Emberi jövő és keresztény reménység – befejeződött Szabó Ferenc SJ előadás-sorozata

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Előadásának kezdetén Szabó Ferenc föltette a kérdést: A halál megsemmisülés vagy átmenet a teljesebb életre? Idézte Szent Pál apostolt, aki a Korintusi levél 15. fejezetében Krisztus feltámadásával bizonyítja a Benne  hívők feltámadását. A Crédóban megvalljuk: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet!”

 E hit azonban nem zárja ki a halál, a vég előtti szorongást, azt, hogy időnként megsuhint, megrohan bennünket a semmi szédülete – mondta az előadó, és emlékeztetett Jézus gyötrődésére a Getszemáni-kertben. Aki értelmet ad a halálnak, értelmet ad az életnek. Alapvető egzisztenciális kérdés: az emberi élet vége megsemmisülés, vagy pedig beteljesedés, átmenet a teljesebb életre? A teljes választ természetesen a teológia, pontosabban a keresztény kinyilatkoztatás, a feltámadásba vetett hit tárja fel.

Szabó Ferenc rámutatott: ha hiszek Istenben, így okoskodhatok: Az ember megsemmisülése ellentmondana Isten bölcsességének és szeretetének, hiszen ha létrehozta – és hozza folyton – ezt a fejlődő világegyetemet, amelynek csúcsán az ember áll – minden érte lett! –, az emberi személy nem semmisülhet meg, különben abszurd lenne a világ, amelyben annyi értelem, szépség van a mezei virágtól a csillagrendszerekig. Ezt szebben senki nem fejezte ki, mint Babits Mihály, aki Zsoltár férfihangra című versében írja:

„Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? / A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog / a te bünös lelkedért. / Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs / Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg, / hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg, / aki téged meg nem ért. / Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket, / hogy benned teljesedjenek, – s korok történetét / szerezte meséskönyvül, – s napba mártotta ecsetét, / hogy kifesse lelkedet…”.

Szabó Ferenc leszögezte: Isten maga a Szeretet, és szeretetből teremtett minket, embereket, és mindent értünk. Öröktől fogva, már a világ teremtése előtt kiválasztott, hogy Krisztusban fogadott gyermekei legyünk, és részesítsen bennünket isteni életében, ahogy azt Szent Pál írja az Efezusiakhoz írt levelének  elején (Ef 1, 3-14). A prófétáknál pedig ezt olvassuk: „Tenyerére rajzolt, nevemen nevezett” – ezért vagyok egyedülálló személy, mint mindenki más, ezért nem semmisít meg” – mondta a szerzetes.

A jezsuita teológus kifejtette: a keresztény reménység tárgya a világ és az emberiség teljes sorsa: ezért az üdvösség színtere, az anyagi világmindenség jövője és átalakulása is reménységünk tárgya, várjuk a vajúdó mindenség (teremtés) átalakulását is. Ennek a kozmikus szemléletnek volt nagy prófétája a jezsuita tudós gondolkodó, Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955). Szabó Ferenc részletesen elemezte egykori rendtársa elméletét.

A világfejlődés, azaz a teremtő egyesülés végpontja az „Ómega”, a Feltámadt Krisztus. Teilhard víziójában Krisztus alapvető szerepet játszik a kezdeteknél a teremtésben, és Ő lesz a végpont az úrjövetkor, a parúziában: Ő az Alfa és az Ómega (Jel 21,6). Teilhard gyakran hivatkozik Szent Jánosra (Jn1,1kk), és főleg a páli levelekre (Ef 1,3–14; Kol 1,13–20). A Fiú megtestesülését az Atya örök üdvösségtervében kell szemlélnünk: Isten már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket, hogy Fiában, Krisztusban fogadott gyermekei legyünk. Tehát Isten öröktől fogva akarta Krisztust, hogy általa az isteni életben részesítsen bennünket. Teilhard a teremtés hitét és a páli krisztológiát a fejlődő világegyetem távlatába illeszti. Nincs szó nála önkényes konkordizmusról, vagyis a kinyilatkoztatás és a modern világkép, a bibliai teremtéstörténet és az evolúció erőltetett összeegyeztetéséről. Ma már a teremtést nem képzelhetjük el statikusan, tehát mintha a világ Isten teremtőaktusára egy csapásra készen jelent volna meg. Ha a világot állandó teremtésnek fogjuk fel, egyáltalán nem kerülünk ellentétbe a teremtés hitével, hiszen a teremtett lény állandóan, létében függ a teremtő Istentől. Ha Isten mindent Krisztusban és Krisztusért teremtett, és minden Krisztusban áll fenn, ahogy a Kolosszei levél Krisztus-himnusza (Kol 1,15–20) tanítja, akkor azt mondhatjuk, hogy a fejlődő világegyetem Ómegája nem más, mint Krisztus, a teljes Krisztus, aki testében, az Egyházban növekszik a Plérómáig, a végső teljességig. A feltámadt Krisztus Lelke által magához kapcsolja az üdvözülő lelkeket, és a test–lélek kapcsolaton keresztül az egész mindenséget, üdvösségünk színterét is, amely követi az üdvözülteket a dicsőségben, amikor új ég és új föld lesz. Krisztus titokzatos teste, az Egyház, a maga kozmikus vonatkozásaival, állandó növekedésben van. Krisztus – Szentlelke által – bennünk, hívő és szerető tagjaiban növekszik – összegezte a jezsuita szerzetes.

Szabó Ferenc figyelmeztetett: a szerencsés világfejlődés csak Krisztus segítségével, kegyelme erejével lehetséges. A megtérésre önmagunktól képtelenek vagyunk. Ő alakítja át önző szívünket és általunk a világot. A már létező Ómega, a feltámadt Krisztus lelkével „amorizálja”, szeretettel hatja át a még szétszaggatott, széthúzó és egymást pusztító emberi tömeget. Miután már küzdöttünk a világban lévő rossz (a bajok, a szenvedés, a halál) ellen – és ebben a küzdelemben Isten áll mellettünk –, miután eljutottunk erőfeszítésünk maximumáig, akkor átadjuk magunkat az isteni akaratnak azzal a tudattal, hogy minden javukra szolgál azoknak, akik hisznek és szeretnek. Ennek feltétele azonban az, hogy valóban higgyünk. Csak abban a mértékben születik meg Isten, amennyiben hisszük, hogy ezt az egyensúlyt (az aktivitás és passzivitás egyensúlyát) Ő teremti meg. „Az Istent szeretőknek minden a javukra szolgál” – idézte a Római levél (8,28) sorait az előadó. Egyúttal rámutatott: Teilhard erősen hangsúlyozza, hogy a világ átalakulása végső soron Krisztus műve, és csakis „minőségi ugrás” révén következhet be a végső metamorfózis, de Ő nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket. A világ csak akkor érhet el Istenhez Jézus Krisztusban, ha teljes „újraöntésen” esik át, amelynek során látszólag teljes egészében, minden (földi érték) megtapasztalható kárpótlás nélkül süllyed el. „Cselekvés és szenvedőleges magatartás: életünknek ez a két fele, természetünknek ez a két légzési ritmusa átalakult és kibontakozott a teremtő egyesülés sugaraiban. Bármit teszünk, Krisztust építjük. S bármit szenvedünk el, Krisztus cselekszik bennünk” – idézte a szerzetes Teilhard de Chardint.

Előadássorozatának befejező részében Szabó Ferenc emlékeztetett: Teilhard kozmikus vízióját – pápaelődeihez, II. Szent János Pálhoz és XVI. Benedekhez hasonlóan – idézi Ferenc pápa, aki Assisi Szent Ferenc szellemétől és Naphimnuszától ihletve írta meg a teremtett világ védelmét célzó, Laudato si’… (Áldott légy) kezdetű enciklikáját. Annak 83. pontjában a szentatya így fogalmaz: „A világegyetem útjának célpontja Isten teljessége, amelyet már elért a feltámadt Krisztus, az egyetemes érlelődés gyújtópontja. Ily módon hozzáadunk (reflexiónkhoz) egy újabb érvet, hogy visszautasítsuk az emberi lény minden despotikus és felelőtlen uralmát más teremtmények felett. A többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Mert valamennyien, velünk együtt és általunk a közös célpont, Isten transzcendens teljessége felé tartanak, ahol a feltámadt Krisztus átkarol és megvilágít mindent. Az értelemmel és szeretettel rendelkező emberi lényt ugyanis Krisztus teljessége vonzza, és arra hivatott, hogy minden teremtményt visszavezessen Teremtőjéhez.”

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír