Ferenc pápa a fiatalokhoz Tallinnban: A szeretet nem halott, hív és küld bennünket!

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A pápa arra kérte a fiatalokat, hogy hiteles életükkel tegyenek tanúságot Krisztusról. Ferenc pápa beszédének fordítását teljes egészében közöljük.

Kedves fiatalok!

Köszönöm a meleg fogadtatást, énekeiteket, Lisbel, Tauri és Mirko tanúságtételét. Hálás vagyok Urmas Viilmanak, az Észtországi Evangélikus Egyház érsekének kedves, testvéri szavaiért, valamint Andres Pőder érsek, az Észtországi Egyházak Tanácsa elnöke, Philippe Jourdan püspök, Észtország apostoli kormányzója, továbbá az országban jelen lévő keresztény felekezetek képviselőinek jelenlétéért. Hálás vagyok a köztársasági elnök asszony jelenlétéért is.

Mindig jó dolog egybegyűlni, tanúságot tenni életünkről egymás előtt, elmondani, mit gondolunk és akarunk. Mindig pompás dolog együtt lenni, nekünk, akik hiszünk Jézusban. Ezek a találkozók Jézus álmát valósítják meg, amelyet az utolsó vacsorán fejezett ki: „Hogy mindnyájan egyek legyenek […], hogy higgyen a világ” (Jn 17,21). Ha igyekszünk zarándoknak látni egymást, akik együtt járják útjukat, akkor megtanuljuk bizalommal kitárni szívünket útitársunk iránt, gyanú nélkül, bizalmatlanság nélkül, egyedül arra tekintve, amit ténylegesen keresünk: ez pedig a béke az egyetlen Isten színe előtt. És mivel a békét komoly kétkezi munkával lehet elérni, munkát igényel – és boldogságot ígér – az is, hogy bízni tudjunk egymásban: „Boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9). És ezt az utat nemcsak a hívőkkel, hanem mindenkivel együtt járjuk. Mindenki tud mondani nekünk valamit. Mindenkinek tudunk mondani valamit.

A nagy festmény felett ennek a templomnak az apszisában van egy mondat Szent Máté evangéliumából: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terhektől roskadoztok, én enyhülést adok nektek” (Mt 11,28). Ti, keresztény fiatalok, azonosulhattok ennek az evangéliumi szakasznak néhány elemével.

Azt ezt megelőző versekben Máté arról számol be, hogy Jézust egyre több csalódás éri. Először azért panaszkodik, mert szemlátomást semmi sem jó azoknak, akikhez fordul (vö. Mt 11,16–19). Gyakran megesik veletek, fiatalok, hogy a körülöttetek élő felnőttek nem tudják, mit akarnak vagy várnak tőletek; vagy időnként, amikor nagyon boldognak látnak titeket, nem bíznak bennetek; ha pedig látják, hogy szorongtok, lekicsinylik, ami bennetek zajlik. Nemsokára szinódust tartunk, amely a fiatalokkal foglalkozik majd. A szinódus előtti felmérésben sokan kérik közületek, hogy valaki kísérjen benneteket, tudjon meghallgatni, ítélkezés nélkül megérteni benneteket, és tudjon választ adni kérdéseitekre (vö. Ifjúsági szinódus: Instrumentum laboris, 132). Keresztény egyházaink – és merem állítani, hogy minden intézményesedett vallási folyamat – olyan magatartásformákat hurcolnak magukkal, amelyekben könnyebb volt számunkra beszélni, tanácsolni, saját tapasztalatunkból javaslatot tenni, mint meghallgatni, engedni, hogy kérdezzetek bennünket, és hogy megvilágosodjuk attól, amit megéltek. Sok esetben a keresztény közösségek – anélkül, hogy észrevennék – bezárkóznak, és nem hallgatják meg, mi nyugtalanít benneteket. Tudjuk, azt akarjátok és várjátok, „hogy ne egy hajthatatlan bíró kísérjen benneteket, de ne is egy túlzottan aggódó és mindentől féltő szülő, ami függőséget okoz, hanem olyasvalaki, aki nem fél saját gyengeségétől, és meg tudja csillogtatni a cserépedényként bensőjében őrzött kincset (vö. 2Kor 4,7)” (uott, 142). Ma, itt és most, el akarom mondani nektek, hogy veletek akarunk sírni, amikor sírtok, tapsunkkal és nevetésünkkel akarjuk kísérni örömeiteket, és segíteni akarunk benneteket, hogy meg tudjátok élni az Úr követését. Ti, fiatalok, tudjátok ezt: amikor egy keresztény közösség tényleg keresztény, nem akar erőszakosan téríteni. Csak meghallgat, elfogad, kísér és jár; de semmit sem erőltet.

Jézus azokra a városokra is panaszkodik, amelyeket meglátogatott: ezekben több csodát tett, mint máshol, nagyobb tanújelét adta gyengédségének és közelségének, mint máshol, és megrója őket vakságukért, amiért nem vették észre, hogy sürgős a változtatás, amelyet javasolt nekik, és nem halogathatják. Sőt azt mondja nekik, hogy makacsabbak és elvakultabbak, mint Szodoma (vö. Mt 11,20–24). Amikor pedig mi, felnőttek, bezárkózunk egy valóság előtt, amely már kész tény, akkor őszintén azt kérdezitek tőlünk: „Nem látjátok?” És a bátrabbak azt is merészelik mondani: „Nem veszitek észre, hogy senki sem hallgat már rátok és nem hisz nektek?” Igenis rászorulunk a megtérésre, be kell látnunk: ahhoz hogy mellettetek állhassunk, sok mindent meg kell változtatnunk, amik végeredményben eltávolítanak benneteket.

Tudjuk – ahogyan mondtátok nekünk –, hogy sok fiatal semmit sem kér tőlünk, mert létük szempontjából nem tartanak minket jelentős beszédpartnernek. Szomorú ez; amikor egy egyház, egy közösség úgy viselkedik, hogy a fiatalok azt gondolják: „Ezek semmit sem tudnak mondani, ami hasznára lenne életemnek.” Sőt néhányuk kifejezetten kéri, hogy hagyjuk őket békén, mert az Egyház jelenlétét kellemetlennek, mi több, idegesítőnek érzik. Így van. Felháborítják őket a szexuális és gazdasági botrányok, amelyeket nem ítélünk el egyértelműen; felháborítja őket, hogy nem tudjuk megfelelően értelmezni a fiatalok életét és érzékenységét, vagy felkészületlenségből, vagy egyszerűen, mert passzív szerepet szánunk nekik (vö. Ifjúsági szinódus: Instrumentum laboris, 66). Íme, néhány a kéréseitek közül. Válaszolni akarunk rájuk, és ahogyan ti magatok mondjátok, „áttetsző, befogadó, őszinte, vonzó, kommunikatív, megközelíthető, örömteli és interaktív közösség” akarunk lenni (uott, 67), vagyis egy félelmek nélküli közösség. A félelmek bezárnak bennünket. A félelmek erőszakos térítésre ösztönöznek. A testvériség azonban más dolog: nyitott szív és testvéri ölelés.

Mielőtt ehhez az evangéliumi szöveghez érnénk, mely ezt a templomot díszíti, Jézus dicsőítő imában fordul az Atyához. Azért teszi ezt, mert tudatosodik benne, hogy akik megértették őt, akik megértik üzenetének és személyének középpontját, azok a kicsinyek, az egyszerű és nyitott lelkű emberek. Látva benneteket összegyűlve, énekelve, Jézus szavához csatlakozom, és én is csodálkozom, amiért ti tanúságtételünk hiányában is felfedezitek Jézust közösségeinkben. Mert tudjuk, hogy ahol Jézus van, ott mindig van megújulás, mindig van lehetőség a megtérésre, arra, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, ami elválaszt Jézustól és testvéreinktől. Ahol Jézus van, ott mindig jelen van a Szentlélek illata. Ti, akik ma itt vagytok, Jézus egykori csodálkozásának megvalósulása vagytok!

Igen, mondjuk ki újból: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és terhektől roskadoztok, én enyhülést adok nektek” (Mt 11,28). De ezt azzal a meggyőződéssel mondjuk, hogy korlátainkon és megosztottságainkon túl továbbra is Jézus az oka annak, hogy itt vagyunk. Tudjuk, hogy nincs annál nagyon fellélegzés, mint amikor hagyjuk, hogy Jézus vigye terheinket. Azt is tudjuk, hogy sokan vannak, akik még nem ismerik ők, akik szomorúan és tévelyegve élnek. Egyik híres énekesnőtök, Kerli Kőiv, idestova tíz évvel ezelőtt azt énekelte egyik dalában: „A szeretet halott, a szeretet elment, a szeretet már nem él itt” (Kerli Kőiv: Love is dead). Nem, ez nem lehet! Tegyünk meg mindent, hogy a szeretet élő legyen, és mindannyiunknak kell tennie ezért! Sokaknak ez a tapasztalata: látják, hogy megszűnik a szüleik közötti szeretet, elmúlik a nemrég házasságot kötöttek közötti szerelem; mély fájdalmat élnek át, amikor senkit sem érdekel, hogy ki kell vándorolniuk, hogy munkát találjanak, vagy amikor ferde szemmel méregetik őket, mert külföldiek. Úgy tűnhet, hogy a szeretet halott, ahogy Kerli Kőiv énekelte, de tudjuk, hogy nem így van, és tudunk, mit mondani, tudunk, mit hirdetni, kevés beszéddel és sok gesztussal. Hiszen ti a kép nemzedéke, a cselekvés nemzedéke vagytok, s nem a spekulációé, az elméleté.

És ez tetszik Jézusnak; ő ugyanis jót cselekedve járt [mindenütt], és amikor meg kellett halnia, a szavak helyett a kereszt gesztusát választotta. Minket a Jézusba vetett hit kapcsol össze, és ő az, aki várja, hogy elvigyük őt minden fiatalnak, aki elveszítette élete értelmét. Minket, hívőket is fenyeget a veszély, hogy elveszítjük életünk értelmét. Ez akkor történik meg, amikor mi, hívők inkoherensek vagyunk. Fogadjuk be együtt az újdonságot, amelyet Isten hoz életünkbe; az újdonságot, amely arra ösztönöz, hogy mindig újból elinduljunk és elmenjünk oda, ahol a legsebzettebbek élnek. Ahol az emberek, a látszólagos felszínességen és konformizmuson túl, továbbra is választ keresnek az életük értelmét kereső kérdésre. De sosem egyedül megyünk: Isten velünk jön; ő nem fél, ő nem fél a perifériáktól, sőt, ő maga tette perifériává magát (vö. Fil 2,6–8; Jn 1,14). Ha van bátorságunk kilépni önmagunkból, önzésünkből, zárt elgondolásainkból, és elmenni a perifériákra, akkor ott fogjuk találni őt, mert Jézus megelőz bennünket szenvedő és kidobott testvérünk életében. Ő már ott van (vö. Gaudete et exsultate apostoli buzdítás, 135). 

Lányok, fiúk, a szeretet nem halott, hív és küld bennünket! Csak azt kéri, hogy tárjuk ki szívünket. Kérjük az apostoli erőt ahhoz, hogy elvigyük az evangéliumot másoknak – hogy felkínáljuk, és nem rájuk erőltessük –, és felhagyjunk azzal, hogy keresztény életünkből emlékmúzeumot csinálunk! A keresztény élet élet, jövő, remény! Nem múzeum! Engedjük, hogy a Szentlélek segítségével a feltámadt Jézus szemével tudjuk nézni a történelmet, s így az Egyház, a mi egyházaink úgy tudnak majd előrehaladni, hogy befogadják az Úr meglepetéseit (vö. uott, 139), visszanyerik fiatalságukat, az örömet és a szépséget, melyről Mirko beszélt, a menyasszony szépségét, aki az Úr felé igyekszik. Az Úr meglepetéseit! Az Úr meglep bennünket, mert az élet mindig tartogat meglepetéseket. Haladjunk előre, szembe ezekkel a meglepetésekkel! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír