Erdő Péter bíboros szentbeszéde a XVIII. családkongresszus és családfesztivál záró miséjén

(Lk 18,1-8)
Excellenciás Apostoli Nuncius Úr, Érsek és Püspök Urak, Kedves Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!

Az idei év végével fogjuk befejezni azt a különleges imaévet, amelyet püspöki karunk a családokért hirdetett. Nem fejezzük be azonban a családokért az imát, és nem fejezzük be a fáradozást sem családjaink segítése, erősítése érdekében.

Nem véletlen, hogy a család szóhoz gyakran a segítés, támogatás kifejezések párosulnak a mai közbeszédben. Nehéz dolog lett családot vállalni, családot nevelni. A gazdasági statisztikákban, érdekekben gondolkodó, pénzügyi számoktól rettegő és ilyen számoknak örülő világban ritkán fogalmazódik meg az ember igazi érdeke: az élet, az egészség, a biztonság, amely mindennek a feltétele – és maga az örök üdvösség, amely mindennek a célja. Hanem inkább arról hallunk, hogy az embernek – dehogy az embernek, a munkaerőnek! – rugalmasnak, mobilnak kell lennie. Képesnek kell lennie arra, hogy a gazdaság, sőt nem is a reális gazdaság, hanem a pénzügyi számítások szempontjai szerint költözzön, áttelepüljön az ország egyik végéből a másikba, a föld egyik országából a másikba. Közben a nyelvi közösségek, a lakóhelyi emberi kapcsolatok és a családok is széthullanak a körülmények nyomása alatt. Mert felületes lenne egyszerű moralizálással válaszolni erre a kérdésre. Helytelen és felületes lenne csupán azt mondani, hogy az emberek felelőtlenek lettek, hogy tehernek találják a gyermekeket és az időseket, hogy egymást is nehezen tudják elviselni. Az igazság ugyanis az, hogy minden emberi gyengeségen túl, manapság a körülmények borzalmas nyomása alatt élünk. Ez kényszeríti rá sokszor a család egyik tagját, hogy a többieket otthagyva például egy kelet-európai faluban, Spanyolországba menjen dolgozni, más nyelvű emberek közé. Ez kényszerít rá sokakat, hogy a tanult szakmájukat, hivatásukat elhagyva másból próbáljanak meg megélni, mert arra, amit esetleg szívesen és szakértelemmel végeztek, most éppen nincs kereslet. Ez pedig a bizonytalanság és a munkanélküliség problémáját veti föl, azt a gondot, ami a családalapítást és a családok együtt maradását a leginkább akadályozza. Sokak szerint vissza kellene térni a tervgazdálkodás idejéből ismert régi gondolatokhoz: minden foglalkozásból annyi embert kellene képezni, amennyit a gazdaság alkalmazni kíván. Csakhogy maga a gazdaság aligha tervezhető. Nagy tehetség kell ahhoz, hogy valaki öt évre előre megmondja, milyen foglalkozásban hány munkahely lesz, és mennyit lehet majd ott keresni.
A család tehát az egyik legemberibb és legkiszolgáltatottabb valósága életünknek. Ugyanakkor nélkülözhetetlen értékek forrása. Benne sajátítjuk el az egymást segítő emberi szeretet, a szolidaritás, a kultúra és gyakran a hit és az emberség legfőbb értékeit. A családok széttöredezése és vergődése hasonló az élővilág, a környezet nagyarányú pusztulásához, amit sokszor a világban működő emberi önzés és felelőtlenség idéz elő. Nekünk azonban Isten színe előtt kell gondolkodnunk erről a kiszolgáltatottságunkról is. Hitünk fényében a teremtő és megváltó Istentől várjuk az igazi segítséget családjaink számára is. Emberi igyekezetünk önmagában aligha lesz elegendő.

A mai evangéliumi részletben arról hallunk, hogy a kérő imádságnak, a könyörgésnek milyen szerepe van. De ez a kérés nem csupán az özvegyasszony kérése. Nem csupán egy valakinek a magángondjáról szól Jézus. Hanem beleilleszkedik ez a kérés Izrael népének a könyörgésébe, meg azoknak az igazaknak, azoknak a kis csoportoknak a könyörgésébe, akik Jézus korában nagyon átérezték, hogy milyen reménytelen, milyen borzalmas is a helyzetük. Az idegen elnyomás, az anyagi nyomorúság, mindenféle baj és megaláztatás sújtotta őket. De ott érezzük nemcsak Jézus közönségének ezt a szorongását, hanem ott érezzük az első keresztények üldözött közösségének az érzéseit is. Ők is rácsodálkoznak a világra, hogy lehet, hogy ilyen borzalmas körülöttük a világ, hogy lehet, hogy ők ennyire gyöngék, meg nem értettek, kiszolgáltatottak. Ezért aztán az első évtizedek keresztény közössége olyan sokszor imádkozza, hogy „Maranata”. Olyan sokszor vágyakozva kéri, hogy jöjjön már el az Úr, és szabadítsa meg őket, és szolgáltasson igazságot nekik.

Ez az özvegyasszony tehát jelképe mindazoknak az igazaknak, akiket nyomaszt és elszomorít a történelem, mert úgy látják, hogy ott ők a maguk erejéből nem tudnak rendet csinálni. Hát tegyen rendet Az, aki mindenre képes, jöjjön el a történelem Ura, zökkentse vissza az idő kerekét, szolgáltasson igazságot azoknak, akik igaz módon élnek, azoknak, akik hisznek Benne.

És erre a nagy imádságra és könyörgésre utal itt Jézus. Hiszen megrajzolja biztatásul az igazságtalan, gonosz bírónak a képét, aki - ha nem is becsületből – de az özvegyasszony állandó unszolása miatt, végül is eleget tesz a kérésnek.

Isten persze nem az igazságtalanságban hasonlít ehhez a rossz bíróhoz. Hanem hasonlít abban, ami az egész képnek a súlypontja, a csattanója – ha tetszik – hogy az állhatatos kérés nem marad eredménytelenül az Úrnál. Milyen is lesz az a segítség? Hiszen Jézus megígéri a segítséget, azt mondja, hamarosan igazságot szolgáltat nekünk. Mondom nektek – ez a mondom nektek, nagyon ünnepélyes forma, hasonlít a „bizony mondom” formulához, és majdnem az esküvel megerősített ígéret súlyával rendelkezik. Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat. Hogyan szolgáltat igazságot az Isten, az üldözött, a reménytelen helyzetű, a tisztességes kisembernek, vagy az ilyen közösségnek? Hát azt látjuk a történelemben, hogy Isten mindig hamarosan igazságot szolgáltat? Nehéz kérdés. De megkapjuk a válasz kulcsát Jézus zárómondatából. „Csak az a kérdés, amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet a földön?”

Először is a „hamarosan” az Isten mértékével van mérve. Nem várhatták az első keresztények sem, nem várhatjuk mi sem, hogy ma vagy holnap eljön a világvége, a végső ítélet, amikor mindenki érdeme szerint kapja meg jutalmát és büntetését. Nem várhatjuk azt sem, hogy egyik napról a másikra – mintegy varázsütésre – átalakulnak a földön a viszonyok, ami igazságtalan volt, az igazságos lesz, ami elviselhetetlen, korrupt, erőszakos volt, abból egyszerre barátságos, kedvező körülmények lesznek.

Hát akkor, mit várhatunk, mi ez a „hamarosan igazságot szolgáltat”? Hogyan teszi? Teszi úgy, hogy láthatatlan módon dolgozik a szívünkben. Teszi úgy, hogy a hívő ember maga körül igazságot sugároz. S ha talál hitet az Emberfia a földön, ez a hit már ennek az igazságos rendnek a záloga. Az embereken keresztül kezdi el Krisztus a történelemben a szépnek, az igaznak, a jónak a munkálását. Nem véletlenül tanítja a II. Vatikáni Zsinat, hogy rábízta az Egyházra, hogy folytassa az ő művét a történelemben. Nekünk, magunknak kell a szeretettel, Jézus utánzásával sugározni magunk körül, szolgálni a kiengesztelődést. Hozzájárulni ahhoz, hogy a földön is szebb, igazabb, igazságosabb viszonyok alakuljanak ki. De persze ez az út nem lesz rövid. Mert ez az út nem olyan, hogy látványos sikereket hoz az ember életében. Tehát a hit szeme kell hozzá, hogy az eredményt egyáltalán észrevegyük. A hit türelme kell hozzá, hogy az Isten mértékével tudjunk mérni. És ha az Emberfia talál hitet a földön, akkor talál igazságosságot is, s akkor ennek az igazságosságnak nagy és nyilvánvaló napja jön el egyszer, amikor mindaz a jó, ami megindult az emberiség életében, egyszerre csak kivirágzik és kiteljesedik az idők végén, Krisztus második eljövetelének ragyogásában.

Kérjük a mai szentmisében, hogy észrevegyük a családok értékét, elkötelezett szeretettel szolgáljuk is ennek az értéknek az erősödését, és az igazságosság terjedését körülöttünk a világban.

Szent István, Szent Imre, Boldog Gizella, első szent magyar család, könyörögjetek érettünk! Ámen.