Ferenc pápa Assisiben: Egyedül a béke szent, a háború sohasem!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa elmélkedése az ökumenikus imán a Szent Ferenc-bazilika alsó templomában:

A megfeszített Jézussal szemközt mi is újra halljuk az ő szavait: „Szomjazom” (Jn 19,28). A szomjazás – az éhségnél is jobban – az ember legnagyobb ínsége, és egyben legnagyobb nyomorúsága. Így szemléljük a Magasságos Isten misztériumát, aki irgalomból nyomorulttá vált az emberek között.

Mire szomjazik az Úr? Nyilván vízre, hiszen a víz nélkülözhetetlen az élethez. De főleg szeretetre szomjazik, amely nem kevésbé nélkülözhetetlen az élethez. Arra szomjazik, hogy nekünk adhassa szeretetének élő vizét, de a mi szeretetünkre is szomjazik, arra, hogy mi szeressük őt. Jeremiás megfogalmazta, hogy Isten tetszését leli szeretetünkben: „Emlékszem ifjúkorod hűségére, jegyességed idejének szeretetére” (Jer 2,2). Ugyanakkor Isten szenvedését is emlegette, amikor az ember – hálátlanul – visszautasította a szeretetet, amikor – mintha ma is ezt mondaná az Úr – „elhagyott engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ásson magának, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet” (Jer 2,13). Ez a „kiszáradt szív” drámája, a nem viszonzott szereteté, és ez a dráma megismétlődik az evangéliumban, amikor Jézus szomjazására az ember ecettel, megromlott borral válaszol. Ahogyan a zsoltáros prófétaként előrelátva panaszolta: „szomjúságomban ecettel itattak” (Zsolt 69,22).

„A Szeretetet nem szeretik”: egyes elbeszélések szerint ez volt az a valóság, amely zavarta Assisi Szent Ferencet. A szenvedő Úr iránt érzett szeretetből ő nem szégyellt sírni és hangosan jajveszékelni (vö. Fonti Francescane [Ferences források], 1413 [A három társ legendája, V., 14.]). Ugyanezt a valóságot kell szívünkben hordoznunk, amikor a megfeszített, szeretetre szomjazó Istent szemléljük. Kalkuttai Teréz anya úgy rendelkezett, hogy valamennyi közösségének kápolnájában a feszülethez közel legyen kiírva: „Szomjazom.” A kereszten függő Jézus szeretetszomjának csillapítása a szegények között is a legszegényebbek szolgálatával – ez volt az ő válasza. Az Úrnak ugyanis csillapodik a szomja a mi könyörületes szeretetünk által, az Úr vigaszra lel, amikor nevében lehajolunk mások nyomorához. Az utolsó ítéletkor „áldottaknak” nevezi majd azokat, akik inni adtak a szomjazóknak, akik konkrét szeretetet tanúsítottak a szükséget szenvedőkkel szemben: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Jézus szavai kérdőre vonnak minket, szeretnének befogadásra lelni szívünkben és válaszra lelni életünk tetteiben. Az ő „szomjazom” mondatából kihallhatjuk a szenvedők hangját, az ártatlan kicsinyek rejtett kiáltását, akik elől el van zárva e világ világossága, a szegények és a békét leginkább áhítók esdeklő könyörgését. Békéért esedeznek a népeket gyűlölettel, a földet fegyverekkel beszennyező háborúk áldozatai, békéért esedeznek azok a testvéreink és nővéreink, akik bombázások fenyegetései között élnek, vagy otthonuk elhagyására és kivándorlásra kényszerülnek, az ismeretlen felé, mindenüktől megfosztva. Ők mindannyian a megfeszített Jézus testvérei és nővérei, Isten országának kicsinyei, az ő testének sebeket hordozó, kiszáradt tagjai. De ők gyakran, mint Jézus, csak az elutasítás keserű ecetét kapják. Ki hallgatja meg őket? Ki próbál választ adni nekik? Legtöbbször csak a közöny fülsüketítő csendjével találkoznak, a bosszankodó emberek önzésével, azok ridegségével, akik segélykiáltásuk felett oly könnyen térnek napirendre, ahogyan tévécsatornát vált az ember.

A megfeszített Krisztussal, „Isten erejével és bölcsességével” (11Kor 1,24) szemközt mi, keresztények arra kapunk meghívást, hogy a nem szeretett Szeretetet szemléljük és irgalommal árasszuk el a világot. A kereszten, az élet fáján, Isten a rosszat jóvá változtatta; nekünk, a megfeszített Jézus tanítványainak is az a feladatunk, hogy „életfák” legyünk, akik magukba szívják a közöny szennyezett nedveit, és visszaadják a világnak a szeretet oxigénjét. A kereszten függő Krisztus oldalából víz folyt ki, az életet adó Lélek jelképe (vö. Jn 19,34); így belőlünk, őbenne hívőkből áradjon együttérzés mindenki felé, aki ma szomjazik!

Adja meg nekünk az Úr, hogy miként Mária a kereszt alatt, mi is egységben legyünk vele és közel legyünk a szenvedőkhöz. Ha odalépünk azokhoz, akik ma megfeszítve élnek, és a szeretethez erőt merítünk a feltámadott Megfeszítettből, akkor még nagyobb lesz az összhang és a közösség közöttünk. „Ő ugyanis a mi békénk” (Ef 2,14), ő, aki azért jött, hogy békét hirdessen közelieknek s távoliaknak egyaránt (vö. Ef 2,17). Őrizzen meg mindannyiunkat szeretetben, és gyűjtsön egységbe minket, abba az egységbe, amely felé úton vagyunk, hogy azzá váljunk, aminek ő szeretne minket látni: „eggyé” (Jn 17,21).

Ferenc pápa beszéde a zárószertartáson a Szent Ferenc téren:

Tisztelt őszentségei,
egyházak, keresztény közösségek és vallások tisztelt képviselői,
kedves testvérek és nővérek!

Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntelek titeket, és köszönetet mondok jelenlétetekért. Köszönetet mondok a Szent Egyed Közösségnek, az Assisi Egyházmegyének és a ferences családoknak, amelyek előkészítették ezt az imanapot. Békét kereső zarándokként jöttünk Assisibe. Sok nép és sok ember várakozásait és aggodalmait hozzuk magunkkal és tesszük Isten elé. Békére szomjazunk, az a vágyunk, hogy tanúságot tegyünk a békéről, főleg arra van szükségünk, hogy imádkozzunk a békéért, mert a béke Isten ajándéka, nekünk pedig az a dolgunk, hogy kérjük azt, hogy befogadjuk és nap mint nap építsük, az ő segítségével.

„Boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9). Sokan vannak köztetek, akik hosszú utat tettek meg, hogy erre az áldott helyre érjenek. Kilépni, útnak indulni, együtt lenni, síkra szállni a békéért: ezek nemcsak a test mozgásai, hanem főleg a léleké, konkrét lelki válaszok a bezárkózás legyőzésére, az Isten és a felebarát felé való megnyílásra. Isten kéri ezt tőlünk, arra buzdít, hogy nézzünk szembe korunk súlyos betegségével, a közönnyel. Ez egy megbénító vírus, amely tétlenné és érzéketlenné tesz minket, olyan kór, amely a vallásosság szíve-közepét támadja meg, és egy új, fájdalmasan szomorú pogányságot kelt életre: a közöny pogányságát.

Nem maradhatunk közömbösek! A világ ma égetően szomjazik a békére. Sok országban szenvednek az emberek háborúktól, amelyekről gyakran meg is feledkezünk, és amelyek mindig szenvedést és szegénységet okoznak. Leszbosz szigetén a kedves Bartholomaiosz pátriárkával láttuk a menekültek szemében a háború fájdalmát, a békére szomjazó népek aggodalmát. Gondolok a családokra, akiknek felfordult az élete; a gyermekekre, akik erőszakon kívül semmi mást nem ismertek az életben; az idősekre, akiknek el kellett hagyniuk földjüket: ők valamennyien végtelenül szomjazzák a békét! Nem akarjuk, hogy ezek a tragédiák feledésbe merüljenek! Szeretnénk együtt hangot adni mindazoknak, akik szenvednek, mindazoknak, akiknek nincs hangjuk, és akik nem találnak meghallgatásra. Ők jól tudják, nemegyszer a hatalmasoknál is jobban, hogy nincs semmiféle holnap a háborúban, és hogy a fegyverek erőszaka kioltja az élet örömét.

Nekünk nincsenek fegyvereink. Hiszünk viszont az imádság szelíd és alázatos erejében! A mai napon a békeszomj Isten megszólítására indít minket, hogy érjen véget a háború, a terrorizmus, az erőszak. A béke, amelyért Assisiből könyörgünk, nem egyszerű tiltakozás a háború ellen, nem is „tárgyalások, politikai kompromisszumok vagy gazdasági alkudozások eredménye, hanem az imádság gyümölcse” (II. János Pál: Beszéd, Angyalos Boldogasszony-bazilika, 1986. október 27.: Insegnamenti IX,2 [1986], 1252). Istenben, a szeretetközösség forrásában keressük a béke tiszta vizét, amelytől megszűnik az emberiség szomja: ez a víz nem fakadhat a gőg és az önző érdekek sivatagjaiból, a mindenáron megszerzett haszon és a fegyverkereskedelem szikkadt földjeiből.

Vallási hagyományaink különbözőek. A különbözés azonban nem ad okot arra, hogy összetűzésbe, vitába keveredjünk, vagy hidegen távolságot tartsunk egymástól. Ma nem egymás ellen imádkoztunk, mint ahogy időnként sajnos előfordult a történelemben. Ehelyett, szinkretizmusok és relativizálások nélkül, egymás mellett, egymásért imádkoztunk. Szent II. János Pál ugyanezen a helyen mondta: „Talán az emberiség történelmében soha nem vált olyan nyilvánvalóvá, mint ma a hitelesen vallásos magatartás és a béke nagy értéke közötti szoros, belső kapcsolat” (uő: Beszéd, Szent Ferenc-bazilika alsó tere, 1986. október 27.: i. m., 1268.). Folytatjuk a harminc évvel ezelőtt Assisiben megkezdett utat, ahol él Szent Ferenc emlékezete, ennek az Isten és a béke emberének, és „mi, akik itt egybegyűltünk, ismételten kijelentjük, hogy aki a vallást erőszak szítására használja, ellentmond a vallás leghitelesebb és legmélyebb inspirációjának” (uő: Beszéd a vallások képviselőihez, Assisi, 2002. január 24.: Insegnamenti XXV,1 [2002], 104), és azt is kijelentjük, hogy az erőszak semmilyen formája nem képviseli „a vallás valódi természetét, hanem annak kiforgatása, és annak lerombolását szolgálja” (XVI. Benedek: Beszéd a reflexiónak, a párbeszédnek és az imádságnak szentelt napon a béke és az igazságosság érdekében, Assisi, 2011. október 27.: Insegnamenti VII,2 [2011], 512). Nem fáradunk bele annak ismétlésébe, hogy Isten neve soha nem igazolhatja az erőszakot. Egyedül a béke szent, egyedül a béke szent, a háború sohasem!

Ma a béke szent ajándékáért könyörögtünk. Azért imádkoztunk, hogy mozduljon meg az emberek lelkiismerete, hogy védelmezzék az emberi élet szentségét, előmozdítsák a békét a nemzetek között, és védjék meg közös hazánkat, a teremtett világot. Az ima és a konkrét együttműködés segítenek abban, hogy ne maradjunk foglyai a konfliktus logikájának, hogy visszautasítsuk azoknak az embereknek lázadó magatartását, akik csak ellenkezni és haragudni képesek. Az ima és az együttműködés szándéka igaz és ne illuzórikus békéhez vezessen minket: nem annak az embernek a nyugalmához, aki elkerüli a nehézségeket, és hátat fordít, ha saját érdekei úgy kívánják; nem annak az embernek a cinizmusához, aki mossa kezeit, ha mások problémáiról van szó; nem annak az embernek a virtuális látásmódjához, aki mindent és mindenkit megítél a számítógép billentyűzetén pötyögve anélkül, hogy meglátná testvérei szükségleteit és bemocskolná kezét, hogy segítsen a rászorulókon. A mi utunk az, hogy belebocsátkozzunk az egyes élethelyzetekbe, és azokat tegyük első helyre, akik szenvednek, hogy felvállaljuk a konfliktusokat és belülről meggyógyítsuk őket; hogy következetesen a jó úton járjunk, és elutasítsuk a rossz irányba vivő kiskapukat, hogy türelmesen, Isten segítségével és jóakarattal, békefolyamatokba kezdjünk.

Béke – a remény köteléke, mely összeköti a földet az éggel, nagyon egyszerű, egyszersmind nehéz szó. A béke megbocsátást jelent, amely a megtérés és az ima gyümölcseként belülről születik meg, és – Isten nevében – lehetővé teszi a múlt sebeinek begyógyulását. A béke befogadást jelent, készséget a párbeszédre, felülemelkedést a bezárkózáson, és ez nem biztonsági intézkedéseket, hanem a szakadék fölé emelt hidakat jelent. A béke együttműködést jelent, élő és konkrét cserét a másik emberrel, aki ajándék és nem probléma, aki testvér, akivel megpróbálunk egy jobb világot építeni. A béke nevelést jelent: nap mint nap tanulnunk kell a közösség nehéz művészetét, el kell sajátítanunk a találkozás kultúráját, meg kell tisztítanunk tudatunkat az erőszak és a megmerevedés minden kísértésétől, amelyek ellentétesek Isten nevével és az ember méltóságával.

Mi, akik itt békében együtt vagyunk, hisszük és reméljük, hogy lehetséges a testvéries világ. Arra vágyunk, hogy a különböző vallásokhoz tartozó férfiak és nők, fogjanak össze és teremtsenek egyetértést, különösen ott, ahol konfliktusok vannak. A mi jövőnk az, hogy együtt éljünk! Ezért az a feladatunk, hogy megszabaduljunk a bizalmatlanság, a fundamentalizmusok és a gyűlölet nehéz súlyaitól. A hívők legyenek a béke kézművesei, így hívják Isten segítségét és így dolgozzanak az emberért! Nekünk, vallási vezetőknek pedig a párbeszéd szilárd hídjainak, a béke leleményes közvetítőinek kell lennünk! Azokhoz is fordulunk, akik a népek szolgálatában a legnagyobb felelősséget viselik, a nemzetek vezetőihez, hogy fáradhatatlanul keressék és mozdítsák elő a béke útjait, tekintsenek távolabbra a részérdekeknél és a pillanatnál: ne maradjon meghallgatás nélkül Istennek a lelkiismeretünkhöz intézett szava, sem a szegények béke utáni kiáltása, sem a fiatal nemzedékek jó várakozásai. Harminc évvel ezelőtt Szent II. János Pál ezt mondta: „A béke nyitott terep mindenki előtt, nem csak a szakemberek, a bölcsek és a stratégák előtt; a béke egyetemes felelősség” (Beszéd, Szent Ferenc-bazilika alsó tere, 1986. október 27.: i. m., 1269). Nővéreim és testvéreim, vállaljuk fel ezt a felelősséget, ma ismét jelentsük ki, hogy együtt az Isten által akart béke építői leszünk, azé a békéé, amely örökre csillapítja az emberiség szomját.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír