Erdő Péter bíboros homíliája a diakónus- és papszentelésen

Diakónus- és papszentelésre gyűltünk egybe. Szentelendő testvéreink számára, de nekünk magunknak is, akik már papként szolgáljuk Krisztust, az Egyházat és minden ember üdvösségét, nagy és időszerű tanítást ad a mai evangélium. Krisztusról kezdettől fogva hirdeti az Egyház, hogy ő az igazi, tökéletes főpap, ő az Igazság Tanítója, és egyben ő Dávid fia, a Király, a nép pásztora, sőt jó pásztora az emberiségnek és az egész világmindenségnek is. Ezt az utóbbit, a pásztori küldetést állítja elénk különös fényben a mai evangélium.

1. A Jó Pásztor hasonlata világosan és egyértelműen Krisztus személyét és küldetését tükrözi. Olyan részletekből épül fel ez a kép, melyeket minden pásztorember életében megtalálhatunk, de vannak benne olyan vonások is, amelyek csak Jézusra vonatkozhatnak. Nem minden pásztor adja életét juhaiért. A pásztorok általában nem is kötelesek arra, hogy ezt megtegyék. Erre még azok sem kötelesek, akik a saját juhaikat őrzik. Náluk első helyen a pásztor élete áll, aki gondoskodik juhairól, mert azok adják a megélhetést, a jólétet neki magának és a családjának.

A juhaiért életét adó pásztor: ez az a részlet, mely kiemelkedik a szokásos képből, mely egészen különlegesen Jézusra vonatkozik. Egy hétköznapi pásztornak – mint mondtuk – nem kötelessége, hogy életét adja, de még kevésbé kötelessége az, hogy olyan juhokat is az akolba tereljen, amelyek nem tartoznak a nyájhoz. Sőt, ezt a pásztornak nagyon is kerülnie kell. De a titokzatos valóság, amit az evangélium ki akar fejezni, széttöri a szokásos kép kereteit. Jézus nem csak a Jó Pásztor, de ő maga az ajtó, ő adja az életet, de ő maga az út is, mely az életre vezet. Az Ószövetségben, a 79. zsoltárban, de másutt is, maga az Úr a választott nép pásztora, ő az, aki Izrael törzseit nyájként legelteti. Szent János evangéliumában Jézus személyében jelenik meg a Jó Pásztor, az ő követői jelentik a nyájat. Olyan közösség fűzi össze a hívőket Jézussal, amilyen Jézust köti össze az Atyával. Az Egyház közösségében utunk nyílik Krisztus által a Szentlélekben az Atyához. Jézus szeretetből adta az életét: szeretetből övéi iránt és különleges szeretetből a Mennyei Atya iránt. Nekünk is feltétlen engedelmességgel és szeretettel kell fogadnunk az Atya akaratát. Eszerint kell irányítani minden tettünket, hogy Krisztussal életünkben, halálunkban és a feltámadásban is közösségben lehessünk.

2. A szertartás is kifejezi, hogy a felszentelt pap részesedik – méghozzá nem csak fokozatban, hanem lényegében másképpen, mint a többi megkeresztelt ember – Krisztus hármas küldetésében (vö. LG 10b). Fontos tehát, hogy papként magát Krisztust, a Jó Pásztort jelenítsük meg a hívek közösségében és a külvilág felé. Ferenc pápa szívesen és gyakran szól arról, hogy a papoknak igazi pásztoroknak kell lenniük. Ez pedig az ő szóhasználatában jelenti azt is, hogy nem csupán időt és fáradságot méricskélő kötelességteljesítés a feladatunk, hanem szűnni nem akaró nyugtalan fáradozás és keresés, hogy Isten országa terjedjen a szívekben, eljusson minden emberhez és megváltoztassa a világ életét.

Ehhez pedig figyelnünk kell az emberre. A mai emberre. Arra az emberre, aki gyakran szétszórt, és hosszabb szóbeli közléseket egyáltalán nem vagy csak nehezen tud követni. Arra a mai emberre, aki szimbólumokra, vizuális élményekre, érzelmi hatásokra nyitott. Ugyanakkor hajlamos arra, hogy a pillanatnyi élmények bűvöletében éljen, és meg se kísérelje értelmes egységbe rendezni az életét. Figyelni kell arra a mai emberre, aki sokszor csak azért megy el a templomba, mert ott „az atya olyan klassz”. De ugyanezért pár hét múlva lehet, hogy egy másik felekezethez csapódik.

Miközben az emberre figyelünk, Krisztust képviseljük. Ha csak azt akarnánk adni, ami a világban úgyis közkézen forog, ami elterjedt, ami az úgynevezett elvárás, akkor igen szegényes lenne a kínálatunk. Olyan lennénk, mint a só, amely az ízét veszti. Nekünk tehát személyesen Krisztust kell szeretnünk. Ha ő az életünk középpontja, akkor fáradhatatlan szenvedéllyel tanulmányozzuk a tanítását, imádságban tartjuk elevenen hozzá fűződő kapcsolatunkat. Keressük az akaratát, és ő válaszol. Szeretettel és ellenállhatatlan erővel. És megadja a Szentlelket, aki hatékonnyá, áldottá, áthatóvá teszi a mi szavunkat is.

Különös gonddal készüljünk tehát a szentbeszédekre! Ne legyünk érthetetlenek, unalmasak vagy sematikusak! De ne csapjunk át napi élményeink mesélgetésébe sem! Legyen beszédeinknek mindig igazi hitbeli tartalma! Fáradhatatlanul tanítsuk a hitünket minden generációnak! A felnőttek számára sem elég, ha csak közösen olvassák a Bibliát, de hitünk tanításának egészéről soha sem alakul ki összkép bennük. Ez a betűrágó fundamentalizmus veszélyét idézhetné fel. Tehát a Katolikus Egyház Katekizmusát vagy annak Kompendiumát vagy rövid tartalmát vagy az új ifjúsági katekizmusban nemrég kiadott fiatalos feldolgozását, a YOUCAT-ot tegyük az ifjúsági közösségek és a felnőtt csoportok találkozásainak is a vezérfonalába! Krisztus személye körül az ő tanítása és a szentségek körül épüljön a hívő közösség, mert az igai közösségépítés nem merül ki az egyébként helyes és szép szórakoztató programokban, hanem a hétköznapi baráti közösséget az isteni élet magasságába emeli. Mint Szent János apostol írja: „A mi közösségünk közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal”.

3. Egy jó pap jelenléte megeleveníti régen kiszáradt lelkű kerületek vagy települések életét. A plébániák látogatása során ez az egyik legfőbb tapasztalatunk. Hatalmas felelősség és nagyszerű hivatás ez. Egy-egy igazán jó papi egyéniséget még nemzedékek múltán is emlegetnek.

Az egyházmegyés pap hivatásának egyik különleges szépsége, hogy minden papi feladatra kiterjed. Egy-egy különleges célra alakuló szerzetesrendtől eltérően mi, egyházmegyés papok egyszerre kell, hogy tudjunk lelki mélységet sugározni, tanítani, méltóan megszervezni és végezni a liturgiát, felkészíteni a hívőket és kiszolgáltatni a szentségeket, felelősen kezelni az Egyház javait, jó családapa módjára működtetni templomot, plébániát, esetleg közösségi házat. Tudnunk kell tisztelni a hívők egyes csoportjainak sajátos lelkiségét, de nyitva kell állnunk mindenki számára. Nem lehetünk csak egyetlen ízlési irány vagy stílus képviselői. Miközben bensőséget teremtünk közösségeinken belül, nyitott szemmel és bátran kell járnunk a világban is. Az új evangelizációnak ez is fontos része. A nem hívő embereknek is meg kell tapasztalniuk, ha velünk találkoznak, Krisztus meghívó szeretetét.

Emberi erőnk mindehhez kevés volna, de a felszentelésben különleges kegyelmet kapunk. Hatalmat a bűnök megbocsátására, képességet az Eucharisztia végzésére és igen, különleges karizmát a pásztori vezetésre is. Ezt a gazdagságot köszönjük a jubiláló papok nevében is Istennek, ezt kérjük az újonnan szentelendők számára is. Ámen.