Ferenc pápa a dolgozókhoz: Isten elszámoltatja korunk rabszolgatartóit!

Kedves testvéreim!

Itt, Juárez földjén akartam találkozni veletek, mivel ennek a városnak különleges kapcsolata van a munka világával. Nemcsak üdvözlő szavaitokért és tanúságtételeitekért mondok köszönetet, melyek feltárták az életetekben megtapasztalt aggodalmakat, örömöket és reményeket, hanem szeretném megköszönni ezt az alkalmat is az eszmecserére. Mindaz, amit annak érdekében teszünk, hogy párbeszédet folytassunk, találkozzunk egymással, hogy jobb alternatívákat és kedvezőbb lehetőségeket keressünk, már értékelendő és megbecsülendő eredmény. Szeretnék hangsúlyozni két szót: párbeszéd és találkozás. Ne fáradjunk bele, hogy beszéljünk egymással! A háborúk szép lassan a hallgatásból és a találkozás hiányából alakulnak ki. Nyilvánvaló, hogy önmagában nem elég párbeszédet folytatni és találkozni, mégis manapság nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ne ragadjunk meg minden alkalmat a találkozásra, a megbeszélésre, elgondolásaink ütköztetésére, megoldások keresésére. Ez az egyetlen mód arra, hogy építhessük a holnapot, hogy tartós kapcsolatokat szőjünk, s ezáltal kialakítsunk egy olyan működő rendszert, amely képes újraépíteni a kommunikáció hiányától és az egészséges együttéléshez szükséges minimális tisztelet hiányától olyannyira sérült társadalmi kapcsolatokat. Köszönöm! Kívánom, hogy ez a párbeszéden alapuló működés segítse jövőtök építését, és jó lehetőségként szolgáljon arra, hogy olyan Mexikót teremtsetek, amilyet annak népe és gyermekei megérdemelnek.

Szeretnék megállni ennél az utolsó szempontnál. Ma munkások szervezetei, vállalkozói kamarák és testületek képviselői egyaránt jelen vannak itt. Első látásra ellenfeleknek is lehetne tartani őket, pedig ugyanaz a felelősség köti össze őket: próbálniuk kell méltó és a társadalom, de különösen is az itt élő fiatalok számára hasznos munkahelyeket létrehozniuk. Az egyik legnagyobb csapás, mely a fiatalokat sújtja, az, hogy hiányoznak a tanulás, valamint a tartós és jövedelmező munka lehetőségei, melyek lehetővé tennék a jövő tervezését; ez sok esetben, rengeteg esetben szegénységhez és kirekesztettséghez vezet. Ez a szegénység és kirekesztettség pedig a legjobb táptalaja annak, hogy a kábítószer-kereskedelem és az erőszak spiráljába kerüljenek. Ez olyan luxus, amelyet manapság nem engedhetünk meg; nem szabad elhanyagolni és magára hagyni Mexikó jelenét és jövőjét, épp ezért párbeszédre, megbeszélésre, munkalehetőségekre van szükség, melyek megteremtik ezt a konstruktív utat.

Sajnos korunk, melyben élünk, a gazdasági hasznosság paradigmáját tette meg a személyes kapcsolatok alapelvévé. Az uralkodó mentalitás mindenhol a lehető legnagyobb nyereséget követeli, mégpedig bármi áron és azonnal. Ez nemcsak a vállalkozások etikai dimenziójának elvesztéséhez vezet, hanem azt is elfelejti, hogy a lehető legjobb befektetés az, ha az emberekbe, a családokba fektetünk be. A legjobb befektetés, ha lehetőségeket teremtünk. Az uralkodó mentalitás az emberek áradatát a tőkeáramlás szolgálatába állítja, ami sok esetben az alkalmazottak kizsákmányolásához vezet, mintha egyszer használatos, leselejtezhető és kidobható tárgyak lennének (vö. Laudato si’, 123). Isten elszámoltatja majd korunk rabszolgatartóit, nekünk pedig mindent meg kell tennünk, hogy ehhez hasonló helyzetek soha többé ne alakuljanak ki. Nem szabad, hogy a tőkeáramlás határozza meg az emberek áramlását és életét. Ezért tetszett nekem, hogy láthattam a vágyat a párbeszédre és a megbeszélésre.

Nemritkán előfordul, hogy az egyház társadalmi tanításának javaslatait megkérdőjelezik: „Ezek azt követelik, hogy jótékonysági szervezetek legyünk, vagy hogy vállalkozásainkat filantropikus [emberbarát] intézményekké alakítsuk.” Hallottuk ezt a kritikát. Az egyetlen igény, mellyel az egyház társadalmi tanítása fellép, az, hogy őrködjön az emberek és a társadalmi struktúrák integritása felett. Valahányszor úgy látja, hogy ezt, különféle okokból, fenyegetés éri, vagy a fogyasztás céljaira felhasználható eszközzé redukálják, az egyház társadalmi tanítása prófétai hang lesz, amely mindannyiunkat segít, hogy ne vesszünk bele a becsvágy csábító tengerébe.

Valahányszor az emberi személy integritása erőszakot szenved, az egész társadalom indul valamiképpen romlásnak. Ez az, amit az egyház társadalmi tanítása mond; senkinek sem ellene, hanem mindenkinek javára van. Minden szektornak feladata, hogy őrködjön mindenki java felett; mindannyian ugyanabban a hajóban evezünk. Mindannyiunknak azért kell harcolni, hogy a munka humanizáló és jövőt teremtő eszköz legyen, lehetőség a társadalom és a polgári együttélés építésére. Ez a hozzáállás nemcsak azonnali javulást eredményez, hanem hosszútávon olyan kultúrává alakul, amely képes arra, hogy mindenki számára méltó terek kialakítását mozdítsa elő. Ez a gyakorta feszültségek közepette születő kultúra pedig az emberi kapcsolatoknak, a nemzet működésének új stílusát hozza létre.

Milyen világot akarunk gyermekeinkre hagyni? Azt hiszem, a legtöbben egyet értünk ebben. Ez ugyanis az előttünk álló horizont, ez a mi célunk, amelyért ma össze kell fognunk és dolgoznunk kell. Mindig érdemes erre gondolni: mit szeretnék gyermekeimre hagyni; jó feltenni ezt a kérdést úgy is, hogy mások gyermekeire gondolunk. Mit akar Mexikó gyermekeire hagyni? A kizsákmányolás, a szűkös fizetés, a munkahajsza vagy a rabszolgamunka-kereskedés emlékét? Vagy pedig a méltó munka, a tisztes ház és a megművelhető föld kultúrájának emlékét? A három t betűs szó: munka [trabajo], ház (tető, fedél) [techo] és föld [tierra]. Milyen kultúrába akarjuk, hogy megszülessenek az utánunk jövők? Milyen levegőt fognak belélegezni? Korrupció, erőszak, bizonytalanság és bizalmatlanság által megmérgezett levegőt, vagy ellenkezőleg, olyan levegőt, amely képes alternatívákat teremteni – ez a teremteni szó kulcsfontosságú –, képes változást, megújulást előidézni? Teremteni, ez azt jelenti, hogy munkatársai vagyunk Istennek a teremtésben. Világos, hogy ez fáradságos, igen fáradságos.

Tudom, a felvázolt terv nem könnyű, de azt is tudom, hogy rosszabb, ha a jövőt a korrupció, a kegyetlenség és az egyenlőtlenség kezében hagyjuk. Tudom, hogy sok esetben nem könnyű a tárgyaló feleknek közös megegyezésre jutniuk, de azt is tudom, hogy rosszabb és több kárral jár, ha nem tárgyalunk egymással és nem becsüljük meg egymást. Egyszer azt mondta nekem egy munkavezető, aki ritka tisztességes volt, meg is halhatott azzal, amennyit keresett, de sosem használta ki az embereket: „Valahányszor tárgyalóasztalhoz kellett ülnünk, tudtam, hogy valamit el kell veszítenem, hogy mindannyian nyerjünk.” Milyen szép a filozófiája ennek a munkásembernek! Ha tárgyalunk egymással, valamit mindig veszítünk, de mindenki győztes lesz! Tudom, nem könnyű megállapodni egymással egy mind jobban versenyképességre törekvő világban, de rosszabb engedni, hogy a versengő világ határozza meg a népek sorsát. Rabszolgák! A nyereség és a vagyon nem az ember felett álló javak, hanem a közjót kell szolgálniuk. Amikor pedig a közjót arra kényszerítik, hogy a nyereség szolgálatába álljon, és a vagyon az egyetlen lehetséges haszon, ennek van egy neve, kirekesztésnek hívják, és így egyre jobban megszilárdul a kidobás kultúrája. Ki vagy dobva! Ki vagy taszítva!

Azzal kezdtem, hogy köszönetet mondtam a lehetőségért, hogy együtt lehetünk. Tegnap az egyik fiatal, aki tanúságot tett a moreliai stadionban, azt mondta, hogy ez a világ elveszi a lehetőségünket arra, hogy álmodjunk, és ez így van. Olykor elveszi az álmodás lehetőségét, az ingyenesség lehetőségét. Amikor egy kisgyermek csak hétvégén látja a szüleit, mert nekik már munkába kell indulniuk, mielőtt ő felébredne, és csak akkor érkeznek haza, amikor már elaludt, nos, ez a kidobás kultúrája! Arra szeretnélek hívni titeket, hogy álmodjatok, olyan Mexikóról álmodjatok, ahol az apának van ideje arra, hogy játsszon gyermekeivel, ahol az anyának van ideje arra, hogy játsszon gyermekeivel. Ezt pedig úgy tudjátok elérni, ha párbeszédet, megbeszéléseket folytattok egymással, ha tárgyalóasztalhoz ültök, ha mertek veszteni, hogy mindenki győzhessen! Arra hívlak titeket, hogy olyan Mexikót álmodjatok, amilyet gyermekeitek megérdemelnek, olyan Mexikót, amelyben nincsenek első, vagy másod-, negyedosztályú emberek, olyan Mexikót, amely képes felismerni a másikban az istengyermeki méltóságot. Kívánom, hogy a Guadalupei Szűz Mária, aki megjelent Juan Diegónak, és feltárta előtte, hogy a látszólag félreállítottak az ő kiváltságos tanúi, segítsen mindnyájatokat – bármi legyen is a foglalkozásotok, bármi munkát végezzetek is, mindnyájatokat! – ebben a párbeszédre, megbeszélésre és találkozásra hívó feladatban! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió angol nyelvű szerkesztősége

Magyar Kurír