Erdő Péter is részt vesz XXIII. János és II. János Pál szentté avatásán Rómában

Kovács Gergely emlékeztetett arra: XXIII. János pápaságának jelentőségét leginkább az adja, hogy ő hívta össze a II. Vatikáni Zsinatot (1962–1965), és hiába volt mindössze öt évig a pápai trónon, korábbi egyházi működése meglehetősen gazdag. II. János Pál pápa pedig nagyon hosszú ideig volt a katolikus egyház vezetője, ami alatt több jelentős egyháztörténeti eseményt jegyeztek fel.

A posztulátor szólt arról is, hogy XVI. Benedek pápa idején kezdődött az a gyakorlat, amely szerint a boldoggá avatásokat helyi szinten hirdetik ki, a szentté avatási ceremóniák helyszíne azonban Róma. Megemlítette, hogy a szentté avatást egy 2007-es Sanctorum Mater kezdetű instrukció szabályozza, amelyet XVI. Benedek pápa tekintélyével megerősítve adott ki a Szentté Avatási Ügyek Kongregációja. Alapvetően a II. János Pál pápa idején 1983-ban kiadott rendelkezésekhez kapcsolódik a 2007-es dokumentum is.

Az eljárásnak kétezer éves története van, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer – élén a kongregációval – a XVI. században alakult ki. A XX. században a szentté avatási eljárás némiképp megújult, ennek egyik oka az volt, hogy az új tudományos módszereket, köztük a történettudományét beemeljék a folyamatba. A másik, hogy a XVI-XVII. században kialakult hosszadalmas ügymenetet felgyorsítsák, erre pedig azért volt szükség, mert egyre több helyi közösség terjesztett elő szentté avatási kérést.

Két fontos szakasza van az eljárásnak: az egyházmegyei és a római. A helyi püspöknek nagyon nagy a felelőssége egy eljárás elindításában, ő döntheti el, hogy megkezdődhet-e a folyamat. A kezdeményező közösségnek kell állnia az eljárás költségeit, ami emlékeztet a peres eljárásokra, amint az is, hogy választanak maguknak egy posztulátort (szó szerint: kérelmező), aki a továbbiakban az ügy ügyvivője lesz, és ő terjeszti elő a kérelmet a helyi főpásztor elé. A kérelmeket mindig a halálozás helyén nyújtják be, a két pápa szentté avatása esetében ez Rómát jelenti, így a posztulátorok a regnáló pápa apostoli vikáriusának (helynökének) nyújtották be a szükséges dokumentumokat.

XXIII. János ügye annyiban tér el II. János Pálétól, hogy előbbi még a legújabb eljárási reformok bevezetése előtt indult el.

A helyi illetékes főpásztornak meg kell vizsgálnia az életszentség vagy a vértanúság hírét, majd erről tájékoztatnia kell a Vatikánt. Ez azt a célt szolgálja, hogy ha van akadálya a folyamat elindításának, azt Róma közölje. Ekkor egy úgynevezett nihil obstat, azaz „nincs akadálya” nyilatkozattal jeleznek vissza a Vatikánból, ahol protokollszámot kap az ügy. A helyi főpásztor az előírás szerint országa püspökeitől érdeklődik a szentté avatandó személyt illetően, és ha elnyeri támogatásukat, rendeletben indítja el az eljárást, illetve felállítja az egyházmegyei szentté avatási bíróságot – mutatott rá Kovács Gergely. Kitért arra is, hogy egyházmegyei szinten először két teológus cenzor vizsgálja meg a szentté avatandó kiadott írásait, hogy esetleg van-e bennük olyan elem, amely nem illeszkedik a katolikus tanításhoz. Utána egy legalább három tagú történészbizottság összegyűjti és megvizsgálja az összes szóba jöhető dokumentumot az illetővel kapcsolatban. Ezt követik a szentté avatási bíróság tanúkihallgatásai, amelyek során a cél, hogy minél közelibb tanúkat, rokonokat, barátokat is megszólaltassanak eskü alatt.

II. János Pál pápa esetében a dokumentáció jelentős részét a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek teszik ki.

Az okleveles posztulátor kiemelte: az egész vizsgálati anyag ezután átkerül Rómába, ahol megvizsgálják az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét. Ha mindent rendben találtak, akkor az ottani történészekből álló bizottság megállapítja, hogy teljes-e a dokumentáció, ha úgy látják, hogy igen, akkor a teológusok testülete az életszentség vagy a vértanúság megvalósulását értékeli. Az addigi vizsgálatok összegzése, az úgynevezett pozíció kerül a kongregáció bíboros és püspök atyái nevű testület elé, akik – ha szintén kedvezően ítélik meg a szentté avatandó tevékenységét –, akkor a pápa elé kerül az ügy. A kongregáció bíboros-prefektusának irányításával készül a pápának az adott pozíció összegzése.

Egyedül a pápa ismerheti el egy személy életszentségét, kizárólag ő hozhat végső döntést a szentté avatásról, ugyanis több mint egy évezredes hagyomány alapján a pápa a szentté avatások legfőbb döntéshozója.