökké tart: ez a rendszer van, és utána a halál, meg az örök élet. Ugyanakkor az is alapélményünkké vált a Regnumban, hogy aki keresztény, azt üldözik.

– Mi volt a döntő lépés a papság felé vezető úton?

– Negyedéves kispap koromban egy lelkigyakorlaton élményszerűen ébredtem rá arra, milyen fontos az Isten és az ember iránti szeretet, és hogy a papi élet lényege az elkötelezettség: teljes szívvel kell csinálni.

Azután ötödévesen a papszentelés előtti lelkigyakorlaton lelki válságba kerültem. A következő kérdés merült fel bennem: az ember végső célja, hogy üdvözüljön, de üdvözülni másképp is lehet, nem kell ahhoz papnak lenni. Ott, akkor egy kápolnában imádkozva jöttem rá arra, hogy ez a hitem próbatétele, egy sátáni kísértés volt, mert a Sátán mindig a jó látszatával kísérti meg az embert. Akkor úgy oldódott meg bennem ez a kérdés, hogy azt éreztem, bele kell mennem ebbe a kalandba, s a Jóisten majd megsegít.

– Fiatal papként kezdte tartani legendás bibliaóráit, amelyekre hamarosan százával jártak az egyetemisták.

– Ezt a népszerűséget egyáltalán nem a személyes képességeimnek köszönhettem, hanem egyszerűen annak, hogy fiatal voltam. Van egy latin mondás, „similis simile gaudet”, hasonló a hasonlónak örül; a korban hozzám közelebb állók szívesebben hallgattak rám, mint egy idősebb előadóra.

Egyébként abban az időben nem lehetett a fiataloknak hittant tanítani, ez vörös posztó volt az állam szemében. Azért tartottam bibliaórákat, mert az volt az elvem, protestáns testvéreinktől vegyük át azt, ami érték. Az állam náluk megengedte a bibliaórát. Azt gondoltam, akkor én is tarthatok, abba nem lehet belekötni.

– Tény, hogy mindmáig tart bibliaórákat…

– Igen, a városmajori templomban, most éppen Az apostolok cselekedeit vesszük.

– S közel negyven éve tanít filozófiát egyetemi szinten.

– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eleinte nem a filozófia érdekelt, hanem a szociológia, ami akkortájt „tiltott gyümölcs” volt. 1956 után sokan gondolkodtunk arról, hogyan lehetne a rendszert megváltoztatni. Valami koncepcióra volt szükség, és én nem a fegyveres megoldásra gondoltam. Nagy hatást tett rám Kecskés Pál filozófiaprofesszor keresztény társadalomelmélete. Később kezdett érdekelni a filozófiai etika, majd az etika metafizikai alapjai. Főként Gál Ferenc professzor könyveit olvasva fordult a figyelmem a remény teológiája, a jövő teológiai szemlélete felé. A doktori disszertációmat is erről a témáról írtam.

– Lelkipásztorként is reményteli?

– Ötven év után azt kell mondanom, hogy soha nem volt gond a reményemmel és a hitemmel. Talán a szeretettel olykor akadtak problémáim, de szerencsére nem vagyok haragtartó típus – és ez nagy kegyelem.

Lelkipásztori módszerem mindig az volt, hogy egyesével szólítottam meg az embereket. Ez nehéz szolgálat, de úgy gondolom, hogy fontos a személyes kapcsolat.

Egyszer, amikor nagyon lehangolt voltam, édesanyám azt mondta nekem: ha csak egyetlen ember is az Istenhez tér a közvetítéseddel, már megérte, hogy pap lettél. Nagyon igaza volt. Talán három ember igazolta vissza, hogy kifejezetten az én hatásomra tért meg, és jutott közelebb Istenhez. De biztos vagyok abban, hogy odaát többet is meg fogok tudni erről.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír