Erdő Péter bíboros beszéde Újpalotán

Főtisztelendő Paptestvérek,Krisztusban Kedves Testvéreim!

1) Nagy ünnep a mai nap az itteni hívő közösség és egész Főegyházmegyénk számára. Egyrészt megáldjuk ennek az új templomnak az oltármozaikját, mely Puskás László atya alkotása. Krisztus színeváltozását mutatja be, az isteni dicsőség felragyogását a szenvedésre készülő Megváltó arcán, másrészt e templom védőszentjét, Budapest vértanúját, Boldog Salkaházi Sárát, aki Krisztus arcát látta meg minden emberben, különösen a szegényekben és az üldözöttekben, és olyan szeretettel fordult feléjük, hogy még az életét is feláldozta értük. Az emberszeretetből vállalt életáldozat pedig, ha Krisztus hitéből táplálkozik, a hiteles életszentség útja lehet minden keresztény számára. Sára testvér leborulása a dicsőséges Krisztus előtt egy nagylelkű, cselekvő életben mutatkozott meg. Ugyanígy tettek tanúságot Krisztus iránti szeretetükről és hitükről a többi magyar szentek és szentéletű magyarok is, köztük Boldog Meszlényi Zoltán, a vértanú püspök, akiknek alakja ugyancsak feltűnik ezen az erőteljes és vonzó mozaikon, amely a művészet nyelvén szólít fel minket a keresztény tökéletességre. Arra az életszentségre, amely ma is, számunkra is, itt, Újpalotán is valóban lehetséges. Erről szól, erre hív ez a templom.

2) A mai napon az Egyház Húsvét VI. vasárnapját ünnepli. A felolvasott evangéliumi szakaszban Jézus búcsúzik tanítványaitól, békességet kíván nekik. De nemcsak kívánja ezt a békét, hanem örökségül is adja számunkra. Akik szeretik őt és megtartják tanítását, azoknak a szívében lakást vesz, az Atya is hozzájuk költözik. Titokzatosan, többes számban beszél Jézus, sőt megígéri a tanítványoknak a Szentlelket is. Így ez az evangéliumi szakasz a Szentháromság hitének egyik legbeszédesebb tanúsága. A Szentlélek az, aki Jézus tanítását emlékezetébe idézi mindenkinek. Õ mutatja meg, hogy mit kíván ez a tanítás mai életünk új meg új helyzeteiben.

Jézus élete árán szerezte meg a békét Isten és az emberiség között, és ezt a békét hagyja örökségül tanítványainak. Nem az emberi világ látszólagos, külső békéjét, amely sokszor elnyomáson vagy félelmen alapul. Az igazi béke a Szentháromság bennünk lakása, a kegyelem állapota, az összhang Isten akaratával és az általa teremtett világgal. Istennel való barátságunkat a saját bűnünkön kívül semmilyen külső erő nem bonthatja meg: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” – kérdezi Szent Pál apostol. „Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” Semmi sem szakíthatja el azt, aki Krisztust igazán szereti. És ez vonatkozik a saját szenvedéseinkre, vonatkozik a betegségre, vonatkozik a kísértésre. Ha az akaratunk a helyén van, ha Krisztus szeretetében akarunk élni és halni, akkor semmilyen igazi veszély nem fenyegethet minket.

3) Az új plébánia, melyet most megalapítunk, Boldog Salkaházi Sára nevét viseli. Ma nemcsak valamilyen épületet, hivatalt vagy területet hívunk plébániának, hanem az összes krisztushívők közösségét, akik egy adott területen élnek. Ennek a plébániának – egyházmegyénk papságával egyetértésben – kijelöltük a területi határait. A plébániai léthez azonban az is szükséges – és ezt a plébánia fogalma kívánja meg –, hogy a krisztushívőknek ezt a közösségét a püspök egy felszentelt papra bízza, aki a püspök megbízásából, vele összhangban, a Krisztustól kapott pásztori küldetését gyakorolva az ige, a szentségek és a pásztori vezetés szolgálatával álljon a közösség élén (vö. CIC 515. k. 1 §, 518-519 k.).

Az idén, a papság évében különösen is fordítsuk figyelmünket a papok és a hívő közösség kapcsolatára. A papságnak – ahogyan a legújabb tanítóhivatali megnyilatkozások is hangsúlyozzák – „ma még apostolibbnak kell lennie, mint korábban, hogy Krisztusban és az ő Egyházában egyesítsen minden embert”. A papot szentelése és küldetése az Egyház színe elé helyezi: feladatához tartozik a vezetés pásztori szolgálata. „Az első kísértés az, hogy szolgálatát a nyáj fölött uralkodva végezze (vö. Lk 22,24-27; 1Pt 5,1-4); a második, hogy – a közösségről kialakított helytelen elképzelés alapján – Krisztussal, a Fővel és Pásztorral való azonosságát elsilányítsa. Az első kísértés a tanítványok számára is nagyon erős volt, és Jézus világosan és ismételten elutasította: minden tekintélyt a szolgálat szellemében kell gyakorolni… A papok hiteles tanúságot tesznek a föltámadott Úr mellett – akinek ’adatott minden hatalom az égen és a földön’ (vö. Mt 28,18) –, amikor” vezetői szolgálatukat a rájuk bízottak „fölött alázatosan és tekintéllyel gyakorolják” . Másrészt, – mint az Apostoli Szentszék hangsúlyozza – „a mai kísértések között meg kell említenünk az ún. ’demokratizmust’. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell arra, hogy az Egyház elismeri azokat a szolgálatokat és értékeket, melyeket a demokratikus kultúra a polgári közösség számára hozott. Továbbá az Egyház minden rendelkezésére álló eszközzel síkra száll az ember személyi méltóságának elismeréséért. Erre az egyházi hagyományra támaszkodva a II. Vatikáni Zsinat nyíltan kimondta az összes… megkeresztelt ember közös méltóságát… Ezért az ún. ’demokratizmus’ nagyon súlyos kísértés arra, hogy a Krisztust mint Főt megillető tekintélyt és kegyelmet megtagadjuk, s az Egyházat megfosszuk természetétől, mintha nem volna más, mint pusztán emberi közösség”.

Az új plébániának tehát a papi szolgálat, a világi hívek cselekvő részvétele és – ha lehetséges –, az evangéliumi tanácsokat követő személyek imája és munkája gyakorlati és kegyelmi együttműködését kell megvalósítania. Ahogyan a templom jel a lakótelepi épületek szürke környezetében, ugyanúgy vagy még inkább legyen jel ez a plébániai közösség is a körülöttünk élő világ számára. Ragyogjon fel ebben a közösségben is maga Krisztus, aki a „nemzetek világossága”. A városmisszió napjaiban tapasztalhattuk, hogy küldetésünk mennyire az egész világhoz szól, de azt is átélhettük, hogy a világnak szüksége van Krisztusra, hogy az ember szíve mélyén, tudatosan vagy öntudatlanul éhezi és szomjazza a megváltást és a teljes igazságot. Ezzel a nagy feladattal küldi az új plébánia hívő közösségét a világba Krisztus és az Egyház.

4) Az új plébánia hivatásának teljesítéséhez imádkozva kérjük a plébánia védőszentjének, Boldog Salkaházi Sárának a támogató közbenjárását. Az ő emléknapját két nap múlva ünnepli Egyházunk. A hétköznapokban való találkozás Krisztussal: ez a plébániai élet legjellemzőbb feladata és lehetősége. Erről írja Boldog Sára testvér: „Mindig valami nagy, ünnepélyes menetet gondolok, mindig úgy gondolkozom ezen, mintha úgy érkezne az Úr, valóságosan, ünnepi menetben, és kezével zörgetne. Pedig az Úr nem így jön. Hogyan látogat az Úr? Néha örömmel, néha könnyel, néha boldogsággal, néha szárazsággal, néha telve kegyelemesővel, s mindezeken kívül látogat az emberek, a munka, a hétköznapok által”.

Adja Isten, hogy az Úrral való találkozást ennek a plébániának a közössége mindig átélje és megtapasztalja!

Boldog Salkaházi Sára – könyörögj érettünk!

Ámen