Erdő Péter bíboros homíliája Nagyszombatban

(Lk 1,39-47)
Krisztusban Kedves Testvérek!
A nagyszombati Könnyező Szűzanya tiszteletére Egyházunk imakilencedet végez. Az idei novéna mottója: „Isten Anyja, neked ajánljuk a Hit Évét”. Nagy örömmel fogadtam el a meghívást ide, az ősi nagyszombati Szent Miklós templomba, mely a történelemben hosszú időn át a székesegyház szerepét töltötte be. Hálásan köszönöm apostoli kormányzó úr meghívását és azt a szeretetet, amellyel fogadtak.

A hit éve nagyszerű alkalom arra, hogy saját legtisztább hagyományaink alapján fogjunk az új evangelizáció művéhez Szűz Máriának, az új evangelizáció csillagának vezetése alatt. A régi kegyhelyek keletkezésének története mindig az eleven hitnek és a csodálatos isteni segítség miatt érzett megrendülésnek a tanúbizonysága. Nem egyszerű szokásoknak hódolunk tehát, hanem az isteni gondviselés csodáit ismerjük fel a saját közösségünk életében. Az ő szabadító, gyógyító, oltalmazó irgalmát kérjük a magunk számára is.

A mai evangéliumban elbeszélt történet, Mária látogatása Erzsébetnél, következménye egy korábbi eseménynek. Ez pedig maga az angyali üdvözlet. Nem véletlenül vezeti be az evangélista ezt a szakaszt azzal, hogy „az angyali üdvözlet után”. Mária ugyanis, amikor meghallja a hírt, hogy édesanya lesz, akkor elcsodálkozik, és azt mondja az angyalnak: Hogyan lehetséges ez? Az angyal pedig két magyarázatot ad, két jelet sorol fel. Az első inkább magyarázat, a második inkább jel. Azt mondja neki: „a Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje árnyékoz meg téged”. Ez válasz arra, hogy hogyan lehetséges az, hogy édesanya lesz, pedig férfit nem ismer. De ott következik a második válasz is, ez pedig a jel. Hol láthatja Mária Istennek ezt az ellenállhatatlan hatalmát? Az angyal azt mondja: „idős rokonod, Erzsébet is, már a hatodik hónapban van, pedig magtalannak nevezték az emberek”. Erre indul el Mária, hogy meglátogassa Erzsébetet.

Tehát a Lukács evangélium összefüggésében Mária jelet látni ment Erzsébethez, hogy valóban meggyőződjön róla: Isten előtt semmi sem lehetetlen.

Ennek a könnyező kegyképnek a története régebben kezdődött, mint ahogyan a művész megfestette. A római Sant’Alessio bazilikában őrzött ősi, minden bizonnyal Szíriából származó Mária-kép volt az ősminta. Róla készült ez a másolat, amit valószínűleg Forgách Ferenc prímás hozott magával Nagyszombat városába. De a képet nemcsak tisztelték, nem csak a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását kérték előtte, hanem felfigyeltek arra is, amikor 1663-ban a Szent Szűz arca vérrel könnyezett. Ekkor az országot és a várost a török veszély fenyegette. Az 1708-as kuruc háborúk idején ugyancsak rablás, pusztítás, főként pedig szörnyű pestisjárvány sújtotta a várost. Amikor 1708. augusztus 11-én hajnali öt órakor Martonffy György plébános a kép előtt imádkozott, látta legördülni a Boldogasszony szeméből a könnyeket .

Időzzünk el egy pillanatra ennél a jelenetnél. Napjainkban ki az, melyik oltártestvérünk vagy melyik hívő ember, aki reggel öt órakor Szűz Mária képe előtt a templomban imádkozik? Egyáltalán: melyik templomunk van reggel ötkor nyitva? Vagy melyik paptestvér megy be a templomba egyedül imádkozni még a kapu kinyitása előtt? Megragadottság, szeretet, belső keménység és áldozatvállalás szükséges ehhez. Nem gondoljuk, hogy az ilyen imádság nyomán Isten válaszol? Hogy a szentek közbenjárására hirtelen, meggyőző, csodálatos események történnek az életünkben?

De 1708-ban az emberek nemcsak önmagukért imádkoztak, hanem átérezték a közösséget fenyegető veszedelmet is. Az akkori ember életében a járvány közvetlen tapasztalat volt. És egész városok tettek fogadalmakat. Építettek szobrokat és oszlopokat a Szentháromság tiszteletére hálából megmenekülésükért. Nem véletlenül hívták ezeket a szép emlékműveket pestisoszlopoknak is. Ezt hirdeti a hatalmas szobor a bécsi Grabenen vagy Budán a Mátyás-templom előtt. De ilyen fogadalom emlékét őrzi Pesten Szent Rókus kápolnája és a mellette lévő kórház is. A közösséget fenyegető bajok idején Szűz Mária úgy állt a hívők mellett, mint pártfogójuk és védőasszonyuk. A török uralom alóli felszabadulás véres évtizedeit szerte az országban csodálatos események kísérték. Számos Mária-kép könnyezni kezdett. Ebben a jelenségben a kortársak felfedezték a Szent Szűz anyai aggodalmát, gondoskodását; rádöbbentek, hogy ő velünk és értünk sír, hogy a szívünket is megindítsa, hogy a saját megtérésünkön keresztül is segítsen rajtunk. Itt, Nagyszombat városában írta a kiváló magyar jezsuita, Csete István, akinek nagy szerepe volt az erdélyi katolikus élet védelmében és megmentésében, hogy ha a szegény özvegy könnyhullatása egyetlen fiának halála miatt olyan nagy figyelmet érdemelt Jézus részéről, hogy a naimi ifjút feltámasztotta, mennyivel inkább reménykedhetünk abban, hogy a Szűzanya könnyhullatására Szent Fia meghallgatja kéréseinket. Higgye el minden keresztény – írja Csete István már 1701-ben –: ezek a könnyhullatások porba nem esnek; hanem ha felfogja őket „kivált a mi utolsó veszedelemre hanyatt-homlok siető szerelmes nemzetünk”, akkor megmenekülünk, ha pedig nem, visszatérnek a könnyek oda, ahonnan származtak . Ezért a Szűzanya képeinek könnyezését a kortársak méltán magyarázták úgy, hogy hitünk, tisztességünk, hűségünk megfogyatkozása és a szörnyű történelmi pusztulás után Isten nem akarja végképp elvetni nemzetünket. Inkább Szent Fia Édesanyjának hazánkért hulló könnyeire tekint és módot talál arra, hogy a kövekből is fiakat teremtsen Ábrahámnak, hogy a hit és a Szent Szűz tisztelete népünk körében újra megerősödjék , hogy jövőnk és reményünk legyen.

Manapság félelemmel és gyakran szégyenkezve ismerjük fel Európa-szerte, de népünk körében különösen, hogy lélekszámunk évről évre fogy, hogy népünk és földrészünk elöregszik, hogy a világban lévő gazdasági és kulturális bajok, egész technikai és gazdasági civilizációnk válságjelenségei minket különösen is sújtanak. Európa-szerte arról beszélnek, hogy csökkenteni kell a nyugdíjakat, a szociális juttatásokat, az egészségügy, az oktatás kiadásait. Pedig éppen ezek a területek szolgálják legközvetlenebbül magát az embert, az anyanyelv, a kultúra továbbadását, a népek, a közösségek életét. Tudjuk, hogy a megmaradáshoz nagy erőfeszítésre, emberi tartásra van szükségünk. Látjuk, hogy a kis népeknek kétszeres erőfeszítést kell tenniük, hogy megőrizzék nyelvük, történelmük, egész kultúrájuk kincseit maguk és az egész emberiség számára. Mert közben ki kell venniük a részüket a világ egyre egységesebbé váló gazdaságából, a nemzetközi tudományos életből. Szóval ismerniük kell a nagy világnyelveket, és közben külön erőfeszítéssel művelni az anyanyelvet, az öröklött kultúra gazdagságát az élet minden területén. Októberben a püspöki szinóduson világosan látszott, hogy ez a kettős feladat hány és hány nép életében jelentkezik szerte a világon. De hol a megoldás, hol a jövő, ha nincs család, amely szeretettel fogadja és neveli az új életet, kíséri és segíti az időseket, a betegeket és a gyengéket? Ha a saját erőnkre és képességeinkre tekintünk, szinte elvész a bizalmunk. Aggódva vesszük észre, hogy sokan szétszórtan élnek, sodródnak pillanatról pillanatra, és nem is érzik felelősségüket a közösségért és a jövőért.

De a reményünk Isten segítségében van és Nagyasszonyunknak, a Boldogságos Szűz Máriának közbenjáró szeretetében. 2007-ben a budapesti Városmisszióra Jeremiás próféta könyvéből választottuk a jelmondatot: „Reményt és jövőt adok nektek”. Ebben bízunk ma is. Ezért kérjük, hogy Isten újítsa meg csodáit. Ahogyan meghallgatta a régiek imáját, és feltámasztotta szinte megsemmisült népünket, úgy erősítse meg ma is minden jó törekvésünket. Indítson minket céltudatos, önzetlen szeretetre, kísérjen minket áldásával! Vezesse magához a megmaradás útját kereső egész emberiséget! Nagyszombati Könnyező Szűz Mária, Nagyasszonyunk és közbenjárónk, könyörögj érettünk! Ámen.