Erdő Péter: A betlehemi kisded segítségünket és gyengédségünket kéri

Krisztus születését ünnepeljük. Elérkezett a nap, amikor Máriának szülnie kellett, „és világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette őt” – mondta homíliájában Erdő Péter.

A főpásztor rámutatott: Jézus elsőszülött. Nem csak Szűz Mária elsőszülöttje, hiszen Máriának nem is volt más fia, hanem anyaként is szűz maradt. Aki Betlehemben született, az a Mennyei Atya elsőszülöttje, mert ő az örök isteni Ige, aki már kezdetben volt, ő „minden teremtmény elsőszülöttje”. De nemcsak megelőzi a teremtett világot, hanem közülünk, emberek közül is ő az elsőszülött. Ő az első, aki feltámad a halálból, és emberi természetünket az örök dicsőség fényébe emeli. Ő „az elsőszülött a halottak közül”.


A betlehemi istállóban a szegény kisgyerek születésére hogyan is figyelt volna fel az egész világ? – tette fel a kérdést Erdő Péter. „És mégis: az angyal nem a papokhoz és az írástudókhoz megy, hanem a pásztorokhoz, akik a nyáj mellett virrasztanak a betlehemi éjszakában. Nem éppen a szent iratok tudós magyarázói. Aligha ismerik a Messiás eljöttével kapcsolatos számításokat. De hallgatják az éjszaka csendjét, figyelik a csillagokat, várják a hajnalt. Látnak és hallanak. Élesebben, jóval élesebben mint mi, mai emberek a városok zajában. Mi sokszor csak arra figyelünk, hogy vibrál-e kabátzsebünkben a telefon, és közben azt sem vesszük észre, hogy pirosat mutat a lámpa, amikor az úttestre lépünk” – mondta a bíboros.


Erdő Péter emlékeztetett rá: úgy érezzük, a pásztor foglalkozás hordoz valamit a saját őseink életéből. Az alföldi csikósok és gulyások szokásaiban felrémlenek a honfoglalás előtti idők emlékei. A Kárpátokban pedig a nyáját a hegyi legelőkre terelő juhász volt a legrégibb, legigazibb foglalkozás. A Bibliában a legősibb, a legtisztább életforma a pásztoroké. Ábel a nyájból mutat be áldozatot, és az lesz a kedves Isten előtt. Nyájak pásztorai voltak a pátriárkák. Nyáj mellől hívta el az Úr Dávidot. A pusztában szólt Isten a néphez. A pásztorok követték az atyák hajdani életmódját.


„A hozzánk közeledő Isten az egyszerű, elemi, alapvető dolgokra figyelő emberhez szól. A pásztorok sietve adták tovább az angyaloktól kapott örömhírt: ma született nekünk az Üdvözítő. Nem voltak érzéketlenek a szózatra. Nem voltak irigyek és önhittek, nem hallgatták el a világ megszabadításának titkát” – hangsúlyozta a bíboros, majd folytatta: rögtön Betlehembe indultak, meggyőződtek a szózat igazságáról, elbeszélték az örömhírt az embereknek és dicsőítették érte az Istent. A betlehemi pásztorok alakjában megjelenik a jövendő lelkipásztorok képe is. Elmondani mindenkinek az örömhírt és dicsőíteni az Istent: ez az apostolok küldetése, ez a papok különleges hivatása, és erre indítja a Szentlélek a világi hívőket is.


De miért is ez a nagy öröm? – tette fel a kérdést homíliájában a főpásztor. Rámutatott: mert a Megígért, a Fölkent, a Szabadító született meg. Mert maga Isten lett emberré! Ám a születés körülményeiben, hogy Jézus minden bizonnyal télen, hogy közönséges istállóban születik meg, hogy a külvilág csak egy szegény jászollal fogadja – ebben is ellentmondás rejlik. Feszültség az elérkezett személye és a rideg fogadtatás között. Mögötte pedig felsejlik a még sokkal nagyobb különbség a végtelen Isten és az evilágban élő, kiszolgáltatott teremtmény, az ember valósága között. „A megtestesüléssel az isteni szeretet ezt a mérhetetlen távolságot hidalja át. Emberré lesz, sőt szegény, hajléktalan, másokra szoruló kisgyerekké lesz. De éppen gyengesége és szegénysége az, ami szeretetért kiált. A betlehemi kisded kéri segítségünket és gyengédségünket minden rászoruló, minden beteg, minden magányos, minden nélkülöző ember személyében” – hangsúlyozta a főpásztor.


Miért teszi ezt? Miért vállal közösséget velünk? – tette fel a kérdést a bíboros. „Mert ő az igazi pásztor, a pásztorok pásztora, aki az örök dicsőségből, ahol angyalok sokasága veszi körül, az elesett emberiség keresésére indul, hogy a vállán vigye haza az eltévedt bárányt. Értünk jött, mert az elveszett bárány maga az emberiség. De ha elveszettek vagyunk, akkor létezik a megtalálás, akkor nem céltalan ösvényeken bolyongunk, hanem van egy otthon, egy otthon, ahol várnak ránk, egy otthon, ahová örömmel visz minket haza Krisztus, ha engedjük, hogy megtaláljon” – mondta Erdő Péter.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír
(ki)