Ferenc pápa a fiataloknak: Vállaljatok kockázatot a szerelemért, az életért!

A teljes beszélgetésnek és Ferenc pápa záró beszédének a fordítását is közreadjuk.

Első kérdés (két fiataltól)

Letizia:
– Kedves Ferenc pápa! Letizia vagyok, huszonhárom éves, és egyetemen tanulok. Szeretnék néhány szót szólni azzal kapcsolatban, hogy milyen álmaink vannak, és hogyan látjuk a jövőt. Amikor meg kellett hoznom azt a fontos döntést, hogy mit fogok csinálni a középiskola befejezése után, féltem elmondani, hogy valójában miről álmodoztam, mivé akarok válni, mert az azt jelentette volna, hogy teljesen feltárom magam a többiek és önmagam előtt.

Úgy döntöttem, megbízok néhány olyan felnőtt véleményében, akiknek csodáltam a foglalkozását és a döntéseit. Ahhoz a tanáromhoz fordultam, akit leginkább becsültem, a művészettanárhoz, aki a számomra leglelkesítőbb dolgokat tanítja. Elmondtam neki, hogy az ő útját akarom követni, olyan akarok lenni, mint ő. Ekkor úgy éreztem, hogy most már nem az vagyok, mint egykor, hogy elmúltak azok az idők, amikor válságban voltam, amikor féltem, hogy nem fogok munkát találni, és hogy inkább olyan területen kellene továbbtanulnom, amely jobban megfelel a piaci igényeknek. „Tanulj közgazdaságtant”, mondta nekem. Nagyon csalódott lettem. Elárulva éreztem magam az álmomban, amelyet bizalmasan megosztottam vele, amikor épp annál az embernél kerestem bátorítást, akit utánozni kívántam. Végül elindultam a magam útján, úgy döntöttem, hogy a szenvedélyemet követem, és művészetet tanulok.

Egy napon viszont az oratóriumban, ahol nevelőként dolgozom, az egyik rám bízott lány azzal fordult hozzám, hogy ő bízik bennem, és nagyra becsüli a döntéseimet. Elmondta, hogy példaképül szolgálok neki, és hogy ő is azt akarja csinálni, amit én csinálok.

Ott, abban a pillanatban döntöttem el tudatosan, hogy teljesen amellett kötelezem el magam, hogy nevelő legyek: nem akartam áruló, kiábrándító felnőtt lenni, hanem oda akartam adni az időmet és az energiámat, vállalva az ezzel járó összes nehézséget, mert hiszen egy ember rám bízatott.

Lucamatteo:
– Szentatya, amikor a jövőnkre tekintünk, általában szürke, sötét, fenyegető színekben képzeljük magunk elé. Az igazat megvallva nekem olyan, mintha egy fehér diapozitívot látnék, amelyen semmi sincs…

Néhányszor megpróbáltam magam elé rajzolni a jövőmet. De mindannyiszor olyasvalamit látok, ami nem tesz megelégedetté. Próbálom elmagyarázni: úgy gondolom, mi vagyunk azok, akik megrajzoljuk a jövőnket, de gyakorta megesik, hogy kiindulunk valami nagy tervből, egy nagy mozaikból, amelyből aztán akaratunk ellenére egymás után elveszünk egy-egy részletet, aminek eredményeként a terveink és álmaink – a másoktól és az ítéletüktől való félelmünk miatt – sokkal kisebbé válnak, mint amilyenek kezdetben voltak.

És ráadásul ott végzem, hogy olyasmit csinálok, ami nem mindig tetszik nekem…

A Szentatya válasza:
– Jó estét kívánok! Megmondom nektek az igazságot: én már ismertem a kérdéseiteket, és készítettem is egy kis vázlatot, hogy válaszoljak, de őket [a két kérdezőt] hallgatva szeretnék még néhány dolgot a leírtakhoz fűzni. Mert az a mód, ahogyan feltették a kérdésüket, meghaladja azt, ami le van írva.

Te, Letizia, kimondtál egy nagyon fontos szót, ez pedig az „álom”. És mindketten kimondtatok egy másik nagyon fontos szót, ez pedig a „félelem”. Ez a két szó egy kicsit meg fog világosítani minket.

Az álmok fontosak. Segítenek, hogy messzire tekintsünk, hogy szemünkkel átfogjuk a horizontot, hogy reményt tápláljunk minden hétköznapi tevékenységünk közepette. És a fiatalok álmai a legfontosabbak az összes álmok közül. Az a fiatal, aki nem tud álmodni, az elkábított fiatal; nem tudja megérteni az életet, az élet erejét. Az álmok felébresztenek téged, a túloldalra lendítenek, ahol a legtündöklőbb csillagok vannak, azok, amelyek eltérő utat mutatnak az emberiség számára. Lám, ti szívetekben hordozzátok ezeket a tündöklő csillagokat, amelyek a ti álmaitok: ezek a felelősségetek és a kincsetek. Úgy cselekedjetek, hogy jövőtök is legyenek! Ez az a munka, amelyet el kell végeznetek: átalakítani a ma álmait a jövő valóságává, és ehhez bátorságra van szükség, ahogyan mindkettőtöktől hallhattuk. A lánynak azt mondták: „Nem, nem: inkább tanulj közgazdaságtant, mert különben éhen halsz”; a fiúnak pedig: „igen, a terv jó, de vegyük ki belőle ezt a részt, aztán amazt…”, és a végén nem marad semmi. Nem! Bátran meg kell tenni mindent, ami hozzájárul, hogy álmaink ki ne hunyjanak. Bátornak kell lenni az akadályokkal, a nehézségekkel szemben!

Nyilvánvaló, hogy az álmoknak növekedniük is kell, meg kell őket tisztítanunk, ki kell próbálnunk és másokkal is meg kell osztanunk őket. De vajon feltettétek-e már valaha magatoknak a kérdést, hogy honnan származnak az álmaitok? Honnan származnak az álmaim? Akkor születtek, amikor néztem a tévét? Amikor hallgattam az egyik barátomat? Nyitott szemmel álmodtam? Az álmaim nagy álmok vagy kicsik, nyomorúságosak, melyek a legkisebb megelégedettséget nyújtják? A kényelem álmai, a puszta jólét álmai: „Nem, nem, jól vagyok én így, nem akarok többet.” De az ilyen álmok a halálodat okozzák majd az életben! Miattuk az életed nem lesz nagyszabású! A nyugodtság álmai, olyanok, amelyek elaltatják a fiatalokat, bátor fiatalból díványfiatalt csinálnak. Szomorú dolog díványon tespedő fiatalokat látni, akik csak nézik, hogyan halad tova az élet előttük. Mondtam már más alkalmakkor: az álmatlan fiatalok nyugdíjba mennek húsz-huszonkét évesen: milyen csúnya egy nyugállományba vonult fiatal! A nagy dolgokról álmodó fiatal viszont halad előre, nem megy egyhamar nyugdíjba. Értitek? Ilyenek a fiatalok.

A Szentírás pedig azt mondja, hogy a nagy álmok képesek arra, hogy termékenyek legyenek: a nagy álmok adnak termékenységet, azok képesek a béke terjesztésére, a testvériség terjesztésére, az öröm terjesztésére, mint ma; lám, ezek nagy álmok, mert mindenkire „mi”-ként gondolnak. Egyszer egy pap megkérdezte tőlem: „Meg tudná-e mondani, mi az »én« ellentéte?” Én pedig beleestem a csapdába, naivan azt válaszoltam: „Az »én« ellentéte a »te«.” „Nem, Atyám, ez a háború alapja. Az »én« ellentéte a »mi«.” Ha azt mondom: az ellentét te vagy, akkor háborút indítok; ha azt mondom, hogy az egoizmus ellentéte a „mi”, akkor békét teremtek, közösséget építek, a barátság, a béke álmait valósítom meg. Gondoljatok csak bele? Az igazi álmok a „mi” álmai. A nagy álmok inkluzívak, bevonnak másokat, extrovertáltak, új életet szülnek. És a nagy álmoknak ahhoz, hogy ilyenek legyenek, szükségük van egy kimeríthetetlen reményforrásra, valami Végtelenre, amely belülről hajtja és kitágítja őket. A nagy álmoknak szükségük van Istenre, hogy ne váljanak hiú ábránddá vagy a mindenhatóság tébolyává. Álmodhatsz nagy dolgokat, de egyedül veszélyes, mert a mindenhatóság tébolyába eshetsz. De ha együtt vagy Istennel, akkor ne félj! Haladj csak előre! Álmodj nagyot!

Azután a másik szó, melyet mindketten használtatok: a félelem. Tudtátok? A fiatalok álmai egy kis félelmet keltenek a felnőttekben. Félelmet keltenek, mert amikor egy fiatal álmodik, messzire megy. Talán az az oka a felnőttek félelmének, hogy ők felhagytak azzal, hogy álmodjanak és kockáztassanak. Az élet sokszor arra készteti a felnőtteket, hogy ne álmodjanak többé, ne kockáztassanak… Talán mert a ti álmaitok válságba sodorja életdöntéseiket; lehet, hogy álmaitok kritikát váltanak ki belőlük… Ti azonban ne engedjétek, hogy megfosszanak benneteket álmaitoktól! Volt egy húsz-huszonkét éves fiú itt, Olaszországban, aki elkezdett álmodni, nagyot álmodni. Az apja, egy nagy kereskedő próbálta lebeszélni, ő azonban nem hagyta magát: „Nem, én álmodni akarok. Arról álmodom, amit a bensőmben érzek.” Végül elment otthonról, hogy kövesse az álmát. Az apja pedig őt követte. Az a fiatalember a püspökségen keresett menedéket, meztelenre vetkőzött, és visszaadta a ruháit apjának: „Engedj, hadd járjam a saját utamat!” Azt a 13. századi fiatalembert Ferencnek hívták, és átírta Itália történelmét. Ferenc kockáztatott, hogy nagyot álmodhasson; nem ismert határokat, és álmodva fejezte be életét. Gondoljuk csak meg: olyan fiatal volt, mint mi, és micsoda képessége volt álmodni! Az a szóbeszéd járta, hogy őrült, mert az álmait követte. És ezzel nagy jót tett és tesz ma is. A fiatalok egy kis félelmet keltenek a felnőttekben, mert ők felhagytak azzal, hogy álmodjanak és kockáztassanak, inkább jól berendezkedtek. De ahogy mondtam nektek, ti ne engedjétek, hogy megfosszanak benneteket álmaitoktól! „De Atyám, mit tegyek, hogy ne fosszanak meg az álmaimtól?” Keressetek jó mestereket, akik tudnak segíteni, hogy meg tudjátok érteni álmaitokat, s aztán fokozatosan és derűsen konkrét alakot tudjatok adni nekik. Ti magatok is legyetek jó mesterek, a nyomotokba lépő új nemzedékek felé reményt és bizalmat árasztó mesterek! „De hogyan válhatok én mesterré?” Egy fiatal, aki képes álmodni, mesterré válik a tanúságtétel által. Mert a tanúságtétel felráz, megérinti a szíveket és megláttatja az eszményeket, melyeket a mai társadalom eltakar. Ne hagyjatok fel az álmodással és legyetek mesterek az álmodásban! Az álomnak roppant ereje van! „Atyám, hol tudok vásárolni tablettákat, amelyek álmodni segítenek?” Ne, azt ne! Azok nem álmodni segítenek, hanem elaltatják a szívedet! Tönkreteszik az idegrendszeredet! Lerombolják az életedet! „És hol tudok vásárolni álmokat?” Álmokat nem lehet vásárolni. Az álmok ajándékok, Isten ajándékai, ő ülteti el a szívünkbe. Az álmokat ingyen kapjuk, de azért, hogy mi is ingyen adjuk tovább másoknak. Kínáljátok fel álmaitokat: senki sem szegényít el titeket, aki átveszi őket tőletek. Kínáljátok fel másoknak ingyenesen!

Kedves fiatalok, mondjatok nemet a félelemre! Az, amit az a tanár neked mondott… Félt? Nyilván, valószínűleg félt, ő azonban szépen mindent elrendezett, nyugodt volt. Vajon miért nem akarta, hogy egy lány kövesse az útját? Félelmet keltett benned. És mit mondott neked? „Tanulj közgazdaságtant: többet keresel majd!” Ez csapda, a birtoklás csapdája, berendezkedni a jólétbe és nem zarándokolni többé álmaink útján. Fiúk, lányok, ti zarándokok vagytok álmaitok útján. Kockáztassatok ezen az úton: ne féljetek! Kockáztassatok, mert ti fogjátok megvalósítani álmaitokat, mert az életet nem lehet lottón megnyerni: az életet meg kell valósítani. És mindnyájunknak megvan a képessége rá!

XXIII. Szent János pápa mondta: „Sosem ismertem olyan pesszimistát, aki valami jót tudott volna végbevinni” (Sergio Zavoli interjúja Loris Capovilla érsekkel, in Jesus, 2000, 6. szám). Ezt el kell sajátítanunk, mert segíteni fog az életben. A pesszimizmus lehangol, lebénít. A félelem pedig pesszimistává tesz. Csak semmi pesszimizmus! Kockáztass, álmodj, és haladj előre!

Második kérdés

Martina:
Szentatya, Martina vagyok, huszonnégy éves. Nemrég az egyik tanárom felhívta a figyelmemet arra, mennyire nehezére esik a mi nemzedékünknek még az is, hogy az egyik tévéműsor mellett döntsön, nemhogy az, hogy életre szóló elkötelezettséget vállaljon…

Valóban így van, hiszen nehezen mondom ki, hogy jegyes vagyok. Szívesebben mondom, hogy egyedülálló vagyok, az egyszerűbb! Kevesebb felelősséggel jár, legalábbis mások szemében!

A mélyben azonban erősen vágyom arra, hogy már mostantól közös életet tervezzek és építsek. Felteszem hát magamnak a kérdést: a hiteles kapcsolatok létrehozásának a vágyát és a családalapítás álmát miért tekintik kevésbé fontos dolognak másoknál, és miért rendelik alá a szakmai karrierépítésnek? Úgy látom, a felnőttek ezt várják tőlem: először legyen foglalkozásom, és aztán kezdjek el „személy” lenni. Olyan felnőttekre van szükségünk, akik emlékeztetnek minket arra, hogy milyen jó kettesben álmodni! Olyan felnőttekre van szükségünk, akik türelmesen mellettünk állnak, és így megtanítanak minket a másik mellett állás türelmére; akik képesek mélyen meghallgatni minket, és megtanítanak meghallgatni másokat, ahelyett hogy mindig nekünk legyen igazunk!

Szükségünk van vonatkozási pontokra, szenvedélyes és szolidáris vonatkozási pontokra.

Nem gondolja, hogy manapság kevés a valóban ösztönző felnőtt? A felnőttek miért veszítik el a társadalomnak, egymás segítésének, a világ melletti elkötelezettségnek és a kapcsolatokban való elkötelezettségnek az értelmét? Miért van az, hogy ez nem egyszer a papokra és a nevelőkre is igaz?

Azt hiszem, mindig megéri, hogy anyák, apák, barátok, testvérek legyünk… egy életen át! És nem akarom feladni ezt a hitemet!

A Szentatya válasza:
– Martina milyen bátor, ugye? Felráz minket, micsoda tűzzel beszél! Kedvem lenne megkérdezni, esetleg nem Aranyszájú Szent János unokahúga-e, akkora erővel beszél! A választás, az önmagunkról való döntés a szabadság legmagasabb rendű kifejezésének tűnik – választani és önmagunkról dönteni –, és bizonyos értelemben az is. Viszont a választásnak a mai felfogása a kötöttségek, elkötelezettségek nélküli szabadság eszméje, melynek mindig van valamilyen kiskapuja: „választok, de…” Martina rátapintott a lényegre: választani azt a férfit, életre szólóan, a szeretet választása… Itt is mondhatjuk például: „Választok, de nem most, hanem majd ha befejezem a tanulmányaimat.” Őt „választom, de”: ez a „de” megállít minket, nem enged továbbhaladni, nem enged álmodni, elveszi a szabadságunkat. Mindig van egy „de”, amely néha nagyobb, mint maga a választás, és meg is fojtja azt. Így az történik, hogy a szabadság felmorzsolódik, és nem tartja meg az életre és a boldogságra vonatkozó ígéreteit. És akkor levonjuk a következtetést, hogy a szabadság is egy átverés, és hogy a szabadság nem létezik.

Kedves fiatalok, mindnyájunk szabadsága nagy ajándék, olyan ajándék, amelyet kaptál, és amelyet óvnod kell, hogy növekedjen, hogy ki tudd azt bontakoztatni. A szabadság nem ismer félmegoldásokat. Martina a legnagyobb szabadságra utalt, amely a szeretet szabadsága: miért kellene előbb befejeznem az egyetemi tanulmányaimat, és csak utána gondolni a szerelemre? A szerelem akkor jön, amikor akar – az igazi szerelem. Talán kissé veszélyes a szerelemről beszélni a fiataloknak? Nem, nem veszélyes. Mert a fiatalok jól tudják, amikor igazi szerelemről van szó, és azt is, amikor csak szerelemnek álcázott egyszerű vonzódásról: ti jól meg tudjátok különböztetni ezt, nem vagytok ostobák. Ezért bátran beszélhetünk a szerelemről. A szerelem nem egy foglalkozás: a szerelem az élet, és ha a szerelem ma látogat meg, miért kellene várnom három, négy, öt évet, hogy segítsem kibontakozását és megszilárdulását? Kérem a szülőket, segítsék a fiatalokat a fejlődésben, amikor szerelmesek, hogy a szerelmük éretté válhasson, és ne halasszák azt későbbre azzal, hogy: „Nem, mert ha most megházasodsz, majd jönnek a gyerekek, és nem tudod befejezni az iskolát, és kárba vész mindaz az erőfeszítés, amit érted tettünk”, mindnyájan ismerjük ezt a szöveget… Az életben viszont mindig a szerelmet kell első helyre tenni, persze az igazi szerelmet: és ebben meg kell tanulnotok különbséget tenni: mikor van szó igazi szerelemről, és mikor csak fellángolásról. „Miért esik nehezemre kimondani – mondta Martina –, hogy jegyes vagyok?” Vagyis felmutatni életemnek az új személyazonosító igazolványát. Mert az egész világ tele van olyan dolgokkal, amelyek meghatároznak minket.

De van itt egy másik nagyon fontos dolog is: „Meg akarsz házasodni? Akkor csak folytasd az életedet, mint eddig, tégy úgy, mintha nem is jelentkezett volna életedben a szerelem, tanulj, és aztán majd elkezdesz kettős életet élni.” A szerelem legnagyobb ellensége a kettős élet: értitek? Vagy világosabban fejezzem ki magam? A szerelem legnagyobb ellensége nemcsak az, ha most nem engedjük növekedni, ha várunk a diplomaszerzésig, hanem az, ha kettős életet él valaki, mert ha elkezded megszeretni a kettős életet, a szerelem elvész, a szerelem elillan. Miért mondom ezt? Mert az igazi szerelemben a férfinak feladata van, és a nőnek is saját feladata van. Tudjátok-e mi a legnagyobb feladata a férfinak és a nőnek az igazi szerelemben? Tudjátok? A teljesség: a szerelem nem tűri a felemásságot: mindent vagy semmit. És ahhoz, hogy segíteni tudjuk a szerelem növekedését, el kell kerülni a kiskapukat. A szerelemnek őszintének, nyitottnak, bátornak kell lennie. A szerelemben „az egész testedet tűzbe kell tenni”: így mondjuk mi Argentínában.

Van egy dolog a Bibliában, ami mélyen megérint engem: azt mondja az elbeszélés, hogy a világ teremtésének végén Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Szó szerint: „Férfinak és nőnek teremtette őket, mindkettőt saját képére és hasonlatosságára.” Ez a szerelem! Amikor látsz egy házasságot, egy házaspárt, egy férfit és egy nőt, akik szerelemben élik az életüket, ott Isten képe és hasonlatossága van jelen. Milyen az Isten? Mint ez a házasság. Ez Isten képe és hasonlatossága! Nem azt mondja, hogy a férfi Isten képe és hasonlatossága, és a nő Isten képe és hasonlatossága. Nem! Hanem azt, hogy mindketten, együtt Isten képe és hasonlatossága. Aztán így folytatja az Újszövetség: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, hogy feleségével egy test legyen.” Ez a szerelem! És mi a férfi feladata a szerelemben? Hogy segítse a feleségét, vagy a menyasszonyát, növekedni női mivoltában! És mi a nő feladata a házasságban? Hogy segítse a férjét, vagy a vőlegényét, növekedni férfi mivoltában! Ez egy közös munka, hogy együtt növekedjenek. A férfi nem tud, nem fog egymaga növekedni a házasságban, hacsak felesége nem segíti a növekedésben, és a nő nem tud, nem fog egymaga növekedni a házasságban, hacsak férje nem segíti a növekedésben. És ez egység, ezt jelenti az, hogy „egy test”, hogy „egy testté válnak”, mert segítik egymást növekedni. Ez a szerelem és a házasság eszménye.

Mit gondoltok, egy ilyen eszményt, amikor igaznak érezzük, amikor éretté vált, későbbre kell halasztanunk más érdekek miatt? Nem, nem szabad! Kockáztatni kell a szerelemben, de az igaz szerelemben, és nem szerelemnek álcázott érzelmi fellángolásban.

És akkor fel kell tennünk a kérdést magunknak: hol van az én szerelmem, hol van az én kincsem? Hol találom azt, amit legértékesebbnek tartok az életben? Jézus egy olyan emberről beszél, aki mindenét eladta, amije csak volt, hogy megvegyen egy nagy értékű igazgyöngyöt. A szerelem ez: eladni mindent, hogy megvegyem ezt a nagy értékű igazgyöngyöt. Mindent. Ezért a szerelem hűséges. Ha hűtlenség lép fel, ott nincs szerelem, vagy pedig egy beteg vagy egy kicsi, nem növekvő szerelemről van szó. Eladni mindent egyetlen dologért. Jól gondolkodjatok a szerelemről, komolyan gondolkodjatok róla! Ne féljetek a szerelemre gondolni: de arra a szerelemre, amely kockáztat, a hűséges szerelemre, arra a szerelemre, amely segíti a másikat növekedni, amelyben együtt növekedtek. Gondoljatok a termékeny szerelemre!

Miközben az autóval köröztem, láttam itt kisgyermekeket szüleik karján: ez a szerelem gyümölcse, az igaz szerelemé. Vállaljatok kockázatot a szerelemért!

Harmadik kérdés

Dario:
– Szentatya, Dariónak hívnak, huszonhét éves vagyok, és betegápoló vagyok a palliatív ellátásban.

Az életben kevés alkalommal néztem szembe a hit kérdésével, és ezen alkalmakkor megértettem, hogy több a kétely, mint a bizonyosság, a kérdéseimre kevésbé konkrét, megfoghatatlan válaszokat kapok, sőt, néha azt gondolom, hogy a válaszok nem elfogadhatóak.

Meggyőződésem, hogy sokkal több időt kellene erre fordítanunk, de ez nagyon nehéz az ezernyi dolog között, amit naponta csinálunk… És nem könnyű találni olyan vezetőt, akinek lenne ideje a beszélgetésre és a közös keresésre.

És aztán ott vannak a nagy kérdések: hogyan lehetséges, hogy egy nagy és jóságos Isten (ilyennek mondták nekem) megengedi az igazságtalanságokat a földön? Miért kell a szegényeknek és a kirekesztetteknek ennyit szenvedniük? A munkám naponta állít a halál elé, látom, ahogy fiatal családanyák vagy családapák magukra hagyják saját gyermeküket, és kérdezem, miért engedi meg ezt Isten?

Az Egyház, Isten szavának hordozója a földön, úgy tűnik, egyre jobban eltávolodik a világtól, és bezárkózik szertartásaiba. A fiatalok számára már nem elegendőek a fentről adott „utasítások”, bizonyítékokra van szükségünk, az Egyház őszinte tanúságtételére, arra, hogy kísérjen minket és meghallgassa kételyeinket, amelyeket nemzedékünk naponta feltesz a magának. A hasztalan ünnepségek és a gyakori botrányok kevéssé hitelessé teszik az Egyházat szemünkben.

Szentatya, milyen hozzáállással tudjuk értelmezni mindezt?

A Szentatya válasza:
– Dario a sebet érintette, és többször is megismételte a „miért” szót. Nem mindegyik miértre van válasz. Miért szenvednek a gyermekek, például? Ki tudná megmagyarázni nekem ezt? Nincs rá válaszunk. Csak akkor lelünk némi válaszra, ha a megfeszített Krisztusra és az ő anyjára tekintünk: ott találhatunk egy utat ahhoz, hogy megérezzünk a szívünkben valamit, ami válasz lehet. A miatyánk imában (vö. Mt 6,13) van egy kérés: „Ne vígy minket kísértésbe!” Ezt a máig használt olasz fordítást nemrég kijavították az eredeti szöveg pontos értelme szerint, mert félreérthető volt. A mennyei Atya „vihet”-e kísértésbe? Félre tudja-e vezetni gyermekeit? Nyilvánvalóan nem. Ezért a helyes fordítás ez: „Ne hagyj el a kísértésben!” Óvj meg attól, hogy rosszat tegyünk, szabadíts meg a gonosz gondolatoktól… Olykor a szavak, még ha Istenről beszélnek is, elárulják az ő szeretetüzenetét. Olykor mi vagyunk azok, akik eláruljuk az evangéliumot. Dario erről beszélt, arról, hogy eláruljuk az evangéliumot. Azt mondta: „Az Egyház, Isten szavának hordozója a földön, úgy tűnik, egyre jobban eltávolodik a világtól, és bezárkózik szertartásaiba.” Erős ez a megállapítás. Ítélet mindnyájunkról, de különösen – mondjuk így – a pásztorokról; ítélet rólunk, megszentelt fiakról és nőkről. Azt mondta nekünk, hogy egyre távolabb kerülünk és bezárkózunk szertartásainkba. Hallgassuk ezt tisztelettel! Nincs mindig így, de időnként igaz. A fiatalok számára már nem elegendőek a fentről adott utasítások: „Bizonyítékokra van szükségünk, az Egyház őszinte tanúságtételére, arra, hogy kísérjen minket és meghallgassa kételyeinket, amelyeket nemzedékünk naponta feltesz a magának.” Dario azt kéri mindnyájunktól, pásztoroktól és hívőktől, hogy kísérjünk, hallgassunk meg, tegyünk tanúságot. Ha én mint keresztény, legyek világi hívő, pap, szerzetesnővér vagy püspök, ha mi, keresztények, nem tanuljuk meg meghallgatni a szenvedéseket, meghallgatni a nehézségeket, csendben maradni és hagyni a másikat beszélni, és hallgatni őt, sosem tudunk pozitív választ adni. És sokszor pozitív választ nem lehet szavakkal adni: úgy kell választ adnunk, hogy kockára tesszük magunkat a tanúságtételben. Ahol nincs tanúságtétel, ott nincs a Szentlélek. Ezt komolyan kell vennünk.

Az első keresztényekről azt mondták: „Nézzétek, mennyire szeretik egymást!” Mert az emberek látták a tanúságtételt. Képesek voltak meghallgatni, és úgy éltek, ahogy az evangélium mondja. A keresztény lét nem egy státus az életben, nem egy kitüntető pozíció: „Köszönöm, Uram, hogy keresztény vagyok, és nem vagyok olyan, mint a többiek, akik nem hisznek benned!” Tetszik nektek ez az ima? [Válaszolják: Nem!] Ez a farizeus, a képmutató imája. Így imádkoznak a képmutatók. „Szerencsétlen ember, nem ért semmit. Nem tanult katekézist, nem járt katolikus iskolába, nem tanult katolikus egyetemen… micsoda szerencsétlen egy ember…” Ez keresztény gondolkodás? [Válaszolják: Nem!] Nem! Ez megbotránkoztat! Ez bűn! „Köszönöm, Uram, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek: én járok misére, megteszem ezt-azt, rendezett az életem, gyónok, nem vagyok olyan, mint mások…” Ez keresztény gondolkodás? [Válaszolják: Nem!] Nem! A tanúságtételt kell választanunk. Egy alakalommal, amikor fiatalokkal ebédeltem együtt, Krakkóban, egy fiatalember azt mondta nekem: „Van egy problémám, az egyetemen, van egy agnosztikus hallgatótársam. Mondja, Atyám, mit kell mondanom ennek az agnosztikus társamnak, hogy megértessem vele, hogy a mienk az igaz vallás?” Azt válaszoltam: „Az utolsó, amit tenned kell az, hogy mondasz valamit. Kezdj el keresztényként élni, és ő lesz az, aki megkérdezi majd, miért élsz így.”

Dario így folytatta: „A hasztalan ünnepségek és a gyakori botrányok kevéssé hitelessé teszik az Egyházat szemünkben. Szentatya, milyen hozzáállással tudjuk értelmezni mindezt?” A formális, nem tanúságtevő Egyház botránya, a magába zárkózó, nem kilépő Egyház botránya. Dariónak mindennap ki kell lépnie önmagából, akár jó kedve van, akár rossz, ki kell lépnie, hogy megsimogassa a betegeket, hogy palliatív gondozást nyújtson, vagyis hogy segítsen, hogy minél kevésbé legyen fájdalmas a betegek átmenetele az örökkévalóságba. Dario tudja, mit jelent kilépni önmagából, menni a többiek felé, átlépni azokon a határokon, amelyek biztonságot adnak nekem. A Jelenések könyvében van egy szakasz, ahol Jézus azt mondja: „Kopogtatok az ajtón: ha kinyitjátok, belépek, és veletek étkezem”: Jézus be akar lépni hozzánk. Én gyakran gondolok arra, hogy Jézus kopogtat az ajtón, igen ám, de belülről, hogy engedjük kimenni, mert mi sokszor ahelyett, hogy tanúságot tennénk, formalizmusunknak, bezártságunknak, önzésünknek, klerikális életmódunknak rabjává tesszük őt. A klerikalizmus – mely nemcsak a klerikusokra jellemező – olyan magatartásforma, amely mindannyiunkat érint: a klerikalizmus az Egyház perverziója. Jézus az önmagunkból való kilépés útját, a tanúságtétel útját tanítja nekünk. Ez a botrány – hiszen bűnösök vagyunk! –: nem lépünk ki magunkból, és nem teszünk tanúságot.

Arra hívlak titeket, hogy kérjétek – Dariót vagy valaki mást –, hogy végezze ezt a munkát, legyen képes kilépni önmagából, és tegyen tanúságot. Aztán gondolkodjunk el! Amikor azt mondom, hogy „Az Egyház nem tesz tanúságot”, ezt magamról is állítom? Én tanúságot teszek? Ő mondhatja, mert tanúságot tesz mindennap a betegek közt. De én mondhatom? Kritizálhatjuk-e azt a papot, azt a püspököt vagy azt a másik keresztényt, ha mi magunk nem tudunk kilépni önmagunkból, hogy tanúságot tegyünk?

Kedves fiatalok, ez az utolsó, amit mondok nektek: tanúságtétel nélkül Jézus üzenete, az Egyház merő füst.

Ferenc pápa köszöntő beszéde

Kedves fiatalok!

Köszönöm ezt az imatalálkozót, amelyet a közelgő püspöki szinódusra való tekintettel szerveztek nektek.

Azért is köszönetet mondok nektek, mert a találkozót sok egyéb utazás is megelőzte, amikor elzarándokoltatok püspökeitekkel és papjaitokkal Olaszország sok helyére, sok kulturális és vallási kincset megismertetek, melyeket atyáitok hagytak nektek örökül. Felkerestetek sok helyet, ahol élnek és dolgoznak az életerős és megfáradt emberek, a városokban, a falvakban, az eldugott csöppnyi településeken. Remélem, teljesen belélegeztétek az olasz nép örömeit és nehézségeit, életét és hitét.

Az evangéliumi szakaszban, amelyet hallottunk (vö. Jn 20,1–8), János elbeszéli nekünk azt az elképzelhetetlen reggelt, amely örökre megváltoztatta az emberiség történelmét. Képzeljük csak el azt a reggelt: a szombat utáni hajnal derengő fényeinél Jézus sírja körül mindenki futásnak ered. Mária Magdolna fut, hogy értesítse az apostolokat, Péter és János pedig futnak a sírhoz… Mindenki fut, mindenki érzi, hogy meg kell mozdulnia: nincs vesztegetnivaló idő, sietni kell… Amint Mária tette – emlékeztek? –, mihelyt megfoganta Jézust, rögtön elindult, hogy segítségére legyen Erzsébetnek.

Sok okunk van arra, hogy fussunk, gyakran csak azért futunk, mert rengeteg a teendőnk, időnk pedig sosincs elég. Néha azért sietünk, mert vonz minket valami új, szép, érdekes dolog. Néha épp ellenkezőleg, azért futunk, hogy meneküljünk egy felbukkanó fenyegetéstől, veszélytől…

Jézus tanítványai futnak, mert azt a hírt kapták, hogy Jézus teste eltűnt a sírból. Mária Magdolnának, Simon Péternek és Jánosnak a szíve tele van szeretettel és őrülten ver a véglegesnek tűnő elszakadás után. Talán felébred bennük a remény, hogy újra láthatják az Úr arcát! Mint azon az első napon, amikor megígérte nekik: „Jöjjetek, és látjátok majd” (Jn 1,39). A leggyorsabban János fut, nyilván, mert fiatalabb, de azért is, mert nem hagyott fel a reménnyel, miután saját szemeivel látta meghalni Jézust a kereszten; és azért is, mert közel volt Máriához, és ezért „megfertőződött” az ő hitétől. Amikor úgy érezzük, hogy hitünk megfogyatkozik vagy langyossá válik, menjünk őhozzá, Máriához, és ő megtanítja nekünk, megérteti velünk és megérezteti velünk a hitet.

Azóta a reggel óta, kedves fiatalok, a történelem többé nem ugyanaz. Az a reggel megváltoztatta a történelmet. Az az óra, amikor a halál győzni látszott, valójában a halál vereségének órájának bizonyult. Még az a hatalmas sziklakő, melyet a sír elé görgettek, az sem tudott ellenállni. És a szombat utáni első nap hajnala óta minden hely, ahol az életet elnyomják, minden színtér, ahol erőszak, háború, nyomor uralkodik, ahol az embert megalázzák és sárba tiporják, olyan hellyé vált, ahol még felébredhet az élet reménye.

Kedves barátaim, útnak indultatok, és eljöttetek erre a találkozóra. És most az az öröm tölt el engem, hogy érzem: szívetek a Jézus iránti szeretettől dobog, mint Mária Magdolnáé, Péteré és Jánosé. És mivel fiatalok vagytok, én Péterhez hasonlóan örülök, amikor azt látom, hogy gyorsabban futtok, úgy, mint János, szívetek ösztönzését követve, mely fogékony az álmaitokat vezérlő Lélek hangjára. Ezért azt mondom nektek: ne elégedjetek meg a sor végére beálló, megfontolt ember lépésével. Ne elégedjetek meg a sor végére beálló, megfontolt ember lépésével! Bátran meg kell kockáztatni az előrelendülést, a félelem nélküli nekirugaszkodást, hogy merjetek álmodni és megvalósítani, mint Jézus Istennek az országát, és merjetek egy testvériesebb emberiségért dolgozni. Testvériségre van szükségünk: kockáztassatok, menjetek előre!

Boldog leszek, ha azt látom, gyorsabban futtok annál, aki az Egyházban kicsit lassabb és félénkebb; ha az az oly szeretett Arc vonz benneteket, akit az Oltáriszentségben imádunk és a szenvedő testvér testében felismerünk. A Szentlélek ösztönözzön benneteket ebben az előrefutásban! Az Egyháznak szüksége van lendületetekre, felismeréseitekre, hitetekre! Szükségünk van rájuk! És amikor elérkeztek oda, ahová mi még nem érkeztünk el, türelemmel várjatok be minket, ahogyan János megvárta Pétert az üres sír előtt. Egy másik dolog: miközben együtt töltöttétek ezeket a napokat, azt is megtapasztalhattátok, mennyire nehéz elfogadni a testvért, aki mellettem áll, de azt is, hogy mekkora örömet tud adni a jelenléte, ha előítéletek és bezárkózás nélkül fogadom az életembe. Ha valaki egyedül megy, az mindentől függetlenné válik, valószínűleg gyorsabban is halad, de az együtt haladás tesz minket néppé, Isten népévé. Isten népe ad nekünk bizonyosságot, abban a bizonyosságban élhetünk, hogy Isten népéhez tartozunk… Isten népével biztonságban érzed magad, Isten népében, az Isten népéhez tartozásodban van identitásod. Azt mondja egy afrikai közmondás: „Ha gyorsan akarsz haladni, fuss egyedül. Ha messzire akarsz jutni, akkor menj együtt valakivel!”

Az evangélium azt mondja, hogy Péter lépett be elsőként a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és látta a kendőt, külön összegöngyölítve egy másik helyen. Aztán belépett a másik tanítvány is, aki „látta, és hitt” (Jn 20,8), mondja az evangélium. Nagyon fontos ez a két ige: lát és hisz. János egész evangéliuma azt beszéli el, hogy a tanítványok, látva a Jézus által végbevitt jeleket, hittek benne. Lát és hisz. Milyen jelekről van szó? A lakodalom számára borrá változtatott vízről; meggyógyított betegekről; a látását visszanyert vakon született emberről; az öt kenyérrel és két hallal jóllakatott nagy tömegről; barátjának, a négy nappal korábban meghalt Lázárnak a feltámasztásáról. Mindezekben a jelekben Jézus Isten láthatatlan arcát tárja fel.

Ez nem a magasztos, Jézus jeleiből kivilágló isteni tökéletesség ábrázolása, hanem a felemelő kegyelemmel találkozó emberi törékenység elbeszélése. A sérült emberségről van szó, amely gyógyulást nyer a Vele való találkozásból; az elesett emberről van szó, aki kinyújtott kézre talál, amelybe belekapaszkodhat; a legyőzöttek elveszettségéről van szó, akik felfedezik a szabadulás reményét. És János, amikor belép Jézus sírjába, a szemében és a szívében hordozza a Jézus által végbevitt jeleket, Jézus ugyanis alámerült az emberiség drámájába, hogy felemelje azt. Jézus Krisztus, kedves fiatalok, nem egy olyan hős, aki immunis a halálra, hanem az az ember, aki életének odaajándékozásával átalakítja azt. És az a gondosan összehajtogatott kendő azt üzeni, hogy nem lesz többé rá szüksége: a halálnak nincs többé hatalma fölötte.

Kedves fiatalok, lehet-e találkozni az Élettel olyan helyeken, ahol a halál uralkodik? Igen, lehet. Ösztönösen azt válaszolnánk, hogy nem, hogy jobb távolabb állni, távolabb húzódni. Ugyanakkor épp ez az evangélium forradalmi újdonsága: Krisztus üres sírja az utolsó olyan jellé válik, amelyben az Élet végérvényes győzelme felragyog. És akkor nem félünk! Nem húzódunk el a szenvedés, a vereség, a halál helyeitől. Isten olyan hatalmat adott nekünk, amely nagyobb a történelem minden igazságtalanságánál és esendőségénél, nagyobb a bűnünknél: Jézus legyőzte a halált, feláldozva életét értünk. És elküld minket, hogy hirdessük testvéreinknek: ő a feltámadott, ő az Úr, és nekünk adja az ő Lelkét, hogy vele együtt építsük Isten országát. Az a húsvéti reggel megváltoztatta a történelmet: legyünk bátrak!

Mennyi sír van manapság, amelyek – úgymond – látogatásunkra várnak! Mennyi sérült ember, fiatalok is, akik elzárták szenvedésüket, ahogy mondani szokták: „Követ tettek rá.” A Lélek erejével és Jézus szavával el tudjuk mozdítani azokat a köveket, és el tudjuk érni, hogy újra elérjék a fénysugarak azokat a sötét szurdokokat.

Szép és fáradságos volt Rómába vezető utatok; emlékezzetek csak, mennyi fáradozás kísérte, de mennyi szépség is! Ugyanilyen szép és nehéz lesz a visszautatok is városaitokba, otthonotokba, közösségetekbe. Jánosnak, a „szeretett tanítványnak” a bizalmával és energiájával járjátok végig! Igen, itt van elrejtve az egész titok: abban, hogy általa szeretettek vagyunk, és hogy tudjuk, hogy ő szeret minket, az Úr szeret minket! Valamennyien, amikor most hazaindultok, rejtsétek szívetekbe és véssétek emlékezetetekbe: „Jézus, az Úr szeret engem. Szeretve vagyok. Érzem az engem szerető Jézus gyengédségét.” Bátran és örömmel járjátok végig a haza vezető utat, abban a tudatban, hogy Jézus szeret titeket. És akkor ezzel a szeretettel az élet kellemes futássá válik, szorongás nélkül és félelem nélkül; a félelem az, ami tönkretesz bennünket. Szorongás nélkül és félelem nélkül! Futás Jézus felé és a testvérek felé, szeretettel, hittel és örömmel teli szívvel.

Így menjetek!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News.va

Magyar Kurír