Ferenc pápa: Az abortusz soha nem az a válasz, amelyet a nők és a családok keresnek!

Bíboros urak, tisztelendő testvérek a püspökségben és a papságban, kedves fivérek és nővérek!

Jó napot kívánok, Isten hozott benneteket! Üdvözlöm Farrell bíborost, és köszönöm bevezető szavait. Üdvözlöm a Világiak, Család és Élet Kongregációja által szervezett, „Yes to Life! [Igen az életre!] A törékeny élet drága ajándékának gondozása” című konferencia résztvevőit. A konferencia társszervezője az „Il Cuore in una Goccia” [A Szív egy Cseppben] Alapítvány, egyike azon szervezeteknek, amelyek azon fáradoznak nap mint nap a világban, hogy a rendkívül törékeny állapotú csecsemők születésükkor befogadást nyerjenek. Olyan gyermekekről van szó, akiket a kidobás kultúrája az „élettel összeegyeztethetetlennek” tekint, s ezért halálra ítéli őket.

Csakhogy egyetlen emberi lény sem összeegyeztethetetlen az élettel, sem életkora, sem egészségi állapota, sem létminősége miatt. Minden magzat, aki hírt ad magáról egy nő méhében, ajándék, aki megváltoztatja egy család történetét: egy apáét és egy anyáét, a nagyszülőkét és a testvérekét. És ennek a magzatnak szüksége van arra, hogy elfogadják, szeressék és gondozzák. Mindig! Akkor is, amikor sírnak, mint például ő. [Utal egy síró kisgyermekre. A jelenlévők tapsolnak.] Lehet, hogy valaki azt mondja magában: „Miért zajong… vigyék el innen!” Nem! Ez egy olyan muzsika, amelyet mindannyiunknak hallgatnunk kell! Sőt azt mondom: [ez a gyermek] meghallotta a tapsot, és észrevette, hogy neki szólt! Mindig hallgatnunk kell őket, akkor is, amikor a kisgyerek kissé kellemetlen nekünk; a templomban is: hadd sírjanak a gyermekek a templomban! Istent dicsérik! Sose, sose vigyenek ki egy gyermeket azért, mert sír! Köszönet a tanúságételükért!

Amikor egy nő rájön arra, hogy gyermeket vár, azonnal elindul benne egy mélységes, titokzatos érzés. Azok a nők, akik anyukák, ismerik ezt. Tudatosodik bennük egy jelenlét, mely növekszik bennük, egész lényüket átjárja, s ez azt eredményezi, hogy már nemcsak nőnek, hanem anyának érzik magukat. Az anya és magzata közt azonnal intenzív áthallásos párbeszéd kezdődik, melyet a tudomány crosstalknak nevez. Ez valós és intenzív kapcsolat két emberi lény között, aki a fogamzás első pillanatától kommunikálnak egymással, hogy elősegítsék az egymáshoz való egyre jobb alkalmazkodást, ahogy a magzat növekszik és fejlődik. Ez a kommunikációs készség nemcsak a nőé, hanem főleg a magzaté, aki a maga egyéniségében üzeneteket küld, hogy jelezze jelenlétét és szükségleteit az anyának. Ekképpen ez az új emberi lény azonnal valaki gyermekévé válik, egész lényével arra serkenti a nőt, hogy feléje forduljon.

Ma a prenatális diagnosztika modern technikái az első hetektől képesek kimutatni fejlődési rendellenességek és betegségek jelenlétét, amelyek néha komolyan veszélyeztethetik a gyermek életét és a nő nyugalmát. A fejlődési rendellenesség puszta gyanúja, de még inkább a betegség bizonyossága jelentősen befolyásolja a terhesség megélését, mély csüggedésbe taszítva a nőket és a párokat. A magányosság, a tehetetlenség, a gyermeknek és az egész családnak a szenvedéstől való félelme hallgatag kiáltásként, segélykiáltásként jelentkezik a betegség sötétségében, melynek biztos kimenetelét senki sem tudja megjósolni, mivel minden betegség alakulása mindig alanyhoz kötött, és gyakran még az orvosok sem tudják, hogyan fog az megnyilvánulni az egyénben.

Mégis létezik valami, amit a gyógyászat jól ismer: a gyermekek, az anyaméhtől kezdve, ha kóros állapotba kerülnek, kis páciensek, akiket gyakran lehet olyan gyógyszerekkel, sebészeti és egyéb rendkívüli beavatkozásokkal kezelni, amelyek képesek csökkenteni azt a diagnosztikai és a terápiás lehetőségek között nyíló szörnyű szakadékot, amely évek óta az egyik oka a szándékos abortusznak, valamint annak, hogy felhagynak súlyos rendellenességgel születő sok magzat gondozásával, amikor azok világra jönnek. A magzati terápiák és a perinatális hospice-ok meglepő eredményeket érnek el klinikai-gondozási szempontból, és lényegi segítséget nyújtanak a beteg gyermek születését elfogadó családoknak.

Ezeket a lehetőségeket és ismereteket mindenki számára elérhetővé kell tenni, hogy kompetens kísérést biztosító lelkipásztori, tudományos megközelítést tudjunk elterjeszteni. Ezért nélkülözhetetlen, hogy az orvosok ne csak a gyógyítás célkitűzését lássák világosan, hanem az emberi élet szent voltát is, melynek védelmezése marad az orvosi gyakorlat végső célja. Az orvosi szakma küldetés, életre szóló hivatás, és fontos, hogy az orvosok tisztában legyenek azzal, hogy ők maguk is ajándékot jelentenek a rájuk bízott családoknak: olyan orvosnak kell lenniük, aki képes kapcsolatba lépni, mások életét felvállalni, a fájdalommal szemben proaktívnak lenni, képes megnyugtatni, mindig olyan megoldásokat keresni, amelyek tiszteletben tartják minden emberi élet méltóságát.

Ebben az értelemben a perinatális „comfort care” olyan kezelési mód, amely humanizálja a gyógyászatot, mert felelős kapcsolatra késztet a beteg gyermekkel, akit az egészségügyben dolgozók és a családja integrált ápolásban részesítenek, soha nem hagyják el őt, emberi melegséget és szeretetet éreztetnek vele.

Mindez különösen szükséges azoknak a gyerekeknek, akik a tudomány jelenlegi állása szerint közvetlenül a születés után vagy rövid időn belül meghalnak. Ezekben az esetekben úgy tűnhet, hogy a kezelés szükségtelen erőforrás-felhasználás, és csak további szenvedést okoz a szülőknek. De a figyelmes tekintet meg tudja ragadni ennek az erőfeszítésnek az igazi értelmét, melynek az a célja, hogy a család szeretetét teljességre juttassa. Ezeknek a gyerekeknek a gondozása ugyanis segíti a szülőket, hogy meg tudják élni a gyászt, és ne csak veszteségként, hanem egy közösen végigjárt út szakaszaként fogják azt fel. Az a gyermek örökre ott marad az életükben. És képesek voltak szeretni őt. Sokszor az a néhány óra, amikor egy anya ringathatja gyermekét, nyomot hagy annak a nőnek a szívében, aki soha nem felejti el azt. És úgy érzi – hadd használjam ezt a szót –, hogy megvalósította önmagát. Anyának érzi magát.

Sajnos a ma uralkodó kultúra nem támogatja ezt a megközelítést: társadalmi szinten a fogyatékossággal szembeni félelem és ellenszenv gyakran az abortusz választásához vezet, amelyet „megelőzési” gyakorlatként fognak fel. De az Egyház tanítása világos ezen a ponton: az emberi élet szent és sérthetetlen, és a szelektív célú prenatális diagnosztikát határozottan el kell utasítani, mert az egy embertelen eugenikus mentalitás kifejeződése, amely elveszi a családoktól annak lehetőségét, hogy leggyengébb gyermekeiket elfogadják, átöleljék és szeressék. Néha azt halljuk: „Ti, katolikusok nem fogadjátok el az abortuszt, ez a hitetek problémája.” Nem! Ez egy vallást megelőző probléma. A hitnek semmi köze hozzá. Az később jön, semmi köze hozzá. Ez egy emberi probléma, vallást megelőző probléma. Ne rakjunk a hitre olyasmit, ami kezdettől nem tartozik hozzá. Ez egy emberi probléma. Csak két mondat segít megérteni ezt: két kérdés. Az első kérdés: megengedhető-e kioltani egy emberi életet abból a célból, hogy megoldjunk egy problémát? A második kérdés: megengedhető-e bérgyilkost fogadni, hogy megoldjunk egy problémát? Nektek kell válaszolnotok. Ez a lényeg. Ne kapcsoljunk a valláshoz olyasmit, ami az emberihez tartozik. Ez nem megengedhető! Soha, soha nem megengedett emberi életet kioltani, sem bérgyilkost fogadni annak érdekében, hogy megoldjunk egy problémát.

Az abortusz soha nem az a válasz, amelyet a nők és a családok keresnek. Inkább a betegségtől való félelem és a magány bizonytalanítja el a szülőket. A gyakorlati jellegű, emberi és lelki nehézségek tagadhatatlanok, de épp ezért hatékonyabb lelkipásztori tevékenységre van sürgősen szükség azoknak az embereknek a támogatására, akik elfogadják beteg gyermekeiket. Ez azt jelenti, hogy olyan tereket, helyeket és „szeretethálózatokat” kell létrehozni, ahová a párok fordulhatnak, továbbá időt kell szentelni ezeknek a családoknak a kísérésére. Most eszembe jut egy olyan történet, amelyet a másik [korábbi] egyházmegyémben ismertem meg. Volt egy tizenöt éves Down-szindrómás lány, aki teherbe esett, a szülei pedig elmentek a bíróhoz, hogy engedélyt kérjenek a terhesség-megszakításra. A bíró, egy igazán egyenes ember, tanulmányozta a dolgot, és azt mondta: „Szeretném kihallgatni a lányt.” – „De ő Down-szindrómás, nem érti…” „Nem, nem! Jöjjön csak be!” A tizenöt éves lány bement, leült, és elkezdett beszélgetni a bíróval, aki azt mondta neki: „Tudod-e, mi történik veled?” „Igen, beteg vagyok…” „És mi a betegséged?” „Azt mondták nekem, hogy egy állat van a bensőmben, amely megeszi a gyomromat, és ezért sebészi beavatkozást kell végezniük rajtam.” „Nem…, nem féreg van benned, aki megenné a gyomrodat. Tudod, mi van benned? Egy kisgyermek!” És a lány azt mondta: „Ó, de jó!” És így a bíró nem engedélyezte az abortuszt. Az anya meg akarja tartani. Egy kislány született. Teltek az évek. Tanult, felnőtt, ügyvéd lett. Az a kislány, attól kezdve, hogy megértette, mi történt vele, mert elmesélték neki, minden születésnapján felhívta a bírót, hogy megköszönje születésének ajándékát. Milyen csodás az élet! A bíró meghalt, a lány pedig ügyész lett. Milyen csodálatos! Az abortusz soha nem az a válasz, amelyet a nők és a családok keresnek.

Köszönöm tehát mindnyájatoknak, akik ennek érdekében dolgoztok. Külön köszönöm nektek, családoknak, anyáknak és apáknak, akik elfogadtátok a törékeny életet – ki kell emelnünk a törékeny szót, mert az anyák, és a nők is, szakértők a törékenységgel szemben: elfogadni a törékeny életet –, és [köszönetet mondok tehát nektek, akik] most támogattok és segítetek más családokat. Tanúságtételetek a szeretetről ajándék a világnak. Megáldalak és hordozlak benneteket imáimban. Kérem, ti is imádkozzatok értem! Köszönöm!

Fotó: Vatican News

Fordította: Tőzsér Endre SP

Magyar Kurír