– Szentatya, szeptember 6-án vasárnap az Úrangyala elimádkozásakor felhívást tett közzé erre a folyamatos befogadásra. Reagáltak már erre? Mi történt konkrétan?
– Azt kértem, hogy minden plébánia, minden szerzetesintézmény, minden monostor fogadjon be egy családot. Egy családot, és nem egy valakit. Egy család több biztosítékot nyújt arra, hogy jó magaviseletű emberekkel találkozunk, és el tudjuk kerülni, hogy bármiféle [kellemetlen] beszivárgó alakkal találkozzunk. Amikor azt mondom, hogy egy plébánia fogadjon be egy családot, nem arra gondolok, hogy az mindenáron a plébániaépületben kezdjen élni, hanem arra, hogy minden plébániai közösség nézzen körül, hol talál egy kis helyet, egy szögletet az iskolában, hogy kialakítson egy kis „lakást”, a legrosszabb esetben, vagy ha kell, béreljen egy egyszerű lakást annak a családnak, a lényeg az, hogy legyen tető a fejük felett, és hogy befogadják őket, és beilleszkedjenek a közösségbe. Sokan reagáltak [erre a felhívásra], nagyon sokan. Vannak olyan rendházak, amelyek szinte teljesen üresek.
– Szentatya, ön két évvel ezelőtt már megfogalmazta ezt a felhívást, milyen eredményekre vezetett?
– Csak négy helyen tettek valamit. Az egyik egy jezsuita közösség. A jezsuiták nagyon jól csinálták. De komoly problémáról van szó. Aztán a pénzisten kísértése is szerepet játszik. Bizonyos szerzetesrendek azt mondják: „Nem, most, hogy kiürült a rendház, alakítsuk át hotellé, szállodává, így tudunk embereket fogadni, így fennmaradunk, és pénzt keresünk.” Akkor pedig, ha ezt akarod tenni, fizesd be az adót. A szerzetesi iskoláknak nem kell adót fizetniük, mert mentesülnek alóla, de ha ezek hotelként működnek, fizessék be az adót, mint bárki más. Máskülönben ez nem valami egészséges tevékenység.
– Ön pedig, Szentatya, már kijelentette, hogy befogad két családot itt, a Vatikánban.
– Két családot, igen. Nyilvánvalóan, tegnap mondták nekem, hogy már megtalálták őket, a Vatikán két plébániáját bíztuk meg, hogy keressenek két családot.
– Tehát már kiválasztották?
– Igen. Comastri bíboros foglalkozott ezzel, aki az általános helynököm a Vatikánban, együtt Konrad Krajewski főalamizsnással, aki az emberekkel, a hajléktalanokkal foglalkozik. Ő szervezte meg a zuhanyozási lehetőséget az oszlopsor alatt és a fodrászszolgáltatást is. Igazán rendkívüli, hogy az utcán élőket elviszi a múzeumokba, megmutatja nekik a Sixtus-kápolnát.
– És az említett családok meddig maradnak majd?
– Amíg az Úr akarja. Nem tudjuk, nem tudjuk, hogy végződik majd. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy Európa tudatára ébredt ennek. Köszönöm Európának, köszönöm azoknak az európai országoknak, akik tudatosították ezt magukban.
– A Rádio Renascença, amely most interjút készít önnel, Portugáliában csatlakozott egy közös kezdeményezéshez: keresztény és más valláshoz tartozó intézmények összefogtak azzal a szándékkal, hogy menekülteket fogadjanak be és megmozduljanak a menekültek érdekében. Szentatya, mondana néhány bátorító szót a segítőknek, valamint a hallgatóinknak és munkatársainknak?
– Gratulálok nektek! Köszönöm mindazt, amit tesztek, és adok egy tanácsot: eljön a végső ítélet napja, és már tudjuk, mi alapján leszünk megítélve: le van írva Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében, Jézus pedig azt mondja majd nektek: „Éhes voltam, és ti adtatok-e nekem enni?” Ti pedig azt válaszoljátok, hogy igen. „És amikor nem volt menedékem, menekült voltam, segítettetek-e nekem?” Ti azt válaszoljátok, hogy igen. Gratulálok nektek, mert átmentetek a vizsgán. De szeretnék mást is mondani nektek. A munkanélküli fiatalokkal kapcsolatban. Azt hiszem, sürgős teendő, hogy főleg a neveléssel-oktatással foglalkozó szerzetesrendek, de a világiak is, a világi tanárok, találjanak ki kisebb tanfolyamokat, sürgősségi iskolákat. És így egy munkanélküli fiatal, hat hónap alatt kitanulja a szakácsmesterséget, vagy elmehet gázszerelőnek, vízvezeték-szerelőnek és – mivel a plafon is mindig felújításra szorul – festőnek. Ha tehát már van valamilyen mestersége, találhat munkát, még ha csak ideiglenesen is. Végezhet alkalmi munkát, amit mi changának hívunk. Changa, igen. És így már nem teljesen munkanélküli. Itt az ideje a sürgősségi oktatásnak, annak, amit Don Bosco csinált. Don Bosco, amikor látta, milyen sok gyerek él az utcán, azt mondta, hogy oktatni kell őket, de nem lehet a gyerekeket gimnáziumba, humanisztikus tanulmányokra küldeni. Szakmára van szükségük. És akkor felkészítette őket ácsnak, vízvezeték-szerelőnek, megtanította őket dolgozni, és így már képesek voltak arra, hogy megkeressék a napi betevőt. Don Bosco ezt tette. De most szeretnék elmesélni egy történetet Don Boscóról. Itt, Rómában van egy városrész, a Trastevere [a Tiberisen túli negyed], amely akkoriban rendkívül szegény terület volt, ma viszont a fiatalok kedvelt helye egy kis kikapcsolódásra. Don Bosco tehát arra járt egy hintón, vagy egy kocsin, nem tudom, és egyszer csak megdobták kővel, betörték az ablakot. Megállíttatta a kocsit, és így szólt: „Ez az a hely, ahol alapítanunk kell.” Vagyis nem támadásnak fogta fel, hanem kihívásként élte meg, hogy segítse az embereket, a gyerekeket, a fiatalokat, akik csak támadni tudtak. És ma ott egy szalézi plébánia van, amely fiatalokat és gyerekeket képez, iskolákkal és egyéb programokkal. Visszatérve a fiatalok témájához, ma nagyon fontos, hogy azoknak, akiknek nincs munkájuk, felkínáljuk a lehetőséget, hogy sürgősségi oktatással szakmát adjunk a kezükbe, hogy meg tudjanak élni.
– Szentatya, ön nagyon kritikus a nyugati életstílussal szemben és Európa, az úgynevezett első világ életstílusával szemben, amely erőteljesen a jólétet helyezi középpontba. Mi zavarja leginkább?
– Jó, az amerikai nagyvárosokban is, vagyis Észak- és Dél-Amerika nagyvárosaiban is ugyanez a probléma. Nem csak Európában. Igen, a nagyvárosokban. Buenos Airesben van egy nagy jóléti kultúrában élő zóna, aztán vannak a várost körbevevő nyomornegyedek, a favelas. Ma nem vetném ezt annyira Európa szemére. El kell ismerni, hogy Európának rendkívüli kultúrája van. Valóban, a kultúra évszázados kincsei. És ez kulturális jóléttel is jár, mindenesetre, amit Európának mondanék, az, hogy megvan a képessége arra, hogy ismét vezető szerepet töltsön be a nemzetek együttesében. Vagyis, hogy legyen ismét Európa az, aki kijelöli az irányokat, mert hiszen megvan hozzá a kultúrája.
– De Európa ma őrzi-e még az identitását? Képes-e kifejezésre juttatni az identitását?
– Amit Strasbourgban mondtam, azt sokkal korábban akartam mondani. Most részben megismétlem. Európa még nem halott. Kissé nagymamácska, de ismét anyává válhat. Bízom a fiatal politikusokban. A fiatal politikusok más nyelvet beszélnek. Létezik egy világméretű probléma, amely nemcsak Európát érinti, hanem az egész világot, ez pedig a korrupció problémája. A korrupció minden szinten. És ez az alacsony erkölcsi színvonalról is árulkodik.
– Szentatya, ön épp erről beszél legutóbbi enciklikájában, és arra kéri a népeket, hogy ezt jobban tudatosítsák magukban. Ugyanakkor nagyon sokan távol maradtak a szavazástól. Ha a választások eredményeire nézünk, a szavazástól való tartózkodás nagyobb arányú, mint a pártokra leadott szavazatoké.
– Mert az emberek csalódottak. Részben a korrupció, részben a hatékonyság hiánya miatt. Továbbá a korábban vállalt kötelezettségek be nem tartása miatt. És ennek ellenére Európának megvan a képessége és a kötelezettsége… és megismétlem, amit Strassbourgban mondtam: Európának fel kell vállalnia a maga szerepét, vissza kell térnie identitásához. Az igaz, hogy Európa hibát követett el. Nem vetem a szemére, hanem egyszerűen csak emlékeztetem rá. Amikor az identitásáról akart beszélni, nem akarta elismerni identitásának talán a legmélyebb vonását: a keresztény gyökereit. Ebben hibázott. De az életben mindnyájan hibázunk. Még van idő a visszafordulásra.
– Szentatya, szeretnék feltenni egy kérdést az egyszerű rádióhallgatók kedvéért, a mai nagymértékű individualizmus kapcsán is: Mi érintheti meg egy olyan ember szabadságát, aki azt teszi, amit akar, és akit gyermekkora óta a szerint a boldogságfelfogás szerint neveltek, hogy a boldogság problémanélküliséget jelent? Általában ugyanis a gyerekeket úgy nevelik, hogy a boldogság nem más, mint hogy nincsenek problémáim, és azt tehetem, ami jólesik.
– A problémamentes élet unalmas. Maga az unalom. Az ember magában hordozza annak igényét, hogy megbirkózzon nehézségekkel, megoldjon problémákat. Világos, hogy az a nevelés, amely arra irányul, hogy ne legyenek problémáink, egy aszeptikus nevelés, igen, aszeptikus. Ön is megtapasztalhatja. Igyon egy pohár ásványvizet, aztán egy átlagos vizet, csapvizet, végül pedig igyon egy pohár desztillált vizet. Nem fog ízleni. A desztillált víznek nincsenek problémái. Ez olyan, mintha laboratóriumban nevelnénk a gyerekeket. De hogy is gondolhatják ezt?!
– Fontos, hogy tudjunk kockáztatni.
– A kockázat… Fontos, hogy mindig célokat tűzzünk eléjük. Ahhoz, hogy nevelni tudjunk, mindkét lábunkat használnunk kell. Ahhoz, hogy jól neveljünk. Egyik lábunkkal szilárdan kell a talajon állnunk. A másikkal pedig lépek előre, és majd meglátom, hova tudom letenni. És amikor ezt letettem, már emelem is a másikat. Ez a nevelés. Valami szilárd talajon megvetni a lábunkat, megpróbálok előrelépni, és amikor biztonságban érzem a lábam, emelem a másikat.
– Így sokkal fáradtságosabb a nevelés.
– Kockázatos. Miért? Talán, mert azt kockáztatom, hogy rosszul teszem le a lábam, és elesem. De nem baj, felállsz, és mész tovább.
– Szentatya, az individualizmus jelenlegi hullámában – ön beszélt erről Strasbourgban –, úgy tűnik, divattá vált egyre több, az igazság keresésétől elválasztott jogot követelni. Úgy látja, ez a probléma a hit megélését is érinti?
– Elképzelhető. Követelni, anélkül, hogy nagylelkűen adnánk. Követelem a magam jogait, de nem teszem kötelességeimet a társadalom felé, nem igaz? Azt hiszem, a jogoknak és kötelességeknek egybe kell tartozniuk. Ezenfelül erre vezet a „tüköroktatás”, mert a „tüköroktatás” nárcizmus, ma pedig egy narcisztikus társadalomban élünk.
– Hogyan lehet ezt legyőzni, hogyan lehet ezzel megküzdeni?
– A neveléssel. Például jogokra és kötelességekre. Neveléssel az értelmes kockázatvállalásra. Célokat kell kitűzni, előrehaladni, nem ülni a babérjainkon és a tükörben nézegetni magunkat. Különben azt történik velünk, ami Narcissusszal történt, aki annyira nézte magát a vízben, és olyannyira gyönyörködött magában, hogy bumm, belefulladt a vízbe. [Nevetnek.]
– Szentatya, ön azt mondta, hogy inkább szeretne egy balesetet szenvedett, mint egy beteg egyházat. Mit ért balesetet szenvedett egyházon?
– Elmagyarázom: ez egy életből vett kép. Ha valaki a házában zárva tartja valamelyik helyiséget, valamelyik szobát hosszú időn át, akkor az benedvesedik, bepenészedik, büdössé válik. Ha egy egyház, egy plébánia, egy egyházmegye, egy szerzetesintézmény önmagába zárkózik, akkor megbetegszik. Ugyanaz történik vele, mint a bezárt szobával. És akkor lesz egy angolkóros egyházunk, fix szabályokkal, minden kreativitás nélkül, biztonságos, vagy pontosabban, nem is biztonságos, hanem bebiztosított, biztosítási társasággal, de nem biztonságos. Ha viszont valaki kilép – az egyház, egy plébánia –, és elindul evangelizálni, ugyanaz történhet vele, ami bárkivel megtörténik, aki kiteszi a lábát az utcára: balesetet szenvedhet. Ezért a beteg egyház és a balesetet szenvedett egyház közül én a balesetet szenvedettet szeretném, mert az legalább elindult. Szeretnék megismételni valamit, amit már más alkalommal elmondtam: a Szentírásban, a Jelenések könyvében van egy szép kép Jézusról. A szövegben az egyik egyházhoz beszél, és ezt mondja: „Íme, az ajtóban állok, és kopogok.” Jézus kopog. „Ha valaki kinyitja nekem az ajtót, ahhoz bemegyek, és vele étkezem.” De felteszem a kérdést: hányszor kopogtat – az egyházban – Jézus az ajtón, de [nem kívülről, hanem] belülről, mi pedig miért nem engedjük, hogy kimenjen hirdetni Isten országát? Sokszor kizárólagosan a magunkénak tartjuk Jézust, és elfelejtjük, hogy az az egyház, amely nem egy kilépő, kifelé haladó egyház, az bebörtönzi, fogva tartja Jézust.
– Ez az oka annak, amiért önt pápává választották?
– Ezt a Szentlélektől kérdezze! [Nevetnek.]
– Szentatya, amióta pápa, úgy látja, az egyház alakult abba az irányba, hogy balesetet is vállaló legyen?
– Nem tudom. Azt tudom, abból, amit nekem mondanak, hogy Isten folytonosan elhalmozza áldásaival egyházát. Olyan időszak ez, amely nem az én személyemtől függ, hanem attól az áldástól, amelyet Isten akart adni egyházának ebben az időszakban. Vagy nem? És most, az irgalmasság jubileumi évével, remélem, sokan úgy tapasztalják majd meg az egyházat, mint anyát, mert az egyházzal is ugyanaz történhet, mint Európával. Nem? Túlságosan nagymama, és nem anya. Képtelen életet adni.
– Ez tehát az irgalmasság évének indítéka.
– Hogy jöjjenek mindnyájan. Hogy jöjjenek, és érezzék meg Isten szeretetét, Isten megbocsátását. Buenos Airesben ismertem egy kapucinus testvért – nálam kissé fiatalabb –, aki nagy gyóntató. Mindig sorban állnak nála az emberek, rengetegen mennek hozzá, az egész napját gyóntatással tölti. Ő egy nagy megbocsátó. Megbocsát, de időnként kétsége támad, nem bocsátott-e meg túlságosan is. És egyszer, amikor beszélgettünk, azt mondta nekem: „Időnként felébred bennem ez a kétség.” Én megkérdeztem tőle: „Mit teszel, amikor felébred ez a kétség?” „Bemegyek a szentélybe, ránézek az Úrra, és azt mondom neki: »Uram, bocsáss meg nekem, sokat bocsátottam meg, de tisztázzuk, na, te vagy a bűnös, mert te adtál nekem rossz példát!«.”
– Ezért hozta meg azt a döntést is, ön, Szentatya, a Fisichella érseknek írt levelében, hogy feloldozás adható a legnehezebb helyzetekben is, nemrégiben pedig azokat a motu propriókat is közzé tette, amelyek felgyorsítják a házasság semmisségét kimondó eljárásokat. Ennek is a jubileumi évhez van köze?
– Igen, egyszerűsíteni a dolgokat, könnyebbé tenni a hitet az emberek számára. És hogy az egyház anya legyen.
– Ezeknek a motu proprio kiadott leveleknek az a célja, hogy felgyorsítsa az eljárásokat?
– Gyorsabbá tenni az eljárásokat, gyorsabbá, a püspök kezében. Egy bíró, egy kötelékvédő, egy ítélet, mostanáig ugyanis kettő ítélet volt. Nem, mostantól csak egy. Ha nincs fellebbezés, ott befejeződik. Ha van fellebbezés, az érsekhez lehet fellebbezni, hogy gyorsabban haladjanak, és ingyenesek is lesznek az eljárások.
– Szentatya, azért rendelkezett így, mert már gondolt a szinódusra és a jubileumi évre is?
– Minden összekapcsolódik.
– Már tudom, hogy nem akar beszélni a szinódusról, de az ön egyetemes pásztori szíve mit kér?
– Azt kérem, hogy sokat imádkozzanak. A szinódusból önök, újságírók már ismerik az Instrumentum laborist (a munkadokumentumot). Erről fogunk beszélni. Három hét lesz, egy téma, minden hétre egy fejezet. És nagyok a várakozásaink. Mert hiszen – nyilvánvalóan – a házasság válságban van. A fiatalok nem házasodnak meg. Nem házasodnak meg. Hiszen az ideiglenesség kultúrájában élnek: „Jól van, együtt élünk, vagy megházasodom, de csak arra az időre, amíg tart a szerelem, aztán szevasz tavasz.”
– És ön, Szentatya, mit mond annak, aki nem az egyház útmutatásai szerint él, és nagyon vágyik a bocsánatra?
– Ott, a szinóduson minden lehetőségét megvitatjuk majd annak, hogyan segítsük az ilyen családot. Egy dolognak azonban világosnak kell lennie, amit Benedek pápa nagyon világosan elmondott: azok a személyek, akik második kapcsolatban élnek, nincsenek kiközösítve, és be kell őket illeszteni az egyház életébe. Ez teljesen világos. Ezt én is világosan elmondtam nemrégiben az egyik katekézisben. Közelebb vinni őket a miséhez, a katekézishez, a gyermekek neveléséhez, a karitásztevékenységhez, ezernyi dolog létezik.
– Szentatya, szeretném ezt az interjút néhány olyan kérdéssel zárni, amely az ön hivatására vonatkozik. 2013 márciusában ön azt tervezte, hogy „nyugdíjba” vonul. Már el is döntötte, hol fog lakni. Ehelyett az egyik leghíresebb ember lett a világon. Hogyan éli ezt meg?
– Nem veszítettem el a lelki békémet. Ez ajándék. A béke Isten ajándéka. Olyan ajándék, amelyet Isten adott nekem, olyasmi, amit el sem képzeltem, az én koromban, meg egyáltalán. Sőt, már elő is készítettem mindent a visszautazásomra, gondolván, hogy egyetlen pápa sem kezdi meg szolgálatát épp a nagyhéten. Ezért, ha késlekedünk a megválasztásával, én már készen leszek a virágvasárnap előtti szombaton. És megvettem a jegyet visszafelé, hogy már virágvasárnap tudjak misézni, és otthagytam a homíliámat készen az íróasztalomon. Olyasmi történt, amit nem vártam. Úgy hittem, hogy már 2013 decemberében visszaadhatom a megbízatásomat. Azon gondolkodtam, kit nevezhetnének ki utódomnak.
– Egy igazi kaland vár most önre.
– Így van, de nem veszítettem el a békémet. Nem veszítettem el a békémet.
– Önt, Ferenc pápa, szeretik az egész világon, egyre nő a népszerűsége, ezt a felmérések is mutatják, és sokan szeretnék, ha Nobel-díjra jelölnék. Jézus azonban figyelmeztette övéit: „Nevemért gyűlölnek majd titeket.” Ön hogy érzi magát, Szentatya?
– Sokszor kérdezem magamtól, milyen kereszt vár rám. Milyen lesz az én keresztem? Mert keresztek azok vannak. Nem látszanak, de léteznek. Jézus is, egy bizonyos pontig nagyon népszerű volt, aztán úgy végezte, ahogy végezte. Vagyis senki sem rendelkezik örökké tartó boldogsággal. Az egyetlen dolog, amit kérek, hogy Isten őrizze meg szívemben a békét, és őrizzen meg kegyelmében, mert az ember az utolsó pillanatig bűnös, és megtagadhatja az ő kegyelmét. Egy dolog vigasztal engem, az tudniillik, hogy Péter egy nagyon súlyos bűnt követett el, megtagadta Jézust. Mindezek után pápát csináltak belőle. Ha azzal a bűnnel együtt pápává tették, mindazokkal a bűnökkel, amelyek nekem vannak, az vigasztal, hogy az Úr majd rám is gondot visel úgy, ahogy Péterrel tette. De Péter keresztre fesztíve halt meg, ezért nem tudom, én hogyan fejezem majd be. Döntsön Ő [Isten]. Ha megadja nekem a békét, csinálhat, amit csak akar.
– Szentatya, hogyan éli meg szabadságát pápaként? Hogyhogy részt vett [a padban ülve] egy reggeli misén a Szent Péter-bazilikában, és hogyhogy csak úgy elment egy látszerészhez, hogy megjavíttassa a szemüvegét? Igényli az érintkezést az emberekkel?
– Igen, szükségem van arra, hogy kimenjek, de csak egy kicsit… Nincs itt az ideje. Hanem csak apránként, találkozom ugyanis az emberekkel szerdánként, és ez sokat segít nekem. Igen, az egyetlen dolog, ami Buenos Airesből hiányzik nekem, az, hogy kimenjek, és járjam az utcákat.
– Fejezzük be néhány villámkérdéssel: Van, ami nem hagyja aludni, ami elrabolja az álmát?
– Elmondhatom az igazságot? Alszom, mint a mormota. [Nevetnek.]
– Mi készteti futásra?
– Ha sok munkám van.
– Mi az, ami sosem sürgős, ami várhat?
– Mi nem sürgős? Kis dolgok várhatnak holnapig, holnap utánig. Vannak dolgok azonban, amelyek nagyon sürgősek. Aztán vannak, amelyek nem. De nem tudnám megmondani konkrétan, hogy ez sürgősebb amannál.
– Milyen gyakran gyónik?
– Tizenöt-húsz naponta. Egy ferences atyánál, Blanco atyánál gyónok, aki olyan kedves, hogy mindig eljön, hogy meggyóntasson. És igen, sosem kellett mentőt hívnom, hogy hazavitessem, amiért annyira meglepődött volna a bűneimtől. [Nevetnek.]
– Hogyan és hol szeretne meghalni?
– Ahol Isten akarja. Tényleg, ahol majd Isten akarja.
– Utolsó kérdés: Hogyan képzeli az örökkévalóságot?
– Amikor fiatalabb voltam, szörnyen unalmasnak képzeltem. [Nevetnek.] Most azt gondolom, hogy egy misztérium jellegű találkozás. Szinte elképzelhetetlen, de valami nagyon szépnek, nagyon meghatónak kell lennie az Úrral való találkozásnak.
– Köszönöm, Szentatya!
– Köszönöm önnek, és nagy üdvözlet e rádió minden hallgatójának! És kérlek, imádkozzatok értem! Isten áldjon meg és a fatimai Szűz oltalmazzon titeket!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: L’Osservatore Romano, 2015. szeptember 14-15., 5. oldal.
Fotó: News.va
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria