Ferenc pápa a bűnbánati liturgián: Kezdjünk el „visszaesők” lenni a jóban, a bocsánatkérésben

Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

„Csak ketten maradtak: a nyomorúságos asszony és az irgalmasság” (In Joh 33,5). Így foglalja össze Szent Ágoston az imént hallott evangéliumi szakasz végét. Eltávoztak, akik azért jöttek, hogy köveket dobáljanak az asszonyra vagy hogy megvádolják Jézust a törvénnyel kapcsolatban. Eltávoztak, más szándékuk nem volt. Jézus viszont ott marad. Marad, mert ott maradt az is, aki értéket jelent számára: az az asszony, az a személy. Nála a bűnös előbbre való, mint a bűn. Én, te, valamennyien Isten szívében előbbre valók vagyunk: előbbre valók a hibáknál, a szabályoknál, az elítéléseknél és elbukásainknál. Kérjük azt a kegyelmet, hogy Jézuséhoz hasonló tekintetünk legyen, kérjük, hogy az életre krisztusi módon tudjuk tekinteni, vagyis a bűnt megelőzően a bűnösre tekintsünk szeretettel, a hibát megelőzően a hibázót, élettörténete előtt a személyt lássuk meg.

„Csak ketten maradtak: a nyomorúságos asszony és az irgalmasság.” Jézus szemében az a házasságtörésen ért asszony nem egy jogi paragrafust jelent, hanem egy konkrét helyzetet, amelybe be kell vonódnia. Ezért ott marad a nővel, szinte végig meg se szólal. Közben pedig kétszer is rejtélyes mozdulatot tesz: ujjával a földre ír (Jn 8,6.8). Nem tudjuk, mit írt, és talán nem is az a legfontosabb: az evangélium ugyanis arra a tényre irányítja figyelmünket, hogy az Úr ír. Eszünkbe jut a Sínai-hegyi jelenet, amikor Isten az ujjával írta a törvény tábláit (vö. Kiv 31,18), ahogyan most Jézus teszi. Később a prófétákon keresztül Isten ígéretet tett arra, hogy többé nem kőtáblákra ír, hanem közvetlenül a szívekre (vö. Jer 31,33), szívünk testtábláira fog írni (vö. 2Kor 3,3). Jézussal, Isten megtestesült irgalmasságával eljött az idő, amikor az ember szívébe ír, amikor biztos reményt ad az emberi nyomorúságnak: amikor nem annyira külső törvényeket ad, melyek gyakran távol tartják Istent és az embert, hanem a Lélek törvényét adja, mely belép az ember szívébe és felszabadítja azt. Ez történik azzal a nővel is, aki találkozik Jézussal, és újra élni kezd. És megy, hogy ne vétkezzen többé (vö. Jn 8,11). Jézus az, aki a Szentlélek erejével megszabadít bennünket a bennünk lévő rossztól, a bűntől, amelyet a törvény akadályozhatott ugyan, de eltávolítani nem tudott.

Mindazonáltal a rossz erős, csábító ereje van: vonz, megigéz. Ahhoz, hogy elszakadjunk tőle, nem elég a mi igyekezetünk, egy nagyobb szeretetre van szükségünk. Isten nélkül nem győzhetjük le a rosszat: csak az ő szeretete emel fel bennünket belül, csak szívünkbe árasztott gyengéd szeretete tesz minket szabaddá. Ha szeretnénk megszabadulni a rossztól, akkor adjunk teret az Úrnak, aki megbocsát és meggyógyít! És ezt főleg azon a szentségen keresztül teszi, amelyet most fogunk kiszolgáltatni. A gyónás átlépés a nyomorúságból az irgalomba, a gyónás Isten írása a szívünkre. Ott mindannyiszor azt olvastuk, hogy értékesek vagyunk Isten szemében, hogy ő Atya, és jobban szeret bennünket, mint ahogyan mi szeretjük magunkat.

„Csak ketten maradtak: a nyomorúságos asszony és az irgalmasság.” Csak ők. Hányszor érezzük magunkat egyedül és veszítjük el az élet fonalát! Hányszor előfordul, hogy nem tudjuk, hogyan kezdjünk újra, mert felemészt bennünket az önmagunk elfogadására irányuló erőfeszítésünk! Szükségünk van arra, hogy elölről kezdjünk, de nem tudjuk, hol is kezdjük. A keresztény ember a keresztségben kapott megbocsátással születik. És mindig onnan születik ujjá: Isten meglepő megbocsátásából, irgalmasságából, mely helyreállít minket. Csak a megbocsátást befogadva tudunk felfrissülni és újraindulni, csak azután, hogy örömmel töltött el bennünket annak tudata, hogy az Atya lényünk legmélyéig szeret minket. Csak Isten megbocsátása révén történnek igazán új dolgok bennünk. Hallgassunk meg újra egy mondatot, amelyet az Úr ma Izajás prófétán keresztül mondott nekünk: „Új dolgot hozok létre” (Is 43,19). A megbocsátás új kezdetet ad nekünk, új teremtménnyé tesz bennünket, lehetővé teszi, hogy kézzel tapintsuk az új életet. Isten megbocsátása nem egy fénymásolat, amelyet változatlanul megkapunk valahányszor gyónni megyünk. Amikor a papon keresztül megkapjuk bűneink bocsánatát, az mindig egy új, eredeti és megismételhetetlen tapasztalat. Általa átlépünk abból az állapotból, hogy egyedül maradtunk a nyomorúságainkkal és vádlóinkkal, mint az evangéliumban szereplő nő, abba az állapotba, hogy az Úr felemelt bennünket és bátorságot öntött belénk, hogy újra útnak indulhassunk.

„Csak ketten maradtak: a nyomorúságos asszony és az irgalmasság.” Mit tegyünk, hogy megbarátkozzunk az irgalmassággal, hogy legyőzzük a gyónástól való félelmet? Ismét figyeljünk Izajás felhívására: „Nem veszitek észre?” (Iz 43,19). Észre kell vennünk Isten megbocsátását. Ez fontos! Jó lenne, ha a gyónás után úgy maradnánk, mint az a nő: szemünket Jézusra szegezve, aki épp megszabadított minket! Már nem saját nyomorúságainkra, hanem az ő irgalmasságára tekintünk. Nézzünk a megfeszítettre, mondjuk ámulattal: „Lám ide vezettek bűneim. Te magadra vetted őket. Nem mutattál rám ujjaddal, hanem átöleltél kitárt karoddal, és ismételten megbocsátottál.” Fontos, hogy emlékezzünk Isten megbocsátására, emlékezzünk gyengédségére, hogy újra megízleljük a békét és a szabadságot, amelyet már korábban is megtapasztaltunk. Mert a gyónásnak ez a lüktető középpontja: nem a megvallott bűneink, hanem az isteni szeretet, amelyet kapunk, és amelyre mindig rászorulunk. Még mindig kétely ébredhet bennünk: „Semmit sem használ a gyónás, mindig elkövetem ugyanazokat a bűnöket.” De az Úr ismer bennünket, tudja, hogy nehéz a belső küzdelem, hogy gyengék, bukásra hajlamosak vagyunk, hogy gyakran visszaesünk a rossz elkövetésébe. Ő viszont azt javasolja, hogy kezdjünk el „visszaesők” lenni a jóban, a bocsánatkérésben. Ő felemel és új teremtménnyé tesz bennünket. Induljunk hát újra a gyónástól, adjuk vissza azt a helyet ennek a szentségnek, amelyet megérdemel az életben és a lelkipásztori ellátásban!

„Csak ketten maradtak: a nyomorúságos asszony és az irgalmasság.” Ma mi is átéljük ezt a megmentő találkozást a gyónásban: ott vagyunk mi, a nyomorúságainkkal és bűneinkkel; és ott az Úr, aki ismer minket, szeret minket és megszabadít a rossztól. Lépjünk be ebbe a találkozásba, kérjük annak kegyelmét, hogy újra fel tudjuk ezt fedezni!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír