Ferenc pápa: Felelősek vagyunk a családban okozott sebekért!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A legutóbbi katekézisek alkalmával az emberi létállapot törékenységeit, a szegénységet, betegséget, halált átélő családról beszéltünk. Ma viszont azokra a sebekre irányítjuk figyelmünket, amelyek a családi együttélés keretén belül keletkeznek, amikor tudniillik a családon belül okozunk sérülést egymásnak. Ez a legrosszabb dolog!

Jól tudjuk, nincs olyan család, amelynek életében ne fordulna elő, hogy a családtagok magatartása a legdrágább és legintimebb érzelmeket sérti meg. Vannak szavak, tettek (és mulasztások!), amelyek ahelyett, hogy kifejeznék a szeretetet, megvonják azt a másiktól, vagy, ami még rosszabb, meg is ölik a szeretetet. Ha ezeket a még begyógyítható sebeket elhanyagoljuk, súlyosbodnak: erőszakosságba, ellenségeskedésbe, megvetésbe torkollnak. Olyan mély szakadás jöhet létre, amely teljesen eltávolítja a férjet a feleségtől, és arra készteti őket, hogy máshol keressenek megértést, támaszt és vigaszt. Ám gyakran ezek az ún. „támaszok” nem gondolnak a család javára!

A házastársi szeretetet kihűlése neheztelést visz a kapcsolatokba, melyeknek felbomlása a gyerekekre „szakad”.

Itt vannak tehát a gyerekek. Szeretnék elidőzni egy kicsit ezen a ponton. A látszólag oly fejlett érzékenységünk és minden kifinomult pszichoanalízisünk ellenére, kérdezem, nem váltunk-e teljesen érzéketlenné a gyermeki lélek sebei iránt? Minél inkább igyekszünk ajándékokkal és édességgel kárpótolni, annál inkább elvész a lélek – legfájdalmasabb és legmélyebb – sebeinek értelme. Sok szó esik viselkedészavarokról, lelki egészségről, a gyermek jólétéről, a szülők és gyermekeik szorongásáról… De vajon tudjuk-e még, mit jelent a lélek sérülése? Érezzük-e a mázsányi súlyt, amely összezúzza a gyermek lelkét azokban a családokban, ahol rosszul bánnak egymással és ártanak egymásnak, s ez végül a házastársi hűség megszegéséhez vezet? Döntéseink – például elhibázott döntéseink – meghozatalakor mekkora súllyal esik latba, hogy azok milyen hatással lesznek gyermekeink lelkére? Amikor a felnőttek elveszítik a fejüket, amikor mindegyik csak magára gondol, amikor az anya és az apa bántják egymást, lelkileg a gyermek nagyon szenved és elkeseredik. Olyan sebeket szerez, amelyek egész életére kihatnak. A családban minden szorosan összefügg: amikor a család lelke megsérül valamelyik ponton, a sérülés mindenkire átterjed. És amikor a férfi és a nő, akik azt vállalták, hogy „egy test” lesznek és egy családot alkotnak, megrögzötten csak saját szabadság- és sikerigényeikre gondolnak, akkor ez a torzulás mélyen megsebzi gyermekeik szívét és életét. A gyerekek sokszor elrejtőznek, hogy egyedül sírjanak… Fontos, hogy jól megértsük ezt! A férj és a feleség egy test. Gyermekeik pedig test a testükből. Ha csak arra gondolunk, milyen szigorúan figyelmezteti Jézus a felnőtteket, hogy ne botránkoztassák meg a kicsinyeket – hallottuk az evangéliumi szakaszt (vö. Mt 18,6) –, jobban megérthetjük arról a súlyos felelősségről mondott szavát is, hogy őriznünk kell a házastársi köteléket, mely kezdetet ad az emberi családnak (vö. Mt 19,6–9). Onnantól kezdve, hogy a férfi és a nő egy testté lettek, az apa és anya közötti minden seb és elhagyás húsbavágóan kihat gyermekeik életére.

Igaz, hogy vannak esetek, amikor a különválás [különköltözés – a szerk.] elkerülhetetlen. Megeshet, hogy erkölcsileg egyenesen szükségessé válik, amikor arról van szó, hogy a gyengébb házasfelet vagy a kisgyermekeket meg kell védeni az erőfölény, az erőszak, a megalázás, a kihasználás, az eltaszítás és a közöny súlyos sérüléseitől.

Hála Istennek, sokan vannak, akik hitük és gyermekeik iránti szeretetük erejével tanúságot tesznek hűségükről egy olyan kötelék mellett, amelyben egykor hittek, bármennyire lehetetlennek tűnik is annak felélesztése. Nem minden különvált [különköltözött – a szerk.] érzi azonban ezt a hivatást. Nem mindnyájan ismerik fel az egyedüllétben az Úr hozzájuk intézett felhívását. Vannak körülöttünk nem rendezett kapcsolatban élő, ún. „irreguláris” családok – én nem szeretem ezt a kifejezést –, amelyek kapcsán sok kérdést felteszünk magunknak: Hogyan segítsük őket? Hogyan álljunk melléjük? Hogyan tudjuk kísérni őket, hogy a gyerekek ne váljanak az apa vagy az anya túszaivá?

Kérjünk az Úrtól nagy hitet, hogy Isten szemével lássuk a valóságot, és nagy szeretetet, hogy az ő irgalmas szívével közelítsünk az emberekhez.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: Vatikáni Rádió, L'Osservatore Romano

Magyar Kurír