Ferenc pápa: Aki gyakorolja az irgalmasságot, az nem fél a haláltól – VIDEÓVAL

A Szentatya bejelentette, hogy befejezi a Hitvallást elemző katekézisét, amelyet a vasárnap zárult Hit évében tartott. Ezen a szerdán és a jövő heti általános kihallgatáson a test feltámadásához fűzi gondolatait, elemezve a téma két aspektusát a Katolikus Egyház Katekizmusa szerint, vagyis halálunk és feltámadásunk Krisztusban. Ez alkalommal azt részletezte, mit jelent az, hogy „meghalni Jézus Krisztusban”.

1. Téves módon tekintünk a halálra. A halál mindenkire vonatkozik és mindenkit mélyreható kérdések elé állít, különösen, amikor közelről érint bennünket, vagy amikor kicsinyekre, védtelenekre sújt, számunkra „botrányos” módon. Mindig szíven ütött a kérdés: miért szenvednek a gyermekek? Miért halnak meg a gyermekek? Ha úgy értelmezzük a halált, mint mindennek a végét, akkor megrémít, leterít bennünket, olyan fenyegetéssé válik, amely szétzúz minden álmot, minden távlatot, felbont minden kapcsolatot és félbeszakít minden utat.

Ez akkor következik be, amikor az életünkre úgy tekintünk, mint két pólus, a születés és a halál közé zárt időre, amikor nem hiszünk olyan távlatban, amely túlmutat jelen életünkön, amikor úgy élünk, mintha Isten nem létezne. A halálról alkotott ilyen felfogás tipikusan ateista gondolkozás, amely a létet úgy értelmezi, mint a világban való esetleges jelenlétet és a semmi felé való haladást.

2. Azonban az ember szíve, mindnyájunk vágya a végtelenre, nosztalgiánk az örökkévalóság iránt fellázad ez ellen a hamis megoldás ellen. Mi akkor tehát a halál keresztény értelme? Ha életünk legfájdalmasabb pillanataira gondolunk, amikor elveszítünk egy szeretett személyt – szüleinket, testvérünket, házastársunkat, egy gyermekünket, egy barátunkat – akkor észrevesszük, hogy a veszteség drámájában is, amikor szívet tépő az elszakadás, szívünkből az a meggyőződés száll fel, hogy nem lehet mindennek vége, hogy az adott és kapott jó nem lehet hiábavaló. Van bennünk egy erős ösztön, amely azt mondja, hogy életünk nem ér véget a halállal.

Erre az élet utáni szomjúságra kaptunk valós és megbízható választ Jézus Krisztus feltámadásában. Jézus feltámadása nem csak annak a bizonyossága, hogy van élet a halál után, hanem megvilágítja mindnyájunk halálának misztériumát is. Ha Jézussal egyesülve, hozzá hűségesen élünk, akkor képesek leszünk arra, hogy reménnyel és derűsen nézzünk szembe a halállal is. Az egyház ugyanis így imádkozik: „Ha el is szomorít bennünket annak a bizonyossága, hogy meg kell halnunk, megvigasztal az eljövendő halhatatlanság ígérete”. Ez egy nagyon szép imája az egyháznak! Az emberek általában úgy halnak meg, ahogy éltek.

Ha életemben együtt haladtam az Úrral, bízva végtelen irgalmasságában, akkor fel leszek készülve arra, hogy úgy fogadjam el földi létem utolsó pillanatát, mint végső, bizodalmas ráhagyatkozást befogadó kezére, várakozva, hogy szemtől szembe láthassam arcát. A pápa rögtönzött szavakkal hozzátette: „ez a legszebb, ami történhet velünk: szemtől szembe nézni az Úr csodálatos arcát. Látni, hogy Ő milyen szép, tele fénnyel, szeretettel, gyöngédséggel. Mi elmegyünk addig a pontig, ahol megtaláljuk az Urat”.

3. Ebben a távlatban megértjük Jézus meghívását, hogy legyünk mindig készek, éberek, tudva, hogy az evilági életet azért kaptuk, hogy felkészüljünk a másik, a mennyei Atyával való életre. És ehhez van egy biztos út: jól fel kell készülni a halálra, közel állva Jézushoz az imában, a szentségekben és a karitatív cselekedetek gyakorlásában. Emlékezzünk rá, hogy Jézus jelen van a leggyengébbekben és a szükséget szenvedőkben.

Ő maga azonosította magát velük, az utolsó ítéletről szóló híres példabeszédben, amikor ezt mondta: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam és befogadtatok, mezítelen és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek… amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,35-36.40).

Tehát biztos út, ha ismét felfedezzük a keresztény karitatív cselekedetek és a javakban való testvéri osztozás értelmét, ha ápoljuk felebarátunk testi-lelki sebeit. A szolidaritás, a másik fájdalmában való osztozás, a reménykeltés kiindulópontja és feltétele annak, hogy örökségbe kapjuk Isten országát, amelyet számunkra készített.
Aki gyakorolja az irgalmasságot, az nem fél a haláltól, mert szembenéz vele testvérei sebeiben, és legyőzi azt Jézus Krisztus szeretetével.

Ha megnyitjuk életünk és szívünk kapuját kisebb testvéreinknek, akkor halálunk is olyan kapuvá válik, amely bevezet bennünket a mennyekbe, a boldog hazába, amely felé tartunk, arra vágyva, hogy örökre ott lakjunk Atyánkkal, Jézussal, Máriával és a szentekkel.

Vatikáni Rádió/RomeReports/Magyar Kurír