Erdő Péter bíboros szentbeszéde a szaléziak magyarországi megtelepedésének 100. évfordulója alkalmából

(Mt 18,1-6.10)


Krisztusban Kedves Testvérek!

A szentmise evangéliumában arról kérdezik a tanítványok Jézust, hogy ki a legnagyobb a mennyek országában. Ki a legnagyobb Isten országában, ki a legnagyobb Isten szemében – ez a kérdés rejlik szavaik mögött. Jézus pedig egy gyermeket állít közéjük. A tanítványoknak olyanoknak kell lenniük, mint a gyermek, ahhoz, hogy egyáltalán bemehessenek a mennyek országába. Nem olyan magától értetődő tehát, hogy ebbe az országba bejutunk. Nem helyes ezért azon töprengenünk, hogy mekkora nagyság, dicsőség vár ott kire-kire. Másutt is elutasítja Jézus azt a kérést, hogy jobb vagy baloldalán helyet ígérjen valakinek országában. De ahhoz, hogy olyanná lehessünk, mint a gyerekek, meg kell változnunk. Milyen is ez a gyermek a mai evangéliumban?

Nem szól az evangélium a gyermeki ártatlanságról. Nem téma ez az Újszövetség könyveiben sem. Szól viszont a Biblia, elég gyakran, a gyermekek és szülők kapcsolatáról, az édesanyák gyermekeik iránti szeretetéről. És szól a Szentírás az istengyermekségről is, arról, hogy hálával és szeretettel kell tekintenünk Istenre, hogy bizalommal kell fordulnunk Hozzá, ahogyan a gyermek hagyatkozik a szüleire. A mostani evangéliumi szakaszban viszont, éppen ennek a gondolatnak a jegyében, maga Jézus adja meg a kulcsot ahhoz, hogy mit kell megtanulnunk ettől a gyermektől. „Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában”. Az alázatosság, az Istennel szembeni alázat a feltétele annak, hogy a mennyek országába jussunk. Ebben a mondatban talán még rejtett szemrehányást is találhatunk a tanítványok kérdésével kapcsolatban, hiszen azt firtatják, hogy ki lesz a legnagyobb a mennyek országában; még ott is a legelőkelőbb helyeket keresik maguknak. Pedig az is különleges ajándék, nem a mi teljesítményünk műve, ha egyáltalán bejuthatunk abba az országba. Istennel szemben tehát a tanulékonyság, a figyelem a helyes magatartás. Manapság szokásunkká vált, hogy jogainkat követeljük a társadalomban. Valóban léteznek is olyan dolgok, melyek minden embert megilletnek. Isten előtt azonban nincsenek jogaink, mert maga a létünk is az Ő ajándéka.
Aki a tanulékony figyelem, a hála és az engedelmesség lelkületével áll Isten előtt, azt Isten is olyan szeretettel öleli magához, mint anya a gyermekét, ahogyan Izaiás próféta könyvében olvassuk (Iz 66,10-14) Vigasztalást és örömet ígér övéinek.

A mai szentmisében hálát adunk Istennek a Szalézi Rend magyarországi megtelepedéséért. Azért, hogy 100 évvel ezelőtt merték vállalni az emberek, különösen a gyerekek és a fiatalok üdvösségének és evilági boldogulásának szolgálatát. A régi Magyarországon ők voltak azok, akik szakmákat is tanítottak a fiataloknak. Más, régebbi szerzetesrendek főként a színvonalas, humán képzést nyújtó középiskoláikról voltak híresek. Tudjuk természetesen, hogy tőlük ezt is kívánta hajdan a társadalom, sőt maga az állam is. I. Ferenc császár és király a II. József uralkodása alatt betiltott rendek újraengedélyezését gyakran éppen ilyen feladatok vállalásához kötötte. Akkor még hazánkban kézműves világ volt. A szakmák nagy részében a céhek határozták meg, hogy kiből lehetett mester. Ők igyekeztek biztosítani, hogy az álaluk képviselt iparágakban mindenki megtalálhassa a megélhetését. Ezt azonban többnyire úgy tudták elérni, hogy szigorúan szabályozták az egy-egy céhben működő mesterek számát és magát a termelést. Úgy tűnik, hogy évszázadokon át – legalábbis elméletben – inkább a stabilitás, mint az úgynevezett növekedés volt a legfőbb törekvés. A nagyipar elterjedésével azonban, a XIX. század során mindez megváltozott. Hazánkban is kialakult az ipari munkásság. Mire Don Bosco Szent János követői Magyarországra érkeztek, már klasszikus kapitalista viszonyokat találtak. Ebben az összefüggésben kezdték el ők a fiatalok nevelését és oktatását. Jómagam a régi szalézi műhelyek és intézmények működését már nem láthattam. Azt azonban szüleim nemzedékétől bőségesen megtudtam, hogy a felelősség, a munka tisztelete, a műgond és az emberség jellemezte oktatói és szakmai munkájukat. Esztergom-Kertvárosban – az időközben szovjet katonai célra használt területen – a legutóbbi időkig megmaradt az az épület, amit a szaléziak műhelyének vagy intézményének neveztek.

Ma újra nagyon időszerű, hogy a munka világában ne csak a gépies számítások határozzanak meg mindent, hanem megjelenjen az emberi munka méltósága, a világot a Teremtő szándéka szerint, felelősséggel és szeretettel alakító ember eszménye is.

Nem lehet azonban csupán jámbor óhajként ismételgetni, hogy legyen az emberekben több felelősség, hogy becsüljék jobban a munkát, hogy legyenek tekintettel egymásra. Ha ma ilyen erkölcsi elveket tanítunk, könnyen megeshet, hogy már a 2. osztályos gyerek visszakérdez: Miért ne lopjak, miért ne hazudjak? Miért? – a szalézi nevelés éppen ezt a miértet tudja megmutatni. Krisztushoz vezeti a fiatalokat, a teremtő Isten szeretetét sugározza nemcsak a munka, hanem a mindennapi élet és a tanulás világára is.

Adja Isten, hogy Don Bosco Szent János követői sok eredménnyel és áldással teljesíthessék hivatásukat Hazánkban, az emberek üdvösségére és az egész társadalom javára. Ámen.