Erdő Péter bíboros beszéde a keresztény-zsidó imanapon, az ökumenikus imahét végén

(1Krón 29,10-13)

Szeretett Testvéreim! Tisztelt Imádkozó Gyülekezet!

A Krónikák első könyvéből azt a szakaszt olvastuk fel az imént, amely Dávid király hálaimáját tartalmazza. Az imádság benne áll a jeruzsálemi templom építésére rendezett gyűjtés összefüggésében. Nem csak a király ajánl fel igen nagy anyagi értékeket az építkezésre, hanem a családfők, a törzsek vezetői is önkéntes megajánlással kötelezik magukat nagy értékű adományok összeadására a szent cél megvalósítása érdekében. Az imádság előtti részben a királyi adományozás leírását Dávid ezekkel a szavakkal vezeti be: „Én minden erőmet latba vetve szereztem az Úr háza számára aranyat (…), ezüstöt (…), bronzot” (1Krón 29,2). Minden erőmet latba vetve – mondja. Mintha újra hallanánk az Isten szeretetéről szóló főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből!” Ez az ember helyes magatartása Isten színe előtt. És ez a lelkület fejeződik ki az anyagiakkal való bánásmódunkban is, ha valóban hiszünk a Biblia Istenében.

„Áldott legyen az Úr, Izrael Istene, a mi Atyánk öröktől örökre! Uram, tied a nagyság, a hatalom, a fönség, a szilárdság és a dicsőség. Hiszen minden a tied a mennyben és a földön” (1Krón 29,10-11). Aki a mindenséget alkotta, aki szabadon rendelkezik a világgal, arról gyönge hasonlatként szólnak az emberi életből vett fogalmak. Tulajdon, hatalom, gazdagság egészen más, magasabb értelemben vonatkoznak a Mindenhatóra. Az ő színe előtt az ember magatartása a jogos félelem és az elbűvölt szeretet. Ennek a valóságnak a mi részünkről csakis a teljes odaadás felel meg. A dicsőítés, az áldás, a nagyság és a fönség elismerése. A hálaadás a létünkért, a világért és minden jó lehetőségért, ami megnyílik előttünk.
Dávid imádságának most elhangzott szavai szinte már a babiloni fogság után újjáépített templom ünnepélyes liturgiájára emlékeztetik az embert.

Különböző keresztény felekezetek keresik a tisztelet és a közösség érzése jegyében a párbeszédet az „idősebb testvérrel”. A II. Vatikáni Zsinat kezdetének ötvenedik évfordulóját ünnepli Egyházunk az idén. A Nostra Aetate kezdetű zsinati nyilatkozat szilárd alap és iránymutatás a számunkra, amikor a szeretet és a közösség párbeszédét keressük. Számos dokumentum született az utóbbi időben a Katolikus Egyház és a Zsidó Közösség hivatalos találkozói során. 2003. december 3-án, azaz 5764. kiszlév 8-án – mert így, kettős formában hangzik a dokumentum keltezése –, a Zsidó-katolikus Dialógus Bizottság közös nyilatkozatában megállapítja: „Hangsúlyoztuk, hogy a vallásos hit előmozdításának feladata a mai társadalomban azt kívánja a részünkről, hogy mutassuk meg az igazságosság, a szeretetteljes emberiesség, a türelem és az alázat élő példáit. Mikeás próféta szavai szerint: «Megmondták neked, ó ember, mi a jó és mit kíván tőled az Úr:

Semmi mást,
Mint hogy váltsd tettekre az igazságot,
Szeresd hűségesen,
És járj alázatosan a te Isteneddel» (Mik 6,8)”.

Ebben a szellemben jelentette ki II. János Pál pápa a római zsinagógában mondott beszédében (1986. április 13.), hogy „a zsidó vallás számunkra nem valami ’kívülálló’ dolog, hanem valamiképpen vallásunk belső kérdése. Olyan kapcsolat fűz minket hozzá, amely semmilyen más valláshoz nem köt minket. Különösen szeretett testvéreink vagytok, és valamiképpen azt mondhatjuk: idősebb testvéreink”.

Ezt a testvériséget különösen is átérezzük, amikor mindannyiunk Ura és Teremtője színe előtt állunk, amikor felismerjük feltétlen hatalmát, kifürkészhetetlen bölcsességét, a történelemben is megnyilvánuló, de számunkra felfoghatatlan módon működő erejét, amikor a Biblia szavainak mélységéből kihalljuk a hangját.

Ha ilyen közös útmutatást kapunk, ha az ő színe előtt folyik az életünk, akkor az igazságosság és az irgalmasság közös feladatait megtaláljuk hétköznapi életünkben is. Ehhez kérjük Tőle a szeretetet, az erőt és a józanságot mindannyiunk számára! Ámen.