Ferenc pápa: A család a szülők példamutatásával nevel a munkára

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Miután elgondolkodtunk azon, milyen értékes szerepet tölt be az ünnep a családi életben, ma egy azt kiegészítő tényezővel, a munkával foglalkozunk. Mindkettő, az ünnep és a munka is, Isten teremtő tervéhez tartozik.

A munka azért fontos, szoktuk mondani, hogy eltartsuk a családot, felneveljük gyermekeinket, és méltó életet biztosítsunk szeretteinknek. Egy derék, tisztességes emberről a legszebb dolog, amit elmondhatunk, hogy „dolgos”, vagyis olyasvalaki, aki dolgozik, aki a közösségben nem másokon élősködik. Láttam, hogy ma nagyon sok argentin van jelen [ezen a kihallgatáson – a szerk.], ezért elmondom, milyen kifejezésünk van erre: „no vive de arriba” [„nem más nyakán él” – a szerk.].

A munka ugyanis – ezernyi formájában, kezdve a házimunkától – a közjóra is ügyel. Hol tanulhatjuk meg ezt a munkás életstílust? Elsősorban a családban sajátítjuk el. A család a szülők példamutatásával nevel a munkára: az apa és az anya példamutatásával, akik a családért és a társadalomért dolgoznak.

Az evangéliumban a szent család munkáscsaládként jelenik meg előttünk, Jézust magát „az ács fiának” (Mt 13,55) vagy egyenesen „ácsnak” (Mk 6,3) nevezik. Szent Pál pedig így figyelmezteti a keresztényeket: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Tessz 3,10). – Milyen kiváló fogyókúrás recept ez: ne dolgozz, ne egyél! – Pál apostol kifejezetten azoknak a hamis spiritualizmusára utal, akik testvéreiken és nővéreiken élősködnek, és csak „tétlenkednek” (2Tessz 3,11). A munkavégzés és a lelki, szellemi élet a keresztény felfogás szerint nem állnak szemben egymással. Ezt jól meg kell értenünk! Az imádság és a munka összhangban állhatnak, és összhangban is kell állniuk, miként Szent Benedek tanítja. A munka hiánya a léleknek is árt, ahogyan az ima hiánya is árt a gyakorlati tevékenységnek.

A munkavégzés – ismétlem, annak ezernyi formájában – az emberi személy sajátja. Azon méltóságát fejezi ki, hogy Isten képére teremtetett. Ezért szoktuk azt mondani, hogy a munka szent. Ennek következtében a foglalkoztatás nagy emberi és szociális felelősséget jelent, és nem szabad engedni, hogy arról csak néhány ember döntsön, illetve nem szabad az istenített „piacra” áthárítani. Aki munkahelyek elvesztését okozza, az súlyos szociális kárt okoz. Szomorúság tölt el, amikor azt látom, hogy vannak emberek, akiknek nincs munkájuk, akik nem találnak munkát, és nem rendelkeznek azzal a méltósággal, hogy kenyeret tegyenek a család asztalára. Akkor viszont nagyon örülök, amikor azt látom, hogy a vezetők nagy erőfeszítést tesznek, hogy munkahelyeket hozzanak létre, hogy mindenkinek legyen munkája. A munka szent, a munka méltóságot ad a családnak. Imádkoznunk kell, hogy ne legyenek munka híján a családban.

Tehát az ünnephez hasonlóan a munka is a Teremtő Isten tervéhez tartozik. A Teremtés könyvében a föld mint az ember gondozására és munkájára bízott otthon-kert témáját (Ter 2,8.15) egy nagyon megindító szakasz előzi meg: „Azon a napon, amikor az Úristen megalkotta a földet és az eget, még nem volt a földön semmiféle vad bozót, és nem nőtt semmiféle mezei növény, mert az Úristen még nem adott esőt a földnek, s nem volt ember sem, hogy a földet művelje. Egyszer forrás fakadt fel a földből, és megáztatta a föld egész felszínét” (Ter 2,4b–6a). Ez nem romanticizmus, hanem Isten kinyilatkoztatása. Nekünk pedig felelősséggel teljesen meg kell értenünk és el kell fogadnunk. A Laudato si’ [„Áldott légy…” – a szerk.] kezdetű enciklika, mely egy átfogó ökológiára tesz javaslatot, ezt az üzenetet is hordozza: Isten úgy alkotott, hogy a föld szépsége és a munka méltósága összekapcsolódva létezzen. Ez a két dolog összetartozik: a föld akkor válik széppé, amikor az ember munkálkodik rajta. Amikor a munka elszakad Istennek a férfival és nővel kötött szövetségétől, amikor elkülönül lelki-szellemi képességeiktől, amikor a „csak hasznot” logikájának túszává válik, és lebecsüli az élettel járó érzelmeket, a lélek semmibe vétele mindent beszennyez: a levegőt, a vizet, a növényzetet, a táplálékot…

A közélet megromlik, és a lakókörnyezet tönkremegy. A következmények pedig főképp a legszegényebbeket, a legszegényebb családokat sújtják. A modern munkarendszer időnként azt a veszélyes tendenciát mutatja, hogy a munka termelékenysége szempontjából a családot akadálynak, tehernek tekinti. De tegyük fel a kérdést: milyen termelékenységről van szó? Kinek termelünk? Az úgynevezett „intelligens város” kétségtelenül gazdag szolgáltatásokban és szervezés szempontjából, de például gyakran ellenséges a gyermekekkel és az idősekkel szemben.

Néha azt, aki tervez, csak az egyéni munkaerő alkalmazása érdekli, összegyűjti és felhasználja vagy épp kidobja azt a gazdasági hasznosság szerint. A család nagy próbakő. Amikor a munka megszervezése túszul ejti vagy egyenesen akadályozza a család boldogulását, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az emberi társadalom elkezdett maga ellen dolgozni!

Ez a helyzet a keresztény családok számára nagy kihívást és küldetést jelent. Isten teremtésének alapértékeit kell megjeleníteniük: a férfi és női identitást, illetve a köztük fennálló köteléket, a gyermekvállalást, a munkát, amely otthonossá teszi a földet és lakhatóvá a világot. Ezen alapértékek elvesztése nagyon komoly probléma, közös otthonunkon pedig már túl sok repedés látható! A feladat nem könnyű. Néha olyannak tűnhet a családegyesületeknek, hogy Dávidként állnak Góliáttal szemben… de tudjuk jól, hogyan végződött az a küzdelem! Hitre és találékonyságra van szükség. Isten adja meg számunkra, hogy történelmünk e nehéz órájában örömmel és reménnyel fogadjuk hívását a munkára, hogy méltóságot adjunk magunknak és családunknak.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió; ANSA

Magyar Kurír