Erdő Péter szentbeszéde a müncheni magyar plébánia fennállásának 60. évfordulóján

Krisztusban Kedves Testvérek!

Jeles nap a mai a müncheni katolikus magyarság történetében. Hatvan évvel ezelőtt szervezte meg Rozsály Ferenc piarista atya a magyar papi hivatalt. Közben Vincze Mihály váci egyházmegyés pap látta el a környék katolikus magyarságának lelki gondozását. A háború végén Bajorországba sodródott sok magyar katolikus lelkipásztori ellátására nem sokkal később megalakult a Patrona Hungariae római katolikus egyházközség, melyet Faulhaber bíboros hagyott jóvá. De gondoskodó szeretettel kísérte az itteni magyar lelkipásztorkodás ügyét a hazai egyház is, hiszen boldogemlékű elődöm, Isten Szolgája Mindszenty József hercegprímás kedves levélben köszöntötte az új magyar egyházközséget. Ennek vezetését 1948-tól Vincze Mihály látta el, majd 1950-től egy évig Koráni Elemér lett a müncheni magyar lelkész. Õt 1951-ben Hajdú István követte, akit más magyar papok is segítettek munkájában. 1955-től egészen 1984-ig dr. Eperjes Ernő atya látta el a müncheni magyar lelkész szolgálatát. Õ már a kivándorlók és hazájuktól távol élők lelki gondozásának a II. Vatikáni Zsinat után kiadott új irányelvei szerint tudta megújítani szolgálatát. Közben a történelem, nemzetünk történelme új és új hullámokat vetett.

 A háború utáni menekültekhez az 1956-os szabadságharc és forradalom leverése után sok új magyar menekült csatlakozott, főként fiatalok, tanulók és egyetemisták. Cserkészet szervezése és hétvégi oktatás, nyári táborok és előadások jellemezték a megerősödő közösség életét. Szoros összeköttetésben dolgozott egymással a müncheni magyar lelkészi, a németországi magyar főlelkészi és a karitász iroda. 1984-ben dr. Eperjes Ernő plébános atya nyugalomba vonult. Több mint harminc esztendős szolgálatában kiemelkedő helyet foglalt el a menekültek, rászorulók, elesettek, szegények támogatása Münchenben és Magyarországon egyaránt. Ezután a közösség vezetését dr. Cserháti Ferenc vette át, akit mindnyájan ismerünk és szeretünk, és akinek a munkássága nyomán az itteni magyar közösség kapcsolatai jelentősen bővültek, erősödtek. 1984-től rendszeresen megjelenik az értesítő, megélénkült a közösségi élet, rendszeresen megjelenik az Életünk című újság, mely világszerte értékes tájékoztatást ad a hívő magyarságnak. Így érkezünk el napjainkig, amikor a kedves Merka János atya vezeti a közösséget. Neki köszönöm a meghívást erre a mai szép ünnepségre.

Ennek a katolikus közösségnek a története hívő magyar ember számára nagy tanulságul és bátorításul szolgál. Tanulságul, mert sokak hűségének, tenni akarásának emlékét és eredményeit őrzi. Tanulságul, mert különböző időben, különböző okból ide érkezett magyarok – köztük az utóbbi években megjelenő, Münchenben tanuló vagy dolgozó emberek is, akik általában nem véglegesen, hanem hosszabb-rövidebb időre érkeznek ide – mind egyetlen hívő közösséget alkotnak. De tanulság és bátorítás ennek a közösségnek az élete azért is, mert az itt élő magyarok a Kárpát-medence különböző részeiről érkeztek ide. Itt is igaz az, amit Amerikában, Kanadában, Itáliában vagy másutt a világban láttam: a mai Magyarország határain túlról érkezett papok és hívők döntő módon hozzájárulnak a világ magyar közösségeinek életéhez, a magyar határokon túlról érkező papok szolgálata nélkülözhetetlen közösségeink fennmaradásához. Ez egyrészt a testvéri együvé tartozást erősíti bennünk, másrészt mutatja, hogy minden magyar ember felelős nyelvünk, kultúránk, hívő közösségi életünk megmaradásáért és fejlődéséért. De mutatja azt is, kedves testvérek, hogy nagyon nagy bajban vagyunk mi, magyarok a Kárpát-medence közepén. Ha Magyarország lakossága évente egy kisváros teljes népességével fogyatkozik, amint ez napjainkban történik, ha sokan nem vállalják a család és a gyermekek kockázatát, mert nem érzik hívogatónak a jövőt, akkor népünknek lelki megújulásra van szüksége. Ebben a megújulásban pedig magyarországi, határokon túli és nyugati szórvány magyarságnak egyaránt fontos küldetése van.

Advent kezdődik és az ádvent a várakozás ideje. Ahogyan a szentmise elején hallottuk, a várakozásé, a Krisztussal való találkozásra. De a liturgia szerint lila a miseruhának a színe. Az adventi időszak, az egyházi év két nagy bűnbánati idejének az egyike. Mi köze a várakozásnak a bűnbánathoz? Miért bűnbánati idő számunkra ennek a Krisztusra való várakozásnak a felelevenítése? Bűnbánati idő azért, mert Krisztusban Istennek az irgalmassága jött el hozzánk. Ha tetszik, így is mondhatjuk II. János Pál pápával, aki a “Dives in Misericordia" kezdetű gyönyörű enciklikájában részletesen beszél erről, hogy Krisztus mintegy az isteni irgalom megtestesítője. Istennek az örök szeretete, ha belép ide, az időbe, belép a mi földi világunkba, akkor szükségképpen mint irgalom nyilatkozik meg. Irgalom, vagyis megbocsátó szeretet, vagyis segítő szeretet, amely különösen is a betegek, a megfáradtak, a tehetetlenek, a kicsik, az elnyomottak és főleg, főleg a bűnösök iránt hatékony. Isten irgalmát ünnepeljük majd a karácsonnyal. Erre az irgalomra készülünk most. Hogyan? Úgy, hogy rá kell ébrednünk, hogy szükségünk van az irgalomra. Amikor az Ószövetség embere a saját létét és világát kezdte a hit szemével értelmezni, és a kinyilatkoztatás első üzeneteit leírták a szent szerzők, akkor a nagy megértés éppen ebben állt: Mi a nyomorúságnak, az ember nyomorúságának az oka itt a világban? A bűn! Ez volt az egyértelmű válasz. Ez a válasz már a teremtéstől és ez később is újra meg újra a történelemben.

Tehát: hogyan állunk a bűnnel? Hogyan tudunk tőle megszabadulni? Ez volt az újabb kérdés és erre nem tudtak világos választ adni Krisztus eljöveteléig. Az Ószövetség népe várta a szabadító Istent. Volt a bűnbánatnak számos kifejezése. Ismerték a bűnbánat tetteit is. Fel is sorolják őket: a szegényeknek alamizsnát adni, böjtölni, imádkozni. Olyasmiket sorolnak fel, amiket mi is, ma is a bűnbánat jeleként újra meg újra ismétlünk, különösen is ezekben a bűnbánati időkben. De mindez nem volt elég arra, hogy megtisztítsa az embert. Ha hallottuk ma Izaiás próféta szavait, akkor emlékezhetünk, hogy olyanok vagyunk bűneinkben, mint a tisztátalan, mint a beszennyezett ruha. Nem azt mondja, hogy voltunk, nem azt mondja, hogy mi ezt a ruhát ki tudjuk mosni. Megélte az Ószövetség embere azt is, hogy a bűn nemcsak az egyént, az egyes embert terheli, hanem van egy nagy világtörténelmi bűn, amit az emberiség görget magával, ami elhatalmasodni látszik rajta. Káin bűnétől kezdve beszél róla a Szentírás és elmondja, hogy nemzedékről nemzedékre és heted-íziglen, hogy szül bosszút a gonoszság, hogyan teszi tönkre az elkövetőjét is a szörnyűséges emberi cselekedet. Nem véletlen, hogy a szent szerző forgószélhez hasonlítja ezt a bűnt, ami elragad minket. Nem is csak egy embert, hanem a közösséget is. Az emberiség történelmét görgeti maga előtt ez a forgószél. Hát hogyan tudnánk mi ezt megállítani? Hol van nekünk erőnk ahhoz? Valóban úgy érezzük sokszor, hogy ördögi körök ismétlődnek a történelemben szinte unalomig. Hasonló helyzetek. És mindig az emberi gyűlölet és a gonoszság föl-föl tör, és a gonoszság összezúzza azt, amit már azt hittük, hogy felépítettünk. Ki szabadít meg minket ettől? Egyedül az irgalmas Isten! Aki tud mit kezdeni még a bűnnel és a bűnös emberrel is. Õ az, Aki személyében veszi majd magára a bűnt, ártatlanként. Õ az, Aki ember alakban testesíti a végtelen isteni irgalmat. Hát ezért, ezért kell nekünk társulni az Õ munkájához. Ezért kell nekünk bűnbánattal közeledni a találkozáshoz. Mi csak készülni tudunk. Mert aki legyőzi ezt a spirált, aki tényleg ki tud bennünket szabadítani, az, maga a szuverén és mindenható Isten. Nekünk együtt kell működni Vele, és tudni kell, hogy a Vele való találkozás elemi erejű találkozás. Ha erős a bűn, mint a forgószél, ami görgeti maga előtt az ember életét és a történelmet, még erősebb Az, Akivel most találkozni fogunk. Ha pedig ez így van, akkor készüljünk a találkozásra örömmel, szeretettel és egyszerre bűnbánattal.

A bűnbánatnak, a Krisztussal való személyes barátság megerősödésének, az egymás iránti szeretet megújulásának van hát itt az ideje számunkra, magyarok számára is. Ezek a nagy változások pedig apró elemekből tevődnek össze. Így újulunk meg ezeknek a jócselekedeteknek az útján. Nem véletlen, hogy gyerekkorunktól fogva úgy készültünk Ádventben, hogy kisinget vagy szőnyeget készítettünk a kis Jézusnak. Így gyűjtöttünk jócselekedeteket az Õ érkezésére. Hiszen erről van szó: rá tekintettel, iránta való szeretetből igyekezzünk figyelni másokra, segíteni, jót tenni nekik, mert ezzel tartjuk ébren legjobban Krisztusra való várakozásunkat. Õ az, aki erősíti, megújítja mindannyiunk életét, nemzetünk életét és az itteni magyar katolikus közösség életét is. Isten áldja a hatvan éves müncheni magyar katolikus egyházközséget.

Ámen