Erdő Péter búcsúi szentbeszéde Beregszászon

(Jn 3,13-17)


    Főtisztelendő Püspök Úr!
    A Világi Hatóságok, a Diplomáciai Testület,
a Társadalmi – és Kulturális Élet Igen Tisztelt Képviselői!
    Főtisztelendő Paptestvérek!
    Krisztusban Kedves Testvérek!

Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepe ennek a templomnak a búcsúnapja. Örömmel teszek eleget a meghívásnak, hogy együtt ünnepeljünk. Ezzel is kifejezésre juttatjuk az egész katolikus közösség, a magyarországi és kárpátaljai hívek egységét és szolidáris szeretetét.

Szent Pál apostol azt írja: mi a megfeszített Krisztus hirdetjük, aki a pogányoknak oktalanság, a zsidóknak botrány, nekünk azonban Isten ereje és bölcsessége (1Kor 1,23). Ezt a Szent Pál-i mondást nem felejthetjük el, amikor missziós küldetésünket teljesítjük. Az új evangelizáció, amiről ma annyit hallunk, ebből a küldetésből fakad.

Azt, hogy a megfeszített Krisztus botrány volt környezete és kortársai számára, mindannyian tudjuk. Azért nem fogadták el őt, mert hogyan lehet messiás, hogyan lehet a nép szabadítója az, akit végül is kivégeztek? Hogyan tisztelhetnék abban a felszabadítót, aki áldozatául esett a római hatalom elnyomásának? Földies gondolkodás volt ez, talán a győztes királyról szóló messiási várakozás hatása is. Ezért is volt olyan nagy az öröm Jézus tanítványai körében Húsvét után, amikor rádöbbentek arra, hogy az Ószövetség ígéretei, a próféták jövendölései Jézusról szólnak, a valódi Jézusról, arról, aki szenvedett, aki megvetettnek bizonyult, de akit végül Isten mégis igazolt és felmagasztalt. Ebben az örömben, és erre az ősi bibliai hagyományra támaszkodva alakult ki az első keresztényekben a hit, fogalmazódott meg az az Örömhír, amit az Egyház azóta is hirdet. Krisztus keresztje tehát éppen a szabadító messiást várók számára jelenhetett botrányt, és csak a föltámadás fénye tudta ennek a botránynak a homályát eloszlatni.

De még elgondolkodtatóbb, és mai világunkban még inkább jellemző Szent Pál másik kijelentése, hogy tudniillik a megfeszített Krisztus a pogányok számára ostobaság. Igen, oktalanság, ostobaság azért, mert az ő számukra nincs jelentése. Gondoljunk bele, hogy ha valaki nem ismeri az Ószövetséget, ha nem tiszteli úgy, mint Isten szavát, ha a jövendölések szövegét nem hittel olvassa, akkor Jézus történetének az értelmét nem is tudja fellelni. Tehát az, hogy a ’30-as évek elején Jeruzsálemben római módra kivégeztek egy férfit, akiről egyesek azt hitték, hogy messiás, önmagában még akkor sem világítja meg a történelmet és az egyes emberek életét, ha számos kortárs azt mondta később, hogy ez a megfeszített ember feltámadt. Ebben az esetben Jézus egész történetének kuriózum jellege volna. Egy különleges, rendkívüli eset, amelynek azonban az értelme, a jelentése homályban marad. Az Ószövetség vallási fogalmai és hite nélkül könnyen vélhették azt egyesek, hogy bizony ez ostobaság. És ezt ismeri föl Szent Pál, ezért kezd el a pogány környezetben másképp beszélni Krisztusról. Kemény dolog ez. Ha Szent Pálnak, a legnagyobb misszionáriusnak a tevékenységét figyeljük, akkor azt látjuk, hogy ő sem keresi a legnehezebb feladatokat, hanem először a zsinagógában kezd el beszélni. Először azokhoz szól, akiknek van mihez kötni Jézusnak a messiási mivoltát, egész tanítását, halálát és feltámadását. De azért eljut az Örömhír a pogányok közé is. Ha az areopágoszi beszédre gondolunk, amelyet Szent Pál Athénban mondott el (ApCsel 17,22-31), akkor látjuk, hogy ott a természetes istenismeretre igyekszik építeni. Arra a meggondolásra, ami minden embernek felvillanhat a lelkében, hogy hátha olyan nagyszerű erők is vannak a világmindenségben vagy azon túl, amelyeket nem ismerünk. Ezért is volt egy olyan oltár, egy olyan szentély Athénban, amelyet az ismeretlen istennek ajánlottak. Minden reálisan gondolkodó ember belátja, hogy bármennyit halad is a tudomány, amennyit mi a világról tudunk, az nem teljes, nem mindent kimerítő ismeret, hanem további kutatásra, fejlődésre, megismerésre szorulunk. És éppen a legnagyobb természettudósok szoktak tisztelettel megállni a Titok előtt. Az előtt a titok előtt, amit a világmindenség magában hordoz. Az előtt a titok előtt, amire mi azt mondjuk, hogy igen, a világ nem önmagában áll a létben, hanem teremtett világ, és rajta túl ott van a személyes és minket szerető Isten. Ebben az értelemben tehát minden emberben fölmerül ismereteink behatároltságának, szűkösségének a gondja. És ebből kiindulva hirdeti Szent Pál a megfeszített Krisztus Örömhírét. Elkezdi keresni a világ értelmét, majd magyarázatot ad, világosságot gyújt. Ez a világosság azonban a megfeszített Krisztusból sugárzik. Rajta keresztül tudjuk Istenről a legtöbbet, benne mondta el Isten végleges szavát az emberiségnek.

Ilyen világban élünk mi is, ilyen világban szólít minket misszióra az Isten, tehát először is rá kell figyelnünk a körülöttünk élő és nem vallásos vagy nem hívő emberek gondolkodásmódjára, életmódjára. Észre kell vennünk, hogy bizony sokaknak a nagyon zsúfolt és zaklatatott élete mögött félelem, nyugtalanság rejlik. Egyfajta belső bizonytalanság. Talán az értelmetlenségnek az érzése is. Azért feledkeznek bele sokan a pillanatba, mert nem mernek a jövőre gondolni. Mert titkon úgy érzik, hogy semminek nincs értelme, tehát csakis arra érdemes figyelni, ami a jelen pillanatban kellemes a számunkra. Ám ha így él valaki, akkor éppen azokat a lépéseket véti el, amelyek akár neki magának, akár a családjának, akár az egész népünknek a jövőjét biztosíthatnák. Tehát értelem nélkül és értékek nélkül bármilyen jóindulatú és szelíd legyen is valaki, rejtett félelmek között él, és nem tud a jövőre irányultan, a jövő számára is értékteremtő módon élni. Ezért a remény és a jövő üzenete az a szó, amelyet ma bele kell kiáltanunk a nem hívő környezetünkbe, de utána késznek kell lennünk arra, hogy számot adjunk reménységünk okáról (vö.: 1Pt 3,15). Vagyis meg kell tanulnunk tanúságot tenni Krisztusról, a keresztre feszítettről. Megint csak eljutunk az ő személyéhez, és eljutunk oda, hogy hogyan beszéljünk róla azoknak, akiknek nincsen a lelkében semmilyen hitrendszer, nincsen a lelkében az Ószövetség ismerete, nem is tudják mihez kötni mindazt a mély igazságot, ami számunkra Jézus Krisztus művének a jelentőségét megvilágítja. Az általános emberi tapasztalatokhoz kell tehát kapcsolnunk mondanivalónkat, és nem kell visszariadnunk a tanítástól sem. Ehhez persze először magunknak kell tanulnunk, tanulnunk a hittant, tanulnunk az Egyház katekizmusát, tanulnunk a Szentírás ismeretét és annak hiteles, katolikus értelmezését. Hitünk továbbadásához azonban az is szükséges, hogy a segítő szeretet cselekedeteivel tanúságot tegyünk arról, hogy mi magunk nemcsak a saját, pillanatnyi kényelmünket és hasznunkat keressük.

Itt, Kárpátalján, de mindenütt a Kárpát-medencében vagy a magyar szórványokban szerte a nagyvilágban joggal kérdezzük magunktól azt is, van-e értelme magyar közösségeink, magyar kultúránk ápolásának. A választ hitünk fényénél keressük erre az élethelyzetre is. Születésünkkel, kultúránkkal, anyanyelvünkkel hivatást is kapunk. Az a közösség, amelybe beleszületünk, Isten terve szerint alakult ki a történelem során. Ezért léte az ő szemében sem közömbös. De ugyanő éppen ezzel a szeretettel kíséri a többi népeket is. Hitünk egyszerre segít minket abban, hogy megőrizzük és továbbfejlesszük közösségeink azonosságát és életét, de abban is, hogy megértésben és szeretetben éljünk együtt másokkal. Kis nemzethez tartozni sokszoros fáradságot, munkát, erőfeszítést kíván az embertől. Kisebbségi helyzetben élni még nagyobb kihívás. Minderre azonban reménnyel és szeretettel válaszolni olyan nagy feladat, amire saját erőnkből aligha volnánk képesek. Isten azonban szeretetével és segítségével kíséri mindnyájunk életét. Benne van bizalmunk, ő ad jövőt és reményt a népeknek és az egész emberiségnek.

Boldogságos Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk! Ámen.