Észrevesszük-e, hogy „az égbe bál van”? – Végső búcsút vettek Tordy Gézától

A 85 éves korában, március 30-án elhunyt színművész búcsúztatásán elsőként a jövő színésznemzedéke nevében Szőcs Artur mondott beszédet. A színész-rendező felidézte, hogy Tordy Gézát még színművészetis hallgatóként ismerte meg, majd 15 évadot dolgoztak együtt.

Tordy Géza hangja nem pusztán rádióból, mozivászonról és színpadról volt hiteles, hanem egy olyan hang volt, amelyet hosszú évtizedek kemény munkája faragott, csiszolt karakteressé, hogy aztán véleményformáló legyen a művészet és az élet színterén egyaránt – mondta Szőcs Artur.

Kiemelte, hogy Tordy Gézát ízig-vérig érdekelte a színházcsinálás, akár órákat utazva, vidéken is megnézte kollégáit, ismerte az országos színházi palettát, és fontos volt számára a csapatmunka.

Felidézte, hogy egyszer egy kerti összejövetel után megkérdezte Tordy Gézát, hogy mit csinál éppen; a válasz az volt: keresem a tüzet. „A színpadon, a filmvásznon, az életben, mindig a tüzet kerested, és sokan vagyunk tanúk rá, hogy megtaláltad. Néha engedted lankadni, de valójában mindvégig lobogott benned” – fogalmazott Szőcs Artur.

Ernyey Béla is közös emlékeket, kedves történeteket idézve búcsúzott Tordy Gézától. Óriási szívű, nagystílű ember volt – mondta a művészről, akivel 1963-ban találkozott először, még főiskolásként.

Kiemelte: élete leghosszabb barátsága fűzte Tordy Gézához, aki az egyetlen igaz barátja volt a kollégák között. Amikor 1973-ban Ausztriába szerződött, elszakította őket egymástól az élet, de mindig keresték a lehetőséget, hogy kapcsolatban maradhassanak.

A Vígszínház egykori és jelenlegi társulata nevében Lukács Sándor színművész búcsúzott, színészkollégája kiemelkedő alakításait és közös munkáikat idézve fel. Mint mondta, Tordy Gézában nagy erők lakoztak, nagy dühök és nagy szenvedélyek. „Soha nem felejtem el a kacagásod, olyan erővel szakadt ki belőled a nevetés, hogy beleremegtek még a falak is körülötted” – mondta, hozzátéve: Tordy Géza a végletek embere volt, haragban és szeretetben egyaránt.

A színészet illanó pálya – fogalmazott Lukács Sándor, hozzátéve: bár a vászon sok mindent megőriz, a színpadi alakítások nagy pillanatai a jelenidejűségen túl megismételhetetlenek. A kincs az az üzenet, amit át tudunk adni úgy, hogy a lelkekben minél tovább megmaradjon. „És te, Gézus, ezeknek az üzeneteknek katartikus átadója voltál” – mondta.

Tordy Gézát római katolikus szertartás szerint búcsúztatták, a szertartást Korzenszky Richárd, a Tihanyi Bencés Apátság nyugalmazott elöljárója vezette.

Korzenszky Richárd OSB emeritus tihanyi perjel búcsúzó sorait adjuk közre.

Tisztelt gyászolók, hozzátartozók, együttérzéssel jelen levők!

Minden búcsúzás, minden temetés tulajdonképpen rólunk szól, akik még élünk. Fájdalmas tudomásul venni, hogy aki volt, aki „valaki” volt, aki a „Halhatatlanok Társulatának örökös tagja”, már nem él. Bizony por és hamu vagyunk.

Egy olyan embertől búcsúzunk, akinek mindene, akinek az élete a színház volt. Shakespeare fogalmazza meg, mi is a színjáték. A „színjáték (…) föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek ön ábrázatát, a gúnynak önön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát” (Shakespeare: Hamlet).

Merünk-e tükörbe nézni? Tudunk-e szembesülni kritikával? Merünk-e, tudunk-e tükröt tartani önmagunk elé? S ha elénk tartják a tükröt? Labirintus-világban élünk, ahol az a bizonyos „nagy, sötétlő erdő” áthatolhatatlannak tűnik. Alapkérdéseket kellene tisztáznunk: és ne féljünk kimondani, mindannyiunk számára kérdés, hogy mi végre vagyunk ezen a világon. Nem vesszük észre, hogy egy nagy egésznek vagyunk a részei. Nem mi mozgatjuk a csillagokat, nem mi sarjasztjuk ki a zöldellő vetést. Észrevesszük-e, hogy „az égbe bál van”?

Egy életem, egy halálom – szoktuk mondani.

A születés és a halál közötti idő ajándék. Ajándék, amelyet kaptunk. Csak úgy…

Devecseri Gábor soraitól nem tudok szabadulni:

Megszülettünk hirtelen,
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.
Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tűzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.
Hadd teljék az életünk
– mint lehet – szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben.

Ebben a tapasztalható világban feladatunk van. Megkockáztatom a kijelentést: nem a gazdasági, technikai, technológiai fejlődés a minden. Mert közben az ember lényegében nem változott és nem változik meg. Mindennap választania kell igaz és hamis, jó és rossz között. Emberibbé kell tenni a világot. Ez mindannyiunk feladata, ahová az Isten adta tehetségünk állított bennünket. Jó szót, igaz szót kell szólni, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Az igazság, a jóság, a szépség értékek, nem politikai fogalmak. Értékek. Olyan értékek, amelyeket sem gazdasági, sem politikai, sem semmiféle érdekek nem írhatnak fölül. Még akkor sem, ha nagy a kísértés erre. Nem érdekeknek, nem széljárásnak kell megfelelni. Nagy kihívással kell szembenéznie mindenkinek: Embernek maradni az embertelenségben.

A jézusi üzenetből nem hagyható ki a következő felszólítás: Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszíti, mivel fognak majd sózni?

Ebben az ízetlen, sőt nem ritkán ízléstelen világban szükség van a közvetítőkre. Emberi gyöngeségeink, esendőségeink ellenére is lehetünk közvetítői igaznak, jónak, szépnek.

Templomainkban még húsvéti énekeket énekelnek a hívők. Keresztény hagyományú társadalomban élünk. De egyre inkább énközpontúvá válik a világunk, amelyben a másik ember nem számít, csak a saját érdekeim. S arra kell rádöbbennünk, hogy végzetesen magunkra maradunk, amikor egyre többet akarunk magunknak, s közben mások elnyomorodnak. Ugyanakkor kétségbeesetten fuldoklunk, nem tudunk szót érteni. Nem találjuk a helyünket ebben a világban. Racionális bizonyosságra vágyunk, de az élet legnagyobb titkai előtt meg kell hajolnunk. Találunk választ a dolgok „hogyan”-jára, de a végső „miért”-re csak hittel tudunk válaszolni.

Vívódunk a „talán igen” és a „talán mégse” feszültségében. De hogy ki a hívő, és ki a nem hívő, nincs ember, aki képes volna megmondani. A kegyelmi pillanatokban azonban feltárul az ég.

A magam életét nekem kell megélnem. De hogy emberi módon élhessek, szükség van másokra, szükség van megtartó értékközösségre. Gyökerekre van szükség.

A földi búcsúzás egyrészt köszönetmondás a Teremtőnek, hogy a szólni tudás tehetségét és bátorságát adta annak, akitől búcsúzunk. Másrészt tükörbe tekintés, szembesülés önmagunkkal: Mi az, ami számunkra valóban fontos? Vajon megteszünk-e mindent, hogy tisztuljon a labirintus, amelyben élünk, és emberibbé, élhetőbbé tesszük-e körülöttünk a világot? Vagy ízét veszítette a só?

A földi búcsúvétel órájában a hívő Isten irgalmába ajánlja az elhunytat.

De a belső vívódás életünk végéig ott él bennünk. Bárcsak kitisztulna fölöttünk az ég, és Kosztolányi sorait idézve mondhatnánk:

„Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.”

Forrás és fotó: MTI; Korzenszky Richárd Facebook-oldala

Magyar Kurír