Erdő Péter bíboros szentbeszéde Scheffler János boldoggáavatásán

(Mt 11,25-30)

Eminenciás Angelo Amato Bíboros Úr!
Főtisztelendő és Excellenciás Nuncius Úr, Érsek és Püspök Urak, a Világi Hatóságok, a Testvéregyházak, a Társadalmi és Kulturális Élet Igen Tisztelt Képviselői, Főtisztelendő Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

Csodálatos és gondviselésszerű a mai nap a Szatmári Egyházmegye és egész katolikus közösségünk életében. Az egyházmegye búcsújának napján, Jézus Szívét ünnepelve Scheffler János vértanú püspök boldoggáavatásán vehetünk részt. János püspök a Jó Pásztor igazi követője volt. Életét adta a rábízottakért. Már püspöki kinevezésének időpontja is fenyegető évek közeledtét hirdeti. 1942-ben nevezték ki, szentelték püspökké. De mint szinte minden vértanú előtt, előtte is felcsillant a tisztességes menekülés lehetősége. 1945. november 8-án XII. Piusz pápa áthelyezte őt a győri püspöki székre a vértanúhalált halt Boldog Apor Vilmos helyére. Ő azonban azt kérte, hogy szatmári püspök maradhasson szeretett papjai és hívei körében. Ez a pásztori szeretet érett az évek során hősies vértanúsággá. Scheffler János püspök áldozata tehát a legsajátosabb kincse ennek az egyházmegyének. Méltó, hogy boldoggáavatása is az egyházmegye búcsúnapján történjék.

De János püspök tanúságtétele messze túlmutat egyetlen egyházmegye határain, üzenete mindenkihez szól: püspökökhöz, papokhoz, hívő emberekhez, de még a nem hívő világhoz is. Ez pedig azért van így, mert bensőségesen összeforrt Krisztussal, aki az egész emberiség Megváltója.

A mostani szentmise evangéliumi szakasza mintha Szent János apostol titkokkal teli igehirdetéséből került volna a Máté evangélium közepére, annyira emelkedett, annyira sejtelmesnek érezzük a hanghordozását. Pedig nem kellett ehhez Máté apostolnak semmit kölcsönvennie, hiszen maga Jézus az, aki életével, mély értelmű szavaival olyan nyomot hagyott a tanítványokban, hogy még évtizedek múltán is küszködnek, viaskodnak ezeknek a gondolatoknak és igazságoknak az emlékével.

Mert miről is szól a mai szakasz? Bemutatja Istent mint Atyát, Jézust mint Isten egyetlen igazi Fiát, akit az Atyán kívül senki más nem ismer. És szól arról, hogy ki akarja nyilatkoztatni az Atyát, mert ő az egyetlen, aki ismeri. Kinyilatkoztató szava pedig a mi életünket akarja megváltoztatni. Az Atyától Krisztuson át a mi életünk megújításáig ível a mai evangélium mondanivalója.

Isten atyai szeretettel figyel ránk, gondoskodik rólunk akkor is, ha néha nem értjük, vagy nem érezzük, és eligazítja, tekervények és nehézségek után is magához irányítja sorsunkat.

Jézus pedig az egyetlen igazi Fiú, az Egyszülött, aki teljesen ismeri az Atyát. Mintha már itt, az evangéliumban előttünk állna a későbbi dogma a Szentháromságról. A Fiúisten egylényegű az Atyával és egyenlő méltóságú vele. Ő az egyetlen, aki Isten teljes gazdagságát ismeri, és ő az, aki ki tudja nyilatkoztatni. De Jézus Emberfiának nevezi magát. A teljes emberséget magára vette, és mindig a Fiú szemszögéből beszél  Istenről. Ezzel is megmutatja, hogyan kell megállnunk Isten színe előtt. Úgy kell tekintenünk rá, mint  gyereknek a szüleire. Amikor világra jövünk, még az ösztöneinkben is a szüleink tükröződnek, nemcsak a tudatunkban. Lehet, hogy olykor haragszunk rájuk, lehet hogy elbitangolunk, de azért magunkban hordozzuk – még a génjeinkben is – a szüleinket. Így van az ember Istennel. Szeretettel és hálával kell feléje fordulnunk, és követnünk kell, amit kíván tőlünk, hiszen a javunkat akarja.

A fiúság tehát az ember állapotának a képe az evangéliumban. Ebből pedig az következik számunkra, amit Jézus így fogalmaz: „az én igám édes és az én terhem könnyű”. Nem lehet vitatkozni Istennel arról, hogy milyen feltételekkel kövessük akaratát. Nem lehet vele alkudozni arról, hogy ne ezt akarja velünk, hanem inkább amazt. Hanem csakis egyet lehet: vállalni vagy elutasítani lehet Isten tervét és szándékát.

Nem véletlen, hanem a Gondviselés titokzatos rendelése, hogy ki milyen országban, milyen történelmi korszakban, milyen nép körében, milyen kultúrában születik a világra. Adottság ez és feladat. Istentől kapott hivatás. Ha elfogadjuk, megtaláljuk az utat az életszentségre. Scheffler János tehetséget és lehetőséget kapott a Gondviseléstől, hogy tanuljon: kánonjogból és teológiából doktorátust is szerzett. Kapott papi hivatást. El is fogadta, és hűséges is maradt hozzá mindhalálig. Százegy évvel ezelőtt, 1910. július 6-án szentelték pappá. Későbbi éveiben lelkipásztori odaadással és a megismert szent tudományok iránti felelősséggel élte meg hivatását. Volt káplán, plébános, hittanár, gimnáziumi igazgató, aztán teológiai tanár Szatmáron és Nagyváradon, sőt spirituális is. Számos kánonjogi tanulmányt tett közzé. Nem tért ki az állam és az Egyház viszonyának komoly és aktuális jogi kérdései elől sem. De nem csak a tudomány történetébe írta be a nevét, hanem érzékeny volt az élő Egyház gondjai, szükségletei iránt is. Szerzetesi szabályzatot írt, sőt egyházmegyei statútumokat is fogalmazott. Nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel rendezte sajtó alá az egyházmegye zsinati határozatait. De írt hittankönyvet középiskolások számára, tartott lelkigyakorlatokat, adott ki elmélkedéseket. Kitűnt a mindennapi igehirdetés és a gyóntatás területén is. Ilyen mifelénk az egyházi értelmiségi sorsa! Ilyen sokoldalú a különlegesen jól képzett papok hivatása is. Nem mondhatjuk azt, hogy az egyházi tudományoknak csak egy szűk részletével foglalkozunk egész életünkben. Azt sem mondhatjuk, hogy csak a lelki vezetésnek vagy csak a plébániai szervezőmunkának szenteljük magunkat. Hanem ahol szükséget látunk, ahol előre tudjuk vinni az Egyház ügyét, ott kell helyt állnunk teljes erővel és lelkesedéssel.

Scheffler Jánost 1942. május 17-én itt, a székesegyházban szentelték püspökké. Az új püspök szervezőként is meghallotta, hogy mit kíván a Szentlélek az Egyháztól. Megszervezte az egyházmegyei hivatásgondozást. Magyarra fordította Spirágó felnőtt katekizmusának harmadik kötetét és más fontos műveket. De nem csak a betű és a szó embere volt. Végigkísérte életét a szegények, az elnyomottak és az üldözöttek iránti szeretet. A háború idején közbenjárt a magyar hatóságoknál nagybányai román püspöktestvére szabadon bocsátása érdekében. Megpróbálta segíteni a gyűjtőtáborba hurcolt zsidókat. Személyesen járt közben, hogy megakadályozza sváb származású híveinek deportálását. Igazi apostolutódként nyitott volt a szíve mindenki felé.

Közben pedig mély, szinte misztikus lelki életet élt. Látta előre a várható üldözést és szenvedést, beszélt az engesztelés és a vezeklés szükségességéről. Szorgalmazta Jézus Szíve tiszteletét. Ő tette ezt az ünnepet az egyházmegye fogadalmi ünnepévé. Aki pedig Jézus Szívébe rejti az életét, annak nevét senki nem törölheti ki onnan. Megrendülten halljuk ma János püspök boldoggáavatásának kihirdetését azon az ünnepen, amit ő maga akart az egyházmegye ragyogó napjává tenni. Az Alacoque Szent Margitnak adott ígéret szavai jutnak eszünkbe: „Szívembe írom, és soha ki nem törlöm onnan azok nevét, akik ezt az ájtatosságot – Jézus Szívének tiszteletét – terjesztik” . A mai nap ragyogó fénnyel mutatja, hogy Jézus örökre hűséges ígéreteihez. Korszakok telhetnek el. Tűnhet úgy, hogy valakiről még beszélni sem lehet nyilvánosan, de az isteni szeretet néha még a világ színe előtt is megmutatja hűségét, személyes figyelmét, és elképzelhetetlen nagylelkűséggel válaszol az ember őszinte odaadására.

János püspök 1950-ben, száműzetése idején írta meg lelkigyakorlatos könyvét a papok számára. Soraiból ma is érezzük a legszemélyesebb tapasztalat elevenségét. Ezt írja: Jézus Istennel bensőségesen egyesült lelkének nagyon sok mondanivalója van. „Szíve készteti, hogy állandóan mondjon az Atyának valamit. Atyám, végtelenül szeretlek, egész emberi életemet feláldozom dicsőségedre. Fogadd el egészen elégő áldozatomat: földi életemet” . Így hallja, így érzi János püspök a magát fölajánló Jézus szavát. De soraiból kisugárzik a saját odaadása is. Ő is kész volt szeretetből és hűségből feláldozni egész életét. Nem tagadta meg soha Jézus Szívéhez és a Katolikus Egyházhoz való hűségét. Ezért kellett börtönt szenvednie, ezért halt vértanúhalált. Megkapta tehát Krisztus ígérete szerint az állapotbeli kötelességeihez szükséges összes kegyelmeket . A jilavai (zsilavai) börtönben ugyanolyan módon pusztították a rabokat, mint másutt is a sztálinista világban, így Magyarországon is. Fűtés nélküli, nyitott ablakú szobában tartottak embereket egész télen át. Ilyen körülmények között halt meg Boldog Meszlényi Zoltán Kistarcsán, Sándor Imre Rămnicul Sărat (rámnikul szárát) börtönében  és sokan mások. Scheffler püspök rabtársa beszélt a vértanú utolsó óráiról: „A püspök sokat imádkozott és szenvedett. Hajnal felé kérdezték, van-e valamire szüksége (…) Azt felelte: Nem, a Jóistennel mindent elintéztem, hagyjanak nyugodtan! És szépen elaludt (…) Megfázott, ez váltotta ki halálát (…) A cellák pedig fűtetlenek voltak (…) Az ablakokat (…) nem lehetett becsukni” . Eddig a rabtárs tanúvallomása. Kis dolgokon múlik néha az élet és a halál. Sokszor apróságnak látszó szavakon és tetteken fordul meg, hogy hűségesek maradunk-e Jézus Krisztushoz.

Boldog Scheffler János vértanú püspök hősies szeretete ma is sugárzó erő. Most és mostantól fogva már mindig, amíg az emberiség és vele az Egyház járja a történelem útját, rajta keresztül is árad a kegyelem. Beteljesedik, amit Jézus ígért: „A papoknak meg fogom adni a kegyelmet, hogy a legkeményebb szíveket is megindítsák és megérintsék” . Boldog János püspök, indítsd meg a mi szívünket is! Járj közben értünk, hogy a keserűség, az ellentétek, a csüggedés helyett a hősies szeretet és a reménység költözzön a lelkünkbe! Könyörögj ezért az egyházmegyéért, könyörögj népünkért és egész Európáért, hogy minél többen meghallják Krisztus szeretetének hívó szavát, adják át életüket az ő Szent Szívének, hogy így rajtunk keresztül tegye lelkessé, ragyogóvá, újra értelmessé mindnyájunk életét.

Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk! Jézus Szentséges Szíve, jöjjön el a te országod! Ámen.