Eutanázia vagy emberséges ítélet?

A jelenleg 38 éves Eluana Englaro egy közúti baleset következtében 16 éve visszafordíthatatlan kómában fekszik egy lombardiai kórházban, ahol alapvető élelem és folyadékszükségletét biztosítják. A lány édesapja – számos orvos szakértővel folytatott konzultációt követően – 1999-ben kezdeményezte a kezelés felfüggesztését. A mostanáig húzódó jogi eljárás után november 13-án az olasz legfelsőbb bíróság helyt adott a milánói fellebbviteli bíróság júliusi döntésének, amely engedélyezte Eluana Englaro mesterséges táplálásának megszüntetését.

Ezt követően Lombardia tartomány hivatalos állásfoglalást tett közzé, miszerint területén nem bocsát rendelkezésre kórházi intézetet és személyzetet az ítélet végrehajtásához. Így valószínűleg egy másik olasz tartományba szállítják át a beteget, hogy felfüggesztve táplálását kb. 15-20 nap agónia után következzen be halála.

– Milyen álláspontot fogalmazott meg az Olasz Püspöki Konferencia az üggyel kapcsolatban?
– A konferencia elnöke egyértelműen elutasította ennek a személynek a megölését, vagy legalábbis a terápiáknak a felfüggesztését, amely a személy halálával járt volna együtt. Nemcsak ő, hanem a Pápai Életvédő Akadémia elnöke is hasonló álláspontot foglalt el.

– A katolikusok között is megoszlik a vélemény az Egyház hivatalos álláspontjával kapcsolatban, mivel nagyon összetett kérdéssel állunk szemben. Miért ragaszkodik az Egyház ehhez az állásponthoz, és mi ennek a véleménynek a mélyebb tartalma és üzenete?
– Az, hogy az Egyház az eutanáziát elítéli, az közismert, itt is tisztáznunk kell azonban egy félreértést. A közvéleményben az eutanáziának az aktív és passzív formáját szokták megkülönböztetni. Aktívról akkor beszélünk, amikor valamilyen orvosi cselekedet, beavatkozás, gyógyszer okozza a beteg halálát. Passzív eutanázia az, amikor valamilyen kezelést függesztenek fel, amiről a mostani hírben is szó van. A közvélemény könnyebben elfogadja, hogy az aktív eutanáziát el kell utasítani, az csúnyább dolog, az erkölcsileg komolyabb, de a passzív eutanázia szélesebb körben elfogadott az emberek között. Itt le kell szögeznünk, hogy amikor az Egyház eutanáziáról beszél akár a katekizmusban, akár pedig az Evangélium vitae kezdetű enciklikában, nem tesz különbséget a végrehajtás módja között, hogy az aktív vagy passzív. Teljesen mindegy az erkölcsi megítélés szempontjából, hogy milyen módszerről van szó. Az eutanázia – amely a személy halálának a meggyorsítása amiatt, hogy ne szenvedjen – bármilyen módszerrel hajtják végre, elfogadhatatlan.

Még kevésbé ismert álláspontja az Egyháznak, amely szintén szerepel mindkét dokumentumban – a katekizmusban, és az Evangélium vitae kezdetű enciklikában is –, hogy a terápiás túlbuzgóság is ugyanúgy elfogadhatatlan az Egyház részéről. Emögött egy ún. vitalizmus áll, amely nem fogadja el az emberi életnek a határait, nem hisz a túlvilági életben, és mindenáron, akár szükségtelenül is, rövid idővel is próbálja minden rendelkezésre álló eszközzel meghosszabbítani annak a betegnek, annak a személynek az életét. Összefoglalva tehát: az eutanáziát, amelynek a gyökerében a szenvedés kihívásának az elutasítása, az erre való válaszadás megkerülése áll, elítéli az Egyház, de hasonlóan elítéli a vitalizmus talaján álló terápiás túlbuzgóságot is. Ez az Egyháznak az álláspontja.

Ami a mostani olaszországi esetet illeti, ennek összetettségét az adja, hogy itt egy olyan személyről van szó, aki tartósan vegetatív állapotban van, nincs öntudatánál, vagy legalábbis nagyon kevés reakciót tud a világ felé adni. Ilyenkor az a probléma merül fel, hogy miért költsünk erre ilyen sok pénzt, úgy sincs értelme, mert az életben nem tud aktív módon részt venni. A hírekben azonban konkrétan az szerepel, hogy a lélegeztetés, a folyadékkal való táplálás, élelmiszerrel történő ellátás felfüggesztéséről van szó, tehát azoknak a terápiás eszközöknek a felfüggesztéséről, amelyek az emberi méltóságnak a biztosításához szükségesek. Erre az Egyháznak van egy nagyon részletes útmutatása, az egészségügyben dolgozók kartája, amely 1995-ben jelent meg. Az Egészségügyben Dolgozók lelki gondozásának Pápai Tanácsa dolgozta ki ezt a dokumentumot, amely részletesen beszél az infúziós ellátásról, a lélegeztetésről és az infúzió által történő táplálásról. Ebben az áll, hogy még ezeket a legalapvetőbb ellátási módokat is, mint amilyen az infúziós és lélegeztetési ellátás, fel lehet függeszteni abban az esetben, hogyha ez a beteg számára rendkívül terhes, a szenvedéseit fokozza, és inkább rosszat tesz vele a kezelő orvos csoport, mint jót. Ebben az esetben azonban, amely itt az olasz példában szerepel pontosan ez nem valósul meg, hiszen itt szó sincs arról, hogy ez a beteg szenvedne ettől, hanem éppen az ő élete köszönhető ezeknek az életben tartó eszközöknek, tehát ezt a kitételt itt nem lehet alkalmazni.

Feltehetjük a kérdést, hogy mégis mi az üzenete, mi a további gyökere annak, hogy az Egyház ragaszkodik, mind az olasz püspöki kar, mind a Pápai Életvédő Akadémiának a vezetője a terápiáknak a további folytatásához. Itt arról van szó, hogy egy ilyen hozzáállásnak üzenetértéke van. Olyan próbakő ez, hogy a társadalomnak, a közvéleménynek a viselkedése egy ilyen kritikus helyzetben befolyásolja az összes többi beteggel való magatartást is. Ez az egyik sarokpontja az Egyház válaszának: igenis azokban az esetekben kell kiállni az élet mellett a puszta haszonelvűséggel szemben, amikor kiélezett helyzetről van szó, hiszen ennek sokkal távolabbi hatásai vannak, mint az az egyetlen személy, vagy az az egyetlen eset.

A másik sarokpontja ugyanennek pedig az ún. csúszós lejtő érv, az angol nyelvű bioetikai irodalomban gyakran szerepel, ami azt jelenti, hogyha egy fontos ponton alapvető érték tekintetében – mint amilyen az emberi élet – engedményeket teszünk, elég itt a belgiumi és hollandiai eutanáziás törvényhozásra gondolni, ott nincs megállás. Ki fogja garantálni, hogy a gyakorlat nem abba az irányba mozdul el, hogy a társadalom meg akar majd szabadulni egy kiszolgáltatott személytől, idős embertől, akinek nincsenek rokonai, vagy a rokonai nem törődnek vele? A jóléti országokban a lelki, a pszichés tehertől sokkal inkább fél a társadalom, mint az anyagi tehertől, és egyre engedékenyebb lesz abban a jogi eljárásban, ami az ilyen személyek eutanáziáját megengedi. Ez a csúszós lejtő, amin nincs megállás. Emiatt, az alapvető értékek esetében, mint amilyen az emberi élet, ott mindig is a szigorúbb álláspontot kell képviselni.

Még egyszer szeretném kiemelni, hogy ennek, messze az anyagi áldozaton túl és a hírértéken túl olyan hatása van, ami átjárja az országnak a társadalmát, vagy azoknak az országoknak a társadalmát, ahova ez a hír eljut. Ez egyfajta próbakő – punctum dolens –, egy fájó pont, és az, hogy erre, a legnagyobb kihívásra, a szenvedésnek és a halálnak a kihívására hogyan válaszol az adott társadalom és az Egyház, befolyásolja az egész társadalmat. Végső soron a húsvéti hitből, a húsvéti misztériumból vezethetjük le mindezt a magatartást, amelyben Jézus Krisztus a rossznak a problémájára a kiengesztelődésnek és a békének a válaszát adta. Engedelmes volt Jézus Krisztus egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig, megfordította, kihúzta a halálnak a fullánkját, ahogy Szent Pál mondja. Nekünk keresztényeknek, a húsvéti hit fiainak nemcsak szánkkal kell megvallanunk ezt a húsvéti titkot, hanem a térben és az időben ki kell terjesztenünk. Vagyis nekünk is a Krisztus által hozott kiengesztelődést, a békét kell hozni az emberek közé. Márpedig egy ilyen kihívással való agresszív szembenállás, az agresszív válasz, a másiknak az elpusztítása, az nem a kiengesztelődést és a békét, hanem a társadalomban a bizalmatlanságot, a bizalmi tőkének a csökkenését szolgálja, és szembe megy azzal a húsvéti hittel, amely alapján az Egyháznak az igehirdetése és maga az Egyház élete áll, hiszen Szent Pál mondja, hogyha Krisztus nem támadt volna fel, nem lenne ez a húsvéti hit, akkor értelmetlen lenne a ti hitetek, és értelmetlen lenne az én igehirdetésem is.

Magyar Kurír

Kép: musibrasil.net