„Emberek és istenek” – a lélek elé tartott tükör

Hat hónapja nyerte el a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri nagydíját, és két hónapja játsszák a mozikban az Emberek és Istenek című filmet, az alkotás pedig máris beírta magát a nagy filmek történetébe. A média is nagy figyelmet fordított rá, az emberek pedig lelkesen ajánlják egymásnak, így Xavier Beauvois filmje a tragikus sorsú tibhirine-i szerzetesekről hamar beépült a francia köztudatba.

Christian Salenson atya, Christian de Chergének, a tibhirine-i szerzetesközösség elöljárójának egyik legnagyobb ismerője így nyilatkozott: „Az Emberek és Istenek nem vallási, hanem spirituális film, amely képes lehatolni az emberi lélek legmélyebb igazságaihoz.” Ezt bizonyítja a vetítések utáni hosszú csend a nézőtéren és a megrendült arcok a kijáratnál, valamint a filmmel kapcsolatban elindult számos beszélgetés, mely még a közösségi oldalakon is zajlik, amilyen például a Facebook.

Ezt a hatást a rendező és a színészek megnyilvánulásai is fokozzák, akik egyemberként képviselik az alkotást, amelyben részt vettek. Megindítóan és hitelesen beszélnek a forgatásról és a produkcióhoz való viszonyukról, valamint számos vetítésen voltak jelen Franciaország legkülönbözőbb pontjain, nem egyszer iszlamológusok, a muzulmán közösség képviselői és az iszlám-keresztény párbeszéd szakértőinek társaságában…

Étienne Comar, a film producere és forgatókönyvírója örömmel nyugtázta, milyen „nagy harmóniában van egymással a film témája, elkészítésének módja és a fogadtatása. A szerzetesek rendkívüli elkötelezettsége rendkívüli filmet eredményezett, és az emberek is rendkívüli módon fogadják.”

Guillaume, egy 25 éves, gyakorló katolikus fiú így fogalmaz: „A film segített, hogy továbblépjek a hitről és a vallásról való gondolkodásban. Mindegy, hogy valaki hívő-e vagy sem, a film mindannyiunk számára alapvetően fontos kérdéseket vet fel arról, mit jelent embernek lenni, hogy mi jó és mi rossz, és hogy mit jelent a meggyőződésünkkel összhangban cselekedni.”

„Nagyon megérintett”, „fel vagyok dúlva”, „megrázó volt”, „megdöbbentett” – ezek a mozi kijáratánál leggyakrabban elhangzó mondatok, melyek jól érzékeltetik, mennyire megérinti a film az emberek lelkét. A 30 éves Fabrice, bár nem vallja magát hívőnek, nyíltan vállalja, hogy megkönnyezte a filmet, melyről úgy nyilatkozik, mint „az elhivatott élet szép példájáról”.

Xavier Beauvois nagy gondot fordított rá, hogy kövesse Henry Quinsonnak, a tamiéi kolostor volt szerzetesének útmutatásait, és valósághű módon ábrázolja az Atlasz-hegységbeli barátok életét. A hitelességre való törekvés már az előzetesből is kitűnt, és sok nézőt megragadott a kolostori élet és a szerzetesi elhivatottság ilyen pontos bemutatása.

Gilberte és Patrice nyugdíjas házaspár az elsők között nézték meg a filmet: „Gyakorló katolikusokként nagyra értékeltük a filmben elhangzó zsoltárokat és énekeket.” Az autentikus ábrázolásmód a vallását ritkán gyakorló, 47 éves Nathalie-ra is nagy hatást tett: „Mindjárt az első percektől megragadott a film, az énekek, a liturgia szépsége, tökéletes közösséget éltem meg a szerzetesekkel. Valóban köztük voltam, és ebben a színészek játékának is nagy szerepe volt. A film láttán vágyat éreztem rá, hogy egy kicsit visszavonuljak a mindennapoktól, és rendezzem a gondolataimat, érzéseimet. Szeretném tisztázni magamban azt is, hol tartok a spiritualitás terén.”

A 25 éves Marc, gimnáziumi történelem és földrajz tanár, saját szavai szerint „reménykedő agnosztikus” is meghatottan nyilatkozik a filmről: „A tibhirine-i szerzetesek megerősítenek a reménykedésben. Ők az enyémtől gyökeresen eltérő életet választottak, teljes önátadást, amelyen kívül reked minden ambíció, hatalomvágy és álarc. Ez a tökéletes önátadás mély benyomást tett rám, nyilván azért, mert olyan meggyőződésről tanúskodik, ami belőlem hiányzik. Érzem rajtuk, hogy ők valóban találkoztak Istennel.”

A film elsősorban természetesen a hitről szól. A hit a középpontja ennek a közösségnek, és egyesével is mindegyik szerzetes szívének, akik Istennek ajánlották életüket, és kitartottak a választásuk mellett a terrortámadások és az algériai polgárháború közepette is. De van ennek a történetnek egyetemes dimenziója is, ami a hittől függetlenül, minden egyes néző felé kérdést intéz. A választ mindenki saját lelkiismerete szerint adja meg, ahogy a 64 éves, nem vallásos Annie is, aki elismeri, hogy „értetlenül áll a szerzetesek választása előtt”, bár a történet „tiszteletet ébreszt” benne. A nézők legtöbbje azonban úgy nyilatkozik, hogy a barátok döntése a lelkük legmélyén megérintette őket.

A 78 éves, vallását gyakorló, nyugdíjas Josette a szerzetesek bátorságát emeli ki: „Christophe testvér tette rám a legnagyobb hatást. Erősen gyötörte a kétség, és hatalmas lelkierőre lehetett szüksége. Egyértelmű, hogy a szerzetesek nem mártíromságra vágytak, az a döntésük, hogy maradnak, mégis egész elhivatottságuk végső értelmét adta meg. Szerintem azt akarták megmutatni, hogy ilyen körülmények között is képesek teljesíteni az általuk vállalt szolgálatot. Ez az elkötelezettség ragadott meg leginkább.”

A 38 éves Marina, aki egy nagy kommunikációs cégnél dolgozik, és „erősen vallásos” nevelést kapott, melytől azonban idővel valamelyest eltávolodott, így beszél élményeiről: „Engem legjobban a közösségi élet, és az abból fakadó összetartás gondolkodtatott el. A film felkeltette az érdeklődésemet többek között Chergé atya lelki végrendelete iránt, amit utána CD-ről meg is hallgattam. Ezek az emberek nem tévedtek, elmentek a végsőkig, és ezzel feltették nekünk a kérdést, hogy milyen körülmények között lennénk mi is képesek erre.”

Ugyanezt a bátorságot említi a színitanuló, 21 éves Léo is. „Ez a film szép és becsületes, erkölcsileg tiszta alkotás. A szerzeteseket egyedül a szeretet vezérli. Szeretetük a föld iránt, ahol éltek, lelki erejük és politikai téren felmutatott bátorságuk nagy hatást tett rám. Tetszett Chergé atya radikális döntése, amikor nem adta ki azt az orvost a terroristáknak. Én elmenekültem volna, mert nem tudtam volna, mit kell ilyen helyzetben tennem… „ – ismeri el Léo, majd így folytatja: „Tetszett, hogy mertek kockázatot vállalni egy olyan országban, ahol a relativizmus uralkodik. Chergé atya a szentté válás módjának nem passzív, hanem aktív, cselekvő oldalát képviseli. Rájöttem, hogy nekem is radikálisabbá kell válnom, hogy kielégíthessem a spiritualitás iránti hatalmas vágyamat. Azt hiszem, a megtérés küszöbén állok.”

Egy nemzetközi nagyvállalat volt vezetője, a 68 éves Jacques így nyilatkozik: „Az Emberek és Istenek hatalmas leckét ad szeretetből, emberségből és megértésből. Vannak nézeteltérések a szerzetesek között, de beszélnek egymással, meghallgatják egymást, képesek egymás fejével gondolkodni, egymás szívével érezni, és így végül egytértésre jutnak. Ez az összhang és a derű, ami a félelmet is legyőzi, nagyon megragadott. Sok barátommal együtt úgy tartjuk, hogy ez a film csodálatos, mert mindenkihez szól, aki hisz az emberben. És be kell vallanom azt is, hogy ez a film nagyon jót tett nekem. Eddig harcos keresztény voltam, de ez a film rámutatott, hogy másképp is lehet: nem kell senkire meggyőződést kényszeríteni, egyszerűen csak jól kell cselekedni. Mindenkit biztatok magam körül, hogy nézze meg, a fiatalokat is elküldöm a moziba, és én magam is meg fogom nézni újra.”

Magyar Kurír