Erdő Péter: A család nem csupán ősi intézmény, hanem erőforrás az emberiség számára

Bíboros úr, milyen fő kérdésekkel foglalkozott a Nevelésügyi Kongregáció ülése?

– A Nevelésügyi Kongregációban változások történtek: egyrészt a szemináriumok ügye átkerült a Klérus Kongregációhoz, másrészt a hittudományi és más szent tudományokkal foglalkozó egyházi felsőoktatásban új nemzetközi akkreditációs rendszer lépett működésbe. Van egy nemzetközileg is elfogadott akkreditációs ügynökségünk, az Avepro, ennek a tevékenységét mutatták be részletesen az ülésen. Az ügynökség vezetője Imoda professzor, aki korábban a Pápai Gergely Egyetem rektora volt, mellette is számos nemzetközi szakértő dolgozik a bizottságban; ez feltétlenül segíti azt, hogy a legkorszerűbb minőségi követelmények szerint hagyja jóvá maga a Szentszék is a teológiai és más szent tudományokkal foglalkozó fakultások fokozatait.

Jelentős kérdés volt továbbá, hogy a világon a katolikus iskolák száma egyre nő. Világszerte több mint 209 ezer ilyen intézmény működik, több mint 58 millió tanulóval. Érdekes ezen belül látni azt, hogy hol milyenek az elismertségi, finanszírozási feltételek, hogy milyen társadalmi réteghez jut el a katolikus képzés. Vannak olyan afrikai országok, ahol az állami közoktatás nem éri el az egyszerűbb embereket, hanem az egyház létesít számukra iskolákat. Másutt viszont az egyházi iskolák közismerten magas színvonaluk miatt keresettek. Ez némileg a társadalmi elkülönülés veszélyét is magában rejti. Ahol az elkülönülés valóban bekövetkezik, annak az az oka, hogy az egyházi iskolák nem kapnak állami támogatást, márpedig valamiből működtetni kell őket. Fontos továbbá, hogy bizonyos országokban, például a muzulmán többségűekben, a katolikus iskolákban a tanulók döntő többsége nem keresztény. Ezt a tényt figyelembe kell vennie a fenntartónak, ugyanakkor a hallgatók elfogadják a katolikus identitást az iskolába járással, tehát nyitottan, érdeklődéssel vesznek részt akár a hitről tartott ismeretterjesztő órákon is.

Foglalkozott a kongregáció azzal is, hogy a katolikus egyetemeken és a világi tudományokat oktató más intézményekben milyen a színvonal, és hogy a hallgatók miért választják ezeket. Erről most egy nagy nemzetközi felmérésünk is született,  rendkívül érdekes eredményekkel.

A kongregáció munkájához tartozik természetesen a katolikus egyetemekről, illetve az egyházi egyetemekről és fakultásokról szóló egyházi jogszabályok korszerűsítése is. Átfogó átdolgozásra - úgy tűnik - nincs szükség, de bizonyos pontokon az eltelt évtizedekre való tekintettel módosítások jöhetnek szóba.

Amikor Ferenc pápa fogadta a Nevelésügyi Kongregáció plenáris ülésének tagjait és beszédet intézett hozzájuk, kiemelte, hogy a nevelés az egyik legnagyobb kihívás az egyház számára. A párbeszédre, a nevelők képzésére és az elszigetelődés elkerülésére helyezte a hangsúlyt. Milyen határok és szempontok mentén valósulhat ez meg?

– Itt mindenekelőtt arról van szó, hogy ahol nagy többségükben más felekezetűek a hallgatók, ott ezt a valóságot szükségképpen figyelembe kell venni. Tehát a katolikus oktatási intézmények színhelyei lehetnek – nem a hivatalos vallásközi párbeszédnek természetesen, mert az nem ilyen keretek közt folyik, de – az emberi közeledésnek, a kölcsönös tiszteletnek és az erőteljes vallási és közösségi identitás megismerésének és elfogadásának. Ilyen szempontból biztosan nagyon hasznosak. Sok olyan távoli országokból származó nem keresztény politikus van például, aki nagy szeretettel emlékszik vissza arra, hogy katolikus iskolába járt. Vannak olyan oktatási intézmények, amelyek teljesen a katolikus hittől távol álló környezetben működnek, például Kínában. Hong-Kongban egyenesen olyan katolikus iskolák is léteznek, amelyeket az állam finanszíroz, mert a régi, angol rendszer így működött, a kínai állam pedig folytatja ezt a szokást. Az ilyen helyeken a szükséges kapcsolatrendszernek nyilván erőteljesen párbeszéd jellegű viszonynak kell lennie.

Az oktatói testület identitását is erősíteni kell. A tanárok képzését – nemcsak a szakmai képzését, hanem a katolikus iskolában való helytállásra való felkészítését is – mindenki hangsúlyozta, és ez a közép-kelet európai régióban is központi téma lehet.

Ferenc pápa megnyilatkozásaiban gyakran előkerül, hogy az egyház találja meg azt a nyelvet, amelyen a mai ember kommunikál, és azon szóljon hozzá.

– Az egyházi felsőoktatási intézmények jellemzően a kor nyelvén kommunikálnak, sőt élharcosai nagyon sok mindennek, amit a technika lehetővé tesz. Nagyon sok helyen a kutatás élvonalában vannak. Inkább az a kérdés, hogy mi közük van a katolikumhoz. Szó sincs arról, hogy nagy számú egyházi intézmény lenne, amelyek valamilyen, világtól idegen módon működnének. Olyanok rég nincsenek, nem is lehetne fenntartani, arra igény sincs. A katolikus identitásra van igény.

Az oktatásban való jelenlét az egyház egyik missziós felülete, ahol a másként gondolkodó, a hittől távol álló világgal érintkezik, de ahol még sokkal inkább tudatában kell lennie saját hitének és küldetésének. Erről szóltak a Szentszék katolikus iskolákkal foglalkozó dokumentumai az utóbbi évtizedekben, hiszen ez a központi feladat e területen, és ebben mutatkozik meg az oktatók és a dolgozók képzésének a jelentősége is.

Általános folyamat, hogy a szerzetesrendek nem tudnak a saját tagjaik sorából oktatókat és nevelőket biztosítani, hanem világiakkal dolgoznak. Erre vonatkozóan is vannak szentszéki dokumentumok. Ezért aztán jelentős mértékben be is zárják vagy átadják iskoláikat majdnem minden földrészen. Ahol nem adják át, ott kialakul a finanszírozási és társadalmi igényekből fakadó elitizálódási folyamat, ezt azonban leginkább éppen a szerzetesi intézmények képviselik, az egyházmegyék vagy más egyházi fenntartók iskolái többnyire közelebb vannak a legszegényebbekhez. Afrikában például azt látjuk, hogy maga a közoktatás jó részben – mondjuk Kongóban – egyházi iskolákban történik, amelyek hivatalosan húszszor annyi finanszírozást kellene, hogy kapjanak, mint amit ténylegesen megkapnak. Igaz, hogy ott az állami iskolák részére is nagy pénzek érkeznek, amelyek általában az iskolákhoz nem jutnak el. Ennek megfelelően nagyon egyszerű körülmények között és nagyon tudatosan, áldozatos munkát végeznek – tömegükben nem is annyira a szerzetesek, hanem inkább az iskolákban dolgozó világiak.

Az Istentiszteleti Kongregáció konferenciáján, amelyet a Lateráni Egyetemen rendeztek, a keleti egyházak liturgiájának változása volt a téma. Milyen párhuzamokat vonhatunk a keleti egyházak liturgiájában bekövetkezett reformok és a nyugati egyházban végbement változások között?

– A liturgikus örökség a hittani, egyházfegyelmi, spirituális, teológiai örökséggel együtt egyetlen közös letéteményt képez, és a különböző rítus szerinti egyházak hagyományai adják ki a katolikus örökség teljességét. Ez érvényes a keleti és nyugati liturgiára egyaránt. Mind a két helyen fontos a tradíció értékes örökségének a tudatos ápolása, és fontos az is, hogy a mai körülményeket figyelembe vegyük. Ebben a tekintetben a keleti katolikus egyházak helyzetét még két másik tényező befolyásolja, ami azt a képet rajzolta a keleti egyházakban folyó liturgikus életről, hogy az a régmúlthoz való visszatérést szorgalmazza inkább, mint a modernizációt. Az egyik, hogy sokszor a keleti katolikus egyházak mellett ugyanazon a területen ortodox egyházak is élnek, és az ökumenikus kapcsolatok szempontja miatt nagyon fontos hangsúlyozottan mutatni azt, hogy a katolikus egyházzal való teljes közösség nem jelenti a régi szokásoknak az elhagyását vagy a latinizációt, hanem ellenkezőleg, megőrzi a hagyomány gazdagságát. A másik, hogy amikor a keleti katolikus közösségek fölvették a katolikus egyházzal való teljes közösséget, tehát uniós okmányokat írtak alá – a legtöbben így lettek katolikusok, bár van, aki folyamatosan az volt, mint például a maroniták –, ott szerződési tétel volt, hogy a régi hagyományaikat, liturgiájukat megtarthatják. Nem olyan könnyű tehát egy katolikus zsinaton azt mondani, hogy ők változtassák azt meg. Ilyen értelemben ez a kettős törekvés náluk sajátos arculatú.

Nagyon fontos dokumentumok születtek a zsinat után is erről: a Keleti Kódex és a 93-as Ökumenikus Direktórium, amelyben a Szentszék felszólítja a katolikusokat, hogy azokban a rendkívüli vagy szükséghelyzetekben, amikor szerintünk egy ortodox egyházban az érvényes szentségeket, Eucharisztiát vagy a szent kenetet felveheti egy katolikus hívő vagy vice versa, mi engedhetjük Eucharisztiához vagy szent kenethez az ortodox hívőt, ha egyébként fel van készülve rá, tehát hogy ezekben a helyzetekben se éljünk ezekkel a lehetőségekkel, amennyiben az adott ortodox egyház belső előírásai szerint ezt nem szabad. Ez nagyon mély megállapítás, mert nemcsak arról szól, hogy kerüljük az esetleges konfrontációt vagy zavarokat a kapcsolatban, hanem arról a teológiai igazságról is, hogy elismerjük az ortodox egyházak belső előírásait valódi egyházjognak. Ha egyszer egyházak, érvényesen szentelt püspökök vezetése alatt működő részegyházak, akkor ez azt jelenti, hogy a püspöki funkciónak a főbb területei, tehát a tanítói, a megszentelői és a kormányzói feladat, működnek. Ez az előírás az ortodoxia belső egyházjogának tiszteletben tartását mutatja, amelynek szerintem nagyon komoly ökumenikus távlatai vannak.

1996-ban a Keleti Kongregáció kiadott egy instrukciót, amely a Keleti Kódexnek a liturgiára vonatkozó rendelkezéseit bontja ki, annak a végrehajtását próbálja bemutatni, és bizony az eredeti rítus szerinti hagyományokkal nem szervesen illeszkedő későbbi fejlemények kiiktatásáról beszél, ami más szóval harc a latinizálás ellen. Ugyanakkor beszél arról is, hogy a szerves, legitim fejlődést tiszteletben kell tartani, sőt a mai viszonyoknak megfelelően tovább kell vinni. Ez a szakemberek számára a végtelen viták lehetőségét tartalmazza, mert melyik konkrét szokásra mondom azt, hogy szerves egységben van, vagy valamilyen kapcsolatban van a régi örökséggel, és melyikre mondom azt, hogy nincs…? Ezt – azt hiszem – minden egyes keleti egyháznak belülről kell megítélnie. Előfordulhat, hogy a bizánci rítuscsaládon belül is más irányba megy a szlovák, a magyar vagy az ukrán egyház.

Az is meggondolandó, hogy mi a saját örökség. Milyen időponttól számít? Az unió pillanatától, például a magyar görögkatolikus egyház esetében a XVIII. századtól, az ungvári uniótól vagy a VI. századi bizánci gyakorlat a közös örökség, amely a magyar területen sosem volt egy az egyben használatban? Mennyire kell a szláv bizánci hagyományt folytatni? Mennyire kell az ún. tiszta görögöt, amelyet annak idején a XX. század első felében a Szentszék kívánt? Ezek jelentős és érdekes kérdések, amelyeket – azt hiszem –, sok szakember vizsgál, és az, hogy ezzel egyáltalán ennyit foglalkoznak, már egyfajta liturgikus mozgalmat jelent, amelyben sok érték előtérbe kerülhet.

Milyen konklúzióval zárult a tanácskozás?

– A konferenciának nem volt feladata egy záródokumentum kiadása, inkább egy összképet rajzolt meg, amely azt húzza alá, hogy a Sacrosantum Concilium által kezdeményezett, de szellemi gyökereiben korábbi liturgikus mozgalmi előzményekre visszanyúló folyamat sok értéket hozott. Az egyházban voltak tévedések, túlkapások, és voltak túlzott ellenhatások is. Mindezeknek a szintéziseként azonban a világegyházban a liturgikus élet elég jelentős átalakuláson ment keresztül, amelyben a további fejlődés számára is vannak távlatok. Hogy ez a további fejlődés mennyiben használja a tradíció elemeit és milyen elemeit helyezi előtérbe, az mindig az illetékes egyházi hatóságok megítélésének a kérdése. Tudnivaló, hogy a jelenlegi liturgiában – ha tetszik, a liturgikus reform következtében létrejött – római szertartáskönyvekben nagyon sok ókeresztény elemet újra belefoglaltak a szövegbe, amelyek az újkor elején már nem nagyon voltak használatban. A latin liturgikus reformnak is volt egy ilyen restitúciós, régebbi hagyományokhoz visszatérő jellege, az érthetőség, áttekinthetőség szempontjai mellett.

A bíborosi konzisztóriumon a bevezető előadást Kasper bíboros beszéde jelentette, ami iránymutatóul szolgált a kétnapos tanácskozásra. Hogyan összegezhető a lényege?

– Mint egyetlen felkért előadó – más konzisztóriumokon több előadót kértek fel –, több részben tartotta meg beszédét. Igen jelentős, terjedelmes dolgozat volt ez, nem pusztán felszólalás. Ebben egy panorámát kaptunk a házasság és a család teológiai értékeiről és szemléletéről nagyon cizelláltan megfogalmazva. A beszéd végén voltak gyakorlatiasabb, konkrétabb kérdésfeltevések is, ami nem azt jelenti azért, hogy az összes felszólalás az előadásra vonatkozott, hanem inkább magára a szélesebb témakörre, tehát a házasság és a család kérdéskörére, amely olyan fontos, hogy íme: a szinódus, sőt a jövő évi szinódus is ezzel fog foglalkozni. A kérdésnek antropológiai, szociológiai, kulturális vetületei vannak. Nagyon sok tapasztalatot hallottunk a világegyház legkülönbözőbb részeiből, amelyeknek mély üzenete is van. Vannak olyan tendenciák, amelyek globálisak. Arra a – nagyon kevés régió kivételével – mindenütt tapasztalható individualizálódásra gondolok például, hogy ahol polgári házasság egyáltalán van, ott ezek száma is nagyban csökken. Gyakorlatilag a nagycsalád helyett a „mag” család, tehát a házastársak és a gyerekek együttese szinte kizárólagos bizonyos vidékeken, másutt azonban a nagycsalád ereje a házastársak életét is nemcsak nyomásával együtt tartja, hanem könnyíti, segíti. Ilyen értelemben a nagy folyamatok és az értékek viszonya az, ami igazán vizsgálatot érdemel, hogy hogyan lehet egyrészt a házasság és a család értékeit kifejezésre juttatni, másrészt pedig az egész emberi közösség számára minél inkább eredményessé tenni. A család nem csupán ősi intézmény, hanem erőforrás az emberiség számára. Az egyes ember fejlődése számára is, nemcsak fizikailag, hanem az emberi értékek elsajátítása miatt, tehát antropológiailag is nagyon fontos valóság. Ebben a keretben és ennek az érdekében beszélgettünk.

Egyes országokban – úgy tűnik – az elváltak és újraházasodottak kérdése fontos lelkipásztori probléma az egyházban.

– Itt a hangsúly azon van, hogy egyes országokban. Maga Marx bíboros is elismerte, hogy Európán kívül nem igazán létezik ez a probléma, de az európai tapasztalatokból is nyilvánvaló, hogy Európában sem jellemző ez mindenütt. Nem azért, mert hogy nem volnának elváltak és újraházasodottak, mert ilyenek vannak mindenütt, hanem nagyon kevés olyan ország van, ahol ez valódi feszültséget vagy lelkipásztori problémát okoz. Szerveznek közösségeket, programokat, természetesen módjuk van az újraházasodottaknak is, hogy bekapcsolódjanak különböző egyházközségi vagy más egyházi programokba, de az a fajta szakszervezeti vagy követelés jellegű mentalitás, amely szinte jogként követeli az Eucharisztiát az összes újraházasodott elváltak számára, hiányzik. Ez olyan országokban fordul elő elsősorban, ahol az állam és az egyház szervezetileg szorosan összeépült. Ahol pédául az állam nyilvántartja a felekezeti hovatartozást, ahol az állam levonja az emberek fizetéséből az egyházi adót, ahol emiatt talán nem is nagyon hívő vagy vallásos emberek azt mondják, hogy kérem, ha fizetek, akkor a szolgáltatásokhoz is jogot követelek. Ez a mentalitás nem egy nagyon mélyen hívő ember reflexiójának eredménye, de bizonyos társadalmi közegben esetleg lehet tömeges vagy komolyabb probléma. Ott is adódnak természetesen konfliktusok, ahol az egyház olyan mennyiségű közintézményt tart fenn, hogy milliókra rúg az ott alkalmazásban levő emberek száma. Ha a társdalom nagyon szekularizált, az emberek nagy része pedig nem éppen úgy él, ahogyan a katolikus hit szerint ideális, és az egyházi munkáltató ezek után még megpróbálja a katolikus morális eszményeket az alkalmazottaival szemben érvényesíteni is, akkor egy sajátos országcsoportra jellemző feszültség jön létre. Lelkipásztorilag persze sok helyen előfordul ilyen életállapot, azonban megjegyzem, hogy akár Magyarországon vagy Közép-Kelet-Európában a probléma kicsit másképp jelentkezik: az, hogy valaki újabb házasságot kötött és nem mehet áldozni emiatt, mert nem rendezte, legtöbbször olyan személyeknél jelentkezik valódi, személyes problémaként, akik talán nem is igen gyakorolták hitüket, talán személyesen fel sem vetették a kérdést maguknak, hogy mennyire fogadják el a keresztény hitet, de mindeközben kötöttek egy templomi házasságot, válásra került sor, aztán újabb házasságot kötöttek, immár polgárilag, később egy bizonyos korban, akár 50 évesen eljutottak egy olyan keresztény közösségbe, ahol elkezdték mélyebben megismerni és megélni a hitüket. Ekkor döbbennek rá arra, hogy talán a családi körülményük vagy állapotuk valami miatt nincs teljesen rendben, és akkor kezdenek el ezen gondolkodni. Így jelentkezik inkább a probléma, egy pozitív elmélyülési és hitbeli érlelődési folyamatnak a részeként, nem pedig szakszervezeti követelés-jelleggel.

Vannak mindemellett olyan országok Afrikában, ahol még mindig a poligámia a központi kérdés. Tudjuk, hogy az egyház a poligámiában élő embereket nem kereszteli meg. Ugyanakkor sok olyan afrikai ember van, aki eljut a hitre, elfogadja a katolikus hitet, azonban poligám életformában él, nem akarja feldúlni a családjának a rendjét vagy szokásait, és katekumen közösségeket alkotnak. Tehát az illető már részt vesz az egyház életében, nagyon sokmindenbe bekapcsolódik, de addig nem keresztelkedik meg, ameddig az élete úgy nem alakul. Nagyon érdekes viszonyok vannak aztán az arab országokban, ahol van olyan hely, ahol csak a vallási házasságot ismeri el az állam.

Az elváltak és újraházasodottak kérdése a médiában központi helyet kap, de a szinódus fő témája ennél jóval tágabb: azt vizsgálja, hogy a család az egyház misszióján belül az új evangelizációban milyen szerepet tölt be. Örvendetes tény, hogy világszerte erősödnek a családcsoportok, családközösségek, akik együtt tanulmányozzák a hitet, akik a plébániának sok helyen a hordozó erői. Nálunk az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében az utóbbi 25 évben – miután már nem tilos – majdnem minden plébánián alakultak ilyen csoportok, van, ahol öt-hat is, amelyek már a házasságra készülőket is megszólítják, és utána meghívják őket, s ha a hit elmélyítésében nem is mindig, de legalább az emberi kapcsolatok tekintetében mellettük állnak. A plébánia sok funkcióját ezek a családcsoportok látják el már ma is. Tehát a családegyház és a család mint az egyház alapegysége élő valóság kezd lenni. Óriási dolognak tartom ezt, nem is elsősorban a nagy szervezés miatt, hanem azért, mert úgy tűnik, hogy az emberek megérzik az idők jelét.

A szinódus felé vezető úton ez a rendkívüli konzisztórium milyen állomást jelent?

– A konzisztórium a bíborosi testület találkozása a Szentatyával. A pápa a világegyház püspökeit különböző formákban szólíthatja meg, ebből az egyik a bíborosi testülettel folytatott párbeszéd, amelyben tapasztalataikkal, tanácsaikkal a bíborosok szintén támogathatják a Szentatya munkáját. Egy másik ilyen forma a püspöki szinódus, harmadik lehetőség a Szentszék dikasztériumainak a működése, hiszen ott is püspökök vezetik a központi hatóságokat, de ezeken kívül számos más alkalom és találkozás lehetséges.

A február 22-i rendes konzisztóriumon Ferenc pápa 19 új bíborossal gazdagította a Bíborosi Kollégiumot. Mennyiben jelentett újdonságot, hogy ez alkalommal az európai, észak-amerikai régió általunk megszokott túlsúlyához képest a Szentatya választásában eltolódás mutatkozott meg?

– Nem tudom, hogy mennyire nagy változás ez, hiszen mégiscsak négy kuriális bíboros és négy vagy öt olasz van az új bíborosok között is, és azért a távoli földrészekről is leginkább – nem kivétel nélkül – olyan személyek kerültek kinevezésre, akik nagyon nagy egyházmegyék élén állnak. Olyan egyházmegyék élén, ahol általában bíboros szokott lenni a főpásztor. Santiago de Chile, Buenos Aires, Rio de Janeiro, Szöul: olyan komoly katolikus közösségek ezek, amelyek feltétlenül képviseletet érdemelnek még a bíborosi testületen belül is. Nagyon érdekes a haiti bíboros kinevezése, aki nagyon szimpatikus ember. Talán a haiti egyház iránti szolidaritásnak a jelét is lehet látni ebben, mert a mai napig tényleg rászorulnak minden támogatásra. Fontos még a Burkina Faso-i új bíborosnak az alakja, aki pedig személyiségénél fogva rendkívül figyelemre méltó ember. Olyan kiváló felszólalása volt a konzisztóriumon is, hogy sokak tiszteletét kivívta. A westminsteri érsek kinevezése már évek óta beszéd tárgya volt, ez is megtörtént most, úgyhogy azért van európai Olaszországon kívülről is. A nyugalmazott pamplonai érsek, aki inkább már a tiszteletbeli címet kapta meg, jelentős teológus és egyházjogi szerző, aki a szerzetesjoggal foglalkozott és akit a Szentatya személyesen is hálás szeretettel szemlél, mert úgy tartja, hogy a művei neki is nagyon sokat jelentettek.

A szombati rendes konzisztóriumon váratlanul XVI. Benedek emeritus pápa is megjelent. Milyen jelentőséget tulajdoníthatunk ennek?

– Nagy öröm és meglepetés volt természetesen, amit az is mutat, hogy az egész Szent Péter-bazilika tapsviharban tört ki, holott előtte - amit korábban is megtettek már - néhányszor külön hirdették, hogy tapssal és ovációval ne zavarjuk a liturgia komolyságát. Mindenképpen mutatja azt, hogy mennyire átérezték az örömöt a jelenlevők.

Idén nemzetközi szinten milyen feladatok várnak Bíboros úrra?

– Hosszú még az esztendő, a programoknak se szeri, se száma. Március elején Varsóban lesz egy püspöki, bíborosi találkozó. Áprilisban a szenttéavatás Rómában nagy esemény lesz. Június elején Minszkben lesz a katolikus–ortodox fórum következő ülése, ami elé nagy várakozással tekintünk. A nyár folyamán is többféle meghívásom van, amelyeknek – remélem – részben sikerül eleget tennem. Ősszel pedig egészen sűrű a programom, hiszen a CCEE plenáris ülését Rómában tartjuk, hogy a püspöki szinóduson is részt vehessünk, hiszen ugyanazok a személyek érdekeltek: a püspöki karok elnökei vesznek részt a szinóduson, és ők azok, akik a plenáris ülésnek is a tagjai.

Nagyon fontos esemény lesz még novemberben: a családokkal kapcsolatban kerül sor egy nagy nemzetközi találkozóra, valószínűleg Barcelonában. A korábban már városmissziót szervezett nagyvárosok, nagyvárosi egyházmegyék tapasztalatai és imádságai alkothatnak majd itt szép szintézist. A Sagrada Familia-templom mint helyszín, most kerülhet igazán lelkipásztori szempontból hasznosításra, amikor a család lesz a központi téma.

Nagyon örülünk annak is, hogy a konzisztórium végén a Szentatya egy imádságot osztatott ki, amelyet ő készített, és amely a Szent Család pártfogását kéri a családok, a család értékei és a családról szóló szinódus számára.

Fotó: Bókay László

Somogyi Viktória/Magyar Kurír