Erdő Péter a Szent Péter-bazilikában: Az Egyház az evangelizációban él

A találkozón kiemelt hangsúlyt kaptak a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) előkészületei, melyekről Erdő Péter bíboros és Fábry Kornél,a NEK Általános Titkárságának főtitkára számoltak be november 9-én.

November 10-én, Nagy Szent Leó pápa emléknapján Erdő Péter bíboros mutatott be szentmisét a találkozó résztvevőinek a Szent Péter-bazilika Katedra-oltáránál. A szentmisét követően Ferenc pápa audiencián fogadta a bizottság tagjait és a küldötteket. 

Erdő Péter bíboros homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Eminenciás bíboros urak, kedves püspöktársaim és paptársaim, kedves tesvérek!

1. Nagy öröm számomra, hogy szentimsét mondhatok Nagy Szent Leó emléknapján itt, a Szent Péter-bazilikában. I. Leó pápa volt az első olyan személy a történelemben, aki kortársaitól kiérdemelte a „nagy” jelzőt. Szent II. János Pál pápa halála után hallhattuk itt, Rómában a kifejezést: „Nagy János Pál”. Azt a mély hatást, amit Nagy Szent Leó gyakorolt az Egyház életére, összevethetjük azzal a hatással, amelyet Szent II. János Pál pápasága idején tapasztalhattunk.

2. Azért gyűltünk most össze Rómában, hogy előkészítsük az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Hálát adunk az Úrnak ezért a lehetőségért, amelyet a tanúságtételre és a lelki megújulásra adott nekünk. Amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, magát Jézus Krisztust ünnepeljük. Korunkban sürgetően szükséges világosan kimondanunk Jézus Krisztus nevét, Urunkét és mesterünkét, akinek mi, 21. századi keresztények is tanítványai vagyunk. Az ő személye és az ő tanítása áll hitünk középpontjában. Ő adja nekünk az élő vizet, valamint a kegyelem és a Szentlélek bőséges kiáradását. Krisztus a mi hitünk forrása, ő hoz örömet és békét a szívünkbe és az egész világba.

3. Nagy Szent Leó alapvető módon járult hozzá a keresztény tanítás tisztázásához Jézus Krisztus személyével kapcsolatban. Híres dogmatikus levelében, amelyet Flavianusnak írt, azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztusban nincsen két individuum. Az Isteni Ige és Jézus Krisztus egy és ugyanazon személy, aki valóban Isten Fia és az Emberfia (Ep. 28,4). Ebben az egyetlen személyben két természet van jelen, az isteni és az emberi, anélkül, hogy ezek keverednének egymással (ugyanott, 3.). A Jézus Krisztussal kapcsolatos világos meggyőződése alapján Nagy Szent Leó tanúságot tesz arról, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Így fogalmaz: „A szentáldozást anélkül kell magatokhoz vennetek, hogy kételkednétek, vagy féreértenétek Krisztus testének és vérének igazságát” (Serm. 91,3). A szent pápa azt tanítja, hog a Krisztus testében és vérében való részvétel átalakítja a keresztényt „azzá, amit magához vesz” (Serm 64,1). Nagy Szent Leótól tudjuk azt is világosan, hogy az Eucharisztia áldozat (Serm 91,3).

4. Nagy Szent Leó pápaságát a Nyugat-római Birodalom bukását közvetlenül megelőző időszak mozgalmas körülményei jellemezték. 452-ben a hunok átkeltek az Alpokon és veszélybe sodorták Itáliát, még Róma városát is. III. Valentinianus császár Rómába menekült a családjával, és a szenátussal és a római néppel együtt arra kérték a pápát, hogy menjen követségbe a hunok fejedelme, Attila elé. Leó Mantovánál találkozott Attilával, és elérte, hogy a hunok visszavonuljanak Itáliából. Három évvel később azonban már a pápa sem tudta meggátolni Róma elfoglalását, amikor a vandálok érkeztek oda Genseric király vezetésével. Diplomáciájával ugyanakkor elérte a pápa a barbároknál, hogy a várost ne gyújtsák fel és lakosait ne öljék meg. A nép a bazilikákba menekült. 

Nagy Szent Leó képes volt elmélyíteni a hitet, megerősíteni a vallási életet és megvédeni a rábízott népet. Azokban a történelmi időkben ez a védelem nem csupán vallási értelemben volt érvényes, hanem a közösség teljes életére vonatkozott. Ennek ellenére Szent Leó nem volt harcos, sőt, képes volt meghallgatni a távolról érkezett és nem mindig jószándékú népeket és fejedelmeiket. A magyar történetírás ugyanakkor képes volt árnyalni Attila és a hunok viselkedésének körülményeit. A mai Budapest területén, Aquincum (Civitas Valeria) római városban már a 4. század első felében létezett püspöki székhely. Ez az egyházmegye és annak keresztény népe túl tudta élni a hunok uralkodását, és nem szűnt meg létezni a 6. vagy talán a 7. század előtt. Úgy tűnik, a történelem bebizonyította, hogy a hit okos védelme, a kultúra és a bátor párbeszéd, a missziós felelősséggel együtt képes volt hozzájárulni, hogy az Evangélium áthassa az egyes népek életét.

5. A keresztény hívek közösségeit ma is érdektelen, olykor a keresztényekkel szemben ellenséges közeg veszi körül. Ma is körültekintően igyekszünk gondoskodni a papok, közeli munkatársaink és a hívek közösségeiről, akik mindnyájan együtt alkotják Jézus Krisztus, Urunk és mesterünk egyetlen és szentséges testét. Szeretettel és felelősséggel fordulunk hitünk misztériumai felé, amelyeket Jézus Krisztustól, Urunktól és mestrerünktől kaptunk. Ma is nyitottnak kell lennünk, realista és nagylelkű hozzáállással mindenki felé, aki távol van tőlünk, és akikkel kapcsolatban arra szól küldetésünk, hogy hidessük az Evangéliumot, hiszen, ahogy Szent VI. Pál mondta, az Egyház az evangelizációban él. Az Evangélium üzenete „szükséges, egyedülálló, mással nem helyettesíthető munka. Nem tűri sem az indifferentizmust, sem a szinkretizmust, sem a hit átalakítását: mert tőle függ az emberek üdvössége. A kinyilatkoztatás szépsége tükröződik benne. Bölcsessége nem ezé a világé.”

Ahhoz, hogy betöltsük ezt a küldetést ma a világban, most előkészítjük a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, és kérjük a szent pápák, főként Nagy Szent Leó közbenjárását. Ámen.

Fordította: Domokos György

Fotó: Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Magyar Kurír