Ferenc pápa: A házasságot soha nem támadták annyira, mint napjainkban

A találkozó spanyol nyelven, kérdés-felelet formájában zajlott le a Szentatya és a résztvevők között.

A mozgalom néhány tagja által feltett kérdésekre válaszolva Ferenc pápa megállapította: a házasságot soha nem támadták annyira mint napjainkban. A közelmúltban tartott püspöki szinódusra utalva megjegyezte, hogy a társadalomban a családot egyre inkább egyfajta „társulásnak” tekintik.

A családot csapások sújtják, lefokozzák, mintha egyfajta társulat lenne. Mindent családnak lehet nevezni. Mennyi a megtört család, hány házasság ment tönkre, milyen relativizmussal tekintenek a házasság szentségének fogalmára! Sürgette a papokat, hogy legyenek közel a párokhoz, és a házasság zátonyra futása tragédiájának áldozataihoz a gyermekekhez.

Jelenleg szociológiai szempontból és az emberi értékek szempontjából, csakúgy, mint a katolikus, keresztény szentség szempontjából a család válságban van. Válságban van, mert mindenhonnan csapások érik, amelyek mély sebeket ütnek rajta.

A házasság szentségét egy szertartásra fokozzák le, társadalmi eseménnyé válik. A társadalmi tényező pedig elhomályosítja az alapvető lényeget, ami nem más, mint az Istennel való egység.


Az, amit ma javasolnak, nem házasság, hanem társulás. Szükség van arra, hogy világosan nevükön nevezzük a dolgokat. A lelkipásztorkodás segít, de legyen személyhez szóló. Elkísérni a személyeket, nagy időveszteséget jelent. Jézus az időveszteség nagy mestere! Időt fordított arra, hogy elkísérje az embereket, hogy megérlelje a lelkiismeretüket, hogy ápolja a sebeket, hogy tanítson. Elkísérni annyit jelent, hogy együtt tesszük meg az utat.

A pápa arra buzdította a jegyeseket, hogy elmélyülten készüljenek fel a házasságra. Értsék meg, hogy mit jelent az „örökre”, amit korunk „ideiglenes kultúrája” megkérdőjelez.

Az újfajta együttélések teljesen pusztító jellegűek, korlátozzák a házassági szeretet nagyságát. Annyi együttélés, különválás és elválás van: ezért csak a személyes lelkipásztorkodás segíthet, prozelitizmus nélkül, mert ez nem hoz eredményt: elkísérni türelemmel – hangzott a pápa bátorítása.

A schönstatti lelkiség jelképeire – a missziós keresztre és a Zarándok Szűzanya kegyképére utalva a jelenlévők megkérdezték a pápát Mária iránti nagy szeretetéről és arról, hogy hogyan látja Mária misszionárius szerepét. Ferenc pápa válasza: „Mária anya, és az egyház Mária nélkül egy árvaház.”

A rendkívül lelkes, családias hangulatú találkozó végén Ferenc pápa megáldotta a jelenlévők keresztjeit, misszióba küldve őket a világ öt földrészére.

* * * 

A beszélgetést, Ferenc pápa tanítását a Magyar Schönstatt Család honlapja közölte teljes terjedelmében:

Ferenc pápa: Sérüléseket gyógyítani, helyrehozni és kísérni a családot

 „Helyre kell hozni sok dolgot a mai sérült családokban” – mondta Ferenc pápa, válaszolva az első kérdésre a Nemzetközi (Katolikus) Schönstatt Mozgalom számára rendezett audiencián, melynek témája a család volt, mely nagyon aktuális kérdés. „Követnünk kell Jézus tanítását, „a nagy időpazarló mesterét”, aki időt szánt a jelenlétre (kísérésre), a sebek gyógyítására, a tanításra, és hagyott időt, hogy tudjon érlelődni a lelkiismeret.” Róma püspöke kiemelte a házasságra való felkészülés fontosságát: „Nem gondolhatjuk, hogy a házasságra készülő jegyesek felkészítésére elég lehet két találkozó, vagy két konferencia. Ez a mulasztás a mi bűnünk, papoké és laikusoké, akik érdekeltek vagyunk a család megmentésében.

Az ideiglenes kultúrával és a család jelenkori drámáival kapcsolatban – melyek annyi szenvedést okoznak a gyermekeknek – a Szentatya kihangsúlyozta, mennyire fontos a türelemmel való kísérés, amelyben kifejezzük hozzájuk való közelségünket:

1.       A család

Szentatya, a Gondviselés megajándékozott bennünket azzal a szép megtapasztalással, hogy a szeretetszövetség lelkisége vezeti és erősíti a házaspárokat és családokat. Ugyanakkor érzékeljük, hogy sok kereszténynek nincs lehetősége átélni a házasság szentségének szépségét.

A most befejeződő szinódus segít nekünk tudatosítani, hogy sok kultúrában már nincs meg a család egyöntetű fogalma. Sürgetést érzünk arra nézve is, hogy segítséget nyújtsunk a hívőknek, akik különböző valóságokat és töréseket élnek meg. Szentatya, szeretnénk, ha számolna velünk azon az úton, amely most elkezdődött a szinódussal.

 Lelkipásztori tapasztalatai révén, a családdal kapcsolatos kihívásokra milyen útmutatást tudna nekünk adni arra nézve, hogyan kísérjük jobban azokat a testvéreinket, akik még nem érzik magukat befogadva egyházunkba, és hogyan vezessük a jegyespárokat és családokat, hogy eljussanak oda, hogy élő és ellenállhatatlan példává tudjanak válni azok számára, akik a teljesség útját keresik?

Ferenc pápa válasza:

Azon a problémán belül, amelyet a kérdésetekben érintetek, van egy nagyon szomorú és nagyon fájdalmas dolog. Azt gondolom, hogy a keresztény család, a házasság soha nem volt annyira támadásnak kitéve, mint manapság. Közvetlenül és valóságosan támadják. Lehetséges, hogy tévedek. Egyháztörténészeink meg tudnák mondani. A családot, mint olyat, manapság ütik, verik. A családot verik, és a családot elkorcsosítják – jó, ez csak egy asszociáció, de manapság akármit „családnak” lehet nevezni.

És hány sérült család van, hány tönkrement házasság, mennyi relativizmus a házasság szentségével kapcsolatban! Akár szociológiai szempontból nézzük, akár az emberi értékek szemszögéből, vagy a katolikus szentség oldaláról, ez a család krízise. Krízis, mert minden oldalról ütik, vágják a családot és már nagyon sérült.

Ezért világos, hogy nem marad más, mint hogy tegyünk valamit. Azt kérdezed, mit tehetünk.

Tarthatunk szép beszédeket, kinyilatkoztathatunk alapelveket – néha meg kell tenni, ugye? Világosan és nyíltan kell fogalmazni: Ki kell mondani például, hogy „kérem szépen, amiről ti beszéltek, az nem házasság. Az egy társulás. De nem házasság.” Vagyis néha egészen világosan ki kell fejezni, ki kell mondani dolgokat.

Maga a lelkipásztori módszer ebben az esetben, csakis a „testközelség”. A kísérés. Ez azt jelenti; időt adok, szánok, pazarolok a másik emberre. A nagy időpazarló mester Jézus. Nem igaz? Rászánta az időt a kísérésre, a lelkiismeret érlelésére, sebek gyógyítására, tanításra. A kísérés azt jelenti, együtt járni az utat.

Szemmel láthatóan leértékelődött a házasság szentsége, és öntudatlanul a szentségből csak a szertartás maradt meg. A szentség rítussá csökkent.

A szentség társadalmi cselekedet, igaz, hogy vallásos és megkeresztelt emberekre vonatkozik, de a leglényegesebb vonás, hogy társadalmi. Hányszor találkoztam lelkipásztori munkám során emberekkel, akik nem és nem akartak összeházasodni: – Miért nem házasodtok össze? Együtt éltek, miért nem esküsztök meg? – Jaj, nem, mert… ez és ez, a lakodalom, tudja! Nincs pénzünk. – Tehát a társadalmi vonatkozás elfedi a fontosabbat, az Istennel való egységre törekvést.

Emlékszem Buenos Aires-ben volt pár pap, akik azzal az ötlettel jöttek hozzám, hogy templomi esküvő akármikor lehessen. Általában csütörtökön, vagy pénteken van a polgári házasságkötés, és szombaton a szentségi esküvő. Világos ugye, hogy ez így nem volt jó, mert már a polgári esküvő után ünnepeltek egy nagyot, s a további feleslegessé vált. Ezért ezek a jó lelkipásztori érzékkel megáldott papok, hogy segítsenek ezen a problémán, azt találták ki, hogy az egyházi esküvő lehessen „akármely órában”. Ha véget ér a polgári esküvő, átmennek a templomba. Ez egy példa arra, hogyan könnyíthetjük meg a felkészülést.

Nem gondolhatjuk, hogy a házasságra készülő jegyesek számára elég lehet két találkozó, vagy két konferencia. Ez a mulasztás a mi bűnünk, papoké és laikusoké, akik érdekeltek vagyunk a család megmentésében. A házasságra való felkészítésnek egészen messziről kell indulnia. Kísérjük a jegyeseket. Kísérni, de mindig „testközelben” és úgy készülni. Tudniuk kell, mire készülnek. Sokan nem tudják, mit tesznek, és összeházasodnak anélkül, hogy tudnák, mit is jelent az. Mik a feltételek? Mit ígérnek egymásnak? Jó, jó, minden nagyon szép, ugye – de nem vesznek róla tudomást, hogy ez örökre szól. És akkor még itt van hozzá az ideiglenesség kultúrája, amelyben élünk, nemcsak a családban, hanem a papok között is.

Egy püspök mesélte, hogy bemutattak neki egy kiváló fiatalembert, aki pap szeretett volna lenni, de csak tíz évre. Ez az ideiglenesség kultúrája. Csak egy időre szól. Az „örökre”, mintha elfelejtődött volna.

Helyre kell hozni sok dolgot a mai sérült családokban. Sok-sok dolgot. De semmiből sem szabad botrányt csinálni, ami a családban történik. Drámák, családok tönkremenése, gyerekek így-úgy. Nem szabad.

A szinóduson egy püspök ezt a kérdést tette fel: „Tudatában vagyunk mi papok, annak, hogy mitől szenved egy gyerek, amikor a szülei elválnak? Ők az első áldozatok. Hogyan kísérjük a gyerekeket? Hogyan segítünk az elvált szülőknek, hogy ne használják túsznak a gyermekeiket? Hány olyan lelki sérült van, aki szavakkal teszi tönkre a másikat, mert az apja úgy nevelte annak idején, hogy csúnyán beszélt az anyjáról, vagy az anya beszélt megszégyenítően az apáról!” Ezek olyan dolgok, amelyekhez közel kell lépni minden családban, aztán kísérni, vagyis tudatában kell lenni, hogy mit teszünk, és hát különféle helyzetek vannak ugye manapság.

Nem házasodnak, otthon maradnak. Van menyasszonya, van vőlegénye, de nem köt házasságot. Egy anya kérdezte tőlem: „Atya, mit tehetek azért, hogy a 32 éves fiam megházasodjon?” – Jó, hát ugye először legyen menyasszonya, asszonyom. – „Van már neki, de nem kötnek házasságot.” – „Hát, ha van neki menyasszonya és mégsem akarja elvenni, akkor, asszonyom, ne vasalja ki többé az ingeit, majd meglátjuk, mozdul-e.”

Bizony, hányan vannak, akik nem kötnek házasságot! Együtt élnek, és ahogy látom a saját családomban is, ez egy „részidős” dolog. Hétfőtől csütörtökig a menyasszonyommal vagyok, péntektől vasárnapig a szüleimmel. Ezek új formák, teljességgel rombolóak, a házastársi szeretet nagyságának korlátozói. Így van?

Látjuk jól ezeket a dolgokat: együttélések, különválások…, s a kulcs, amely segíthet, az a testközeli kísérés, nem térítünk erőszakosan, mert az nem hoz eredményt. Kísérni őket! Türelem, türelem. Ma egy szó, holnap egy tett – nem tudom. Ezt tudnám javasolni.

2.       Mária anya és nevelő 

„Mária anya, mert megszülte Jézust, és anya azért is, mert segít nekünk, hogy a Szentlélek erejével bennünk is megszülessen és növekedjen Jézus. Folyamatosan életet ad nekünk. Ő az egyház anyja. Ez anyaság.”

A jelenlévők hivatkoztak a Szentatya szavaira az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításban, ahol megerősíti, hogy „Mária az, aki át tud változtatni egy istállót Jézus otthonává pár szegény pelenkával és egy halom gyengédséggel”. Felidézték azt is, hogy bizony Kentenich atya gyermek és ifjúkorát is meghatározta apja hiánya, édesanyja megélhetési gondjai, és ő, a máriás mozgalom alapítója, megtapasztalta a Szűzanyát, nemcsak mint édesanyát, hanem, mint nevelőt.

A mozgalom jelenlévő tagjai említették Ferenc pápa nagy szeretetét a Szűzanya iránt, és arra kérték, beszéljen nekik arról a vízióról, hogyan látja Mária szerepét az új evangelizációban, és az egyház megújításában. „Édesanya” – mondta Ferenc pápa.

Mária „édesanya, nemcsak azért, mert életet ad nekünk, hanem mert neveli a hitünket. Egészen más keresni a hit növekedését Mária segítsége nélkül. Egészen más. Az olyan, mintha az egyház egy árvaház lenne és a hitünknek ott kellene növekednie. Az egyház Mária nélkül árvaház, mert Mária az, aki segít lehozni közénk Jézust. Lehozza az égből, hogy együtt lehessünk Vele.”

Ferenc pápa válasza:

Igen, hát igaz, hogy Mária az, aki át tud alakítani egy istállót Jézus otthonává pár ronggyal és egy halom gyengédséggel. Képes arra, hogy egy kisbaba felujjongjon az anyja méhében, amint halljuk az evangéliumban. Ő képes rá, hogy nekünk adja Jézus örömét. Mária alapvetően anya. Ugyan! – mondják – az, hogy anya, nem nagy dolog, nem számít, ő királynő, úrnő. De nem: Mária anya. Miért? Mert elhozta neked Jézust.

Elmesélek egy számomra nagyon fájdalmas történetet. A ’80-as években történt. Belgiumban volt egy összejövetel, jó katolikusok, meg minden. Egy házaspár meghívott vacsorára. Katolikusok, több gyerekkel. Teológus tanárok voltak a szülők, ugye sokat tanultak, igen sokat - nem tudom, de az biztos, hogy túl sokat. Beszélgettünk és egyszer csak Jézusról kezdtek szólni. Nagyon jó! – gondoltam magamban. Igazi jól felépített teológia, vagy krisztológia volt az. És akkor azt mondták nekem, hogy most, hogy már ismerik Jézust, nincs is szükség Máriára. Nem végeznek máriás ájtatosságot. Na, én ott lefagytam. Jobban mondva szomorú lettem, rosszul voltam. Az ördög egy „jobbat”mutatott nekik, és elvette az igazán „legjobbat”, nem? Pál mondja, hogy a gonosz a világosság angyalának tetteti magát, ugye?

Egy anya, anyaság nélkül. De Mária anya. Mindenekelőtt. Nem gondolhatunk ki Máriának olyan nevet, amelyben ne lenne benne az, hogy „anya”. Mária anya, mert megszülte Jézust, és anya azért is, mert segít nekünk, hogy a Szentlélek erejével bennünk is megszülessen és növekedjen Jézus. Folyamatosan életet ad nekünk. Ő az egyház anyja. Ez anyaság.

Nincs jogunk ahhoz, hogy árvák lelkiségét hordozzuk, ha mégis ezt tesszük, tévedésben vagyunk! Vagyis a keresztény embernek nincs joga árvaként élni. Van anyja. Van édesanyánk.

Egy öreg prédikátor, akinek elég „szikra” volt a fejében, egyszer azt mondta a szentbeszéd végén: „Jól van! Aki nem szereti Máriát, mint anyját, majd megkapja anyósának!”

Igen, anya. Édesanya, nemcsak azért, mert életet ad nekünk, hanem, mert neveli a hitünket.

Mária segítsége nélkül egészen más kutatni a hit növekedését. Egészen más. Az olyan, mintha az egyház egy árvaház lenne és a hitünknek ott kellene növekednie. Az egyház Mária nélkül árvaház. Ő nevel, és segít növekedni, kísér bennünket, megérinti a lelkiismeretünket. Mennyire meg tudja érinteni a lelkiismeretünket a bűnbánatra!

Itália déli részén, Calabriában, vagy Szicíliában – nem tudom pontosan - nagyon tisztelik a Mandarinos Szűzanyát. Ezen a területen mandarint termesztenek. A Szűzanyának sok híve van ott a mandarintolvajok és csibészek között. Úgy mesélik, hogy a Mandarinos Szűzanya szereti őket, ők pedig könyörögnek hozzá, hogy majd életük végén segítsen nekik bejutni a mennybe. A Szűzanya nézi az érkező lelkek sokaságát, s mikor észrevesz egyet-egyet ezek a csibészek közül, int a kezével, hogy bújjanak el gyorsan. Aztán éjjel, mikor minden sötét és nincs már ott Szent Péter, kinyitja nekik gyorsan a menny kapuját.

Látszik, hogy ez egy népies, és nagyon népszerű gondolkodásmód, mely abból a nagy igazságból - vagy mondhatjuk - magas teológiából ered, hogy egy anya mindig vigyáz a gyermekeire a végsőkig, és törekedik megmenteni az életüket az utolsó pillanatig. Innen ered Liguori Szent Alfonz állítása, hogy Mária hívei nem kárhoznak el. De ez már az utolsó, amiről itt szólhatunk, ugye?

Tehát arról van itt szó, hogy Mária egész életünk folyamán ott van a lelkiismeretünkben. Meg tudja érinteni a lelkiismeretünket. Segít nekünk. Mária az, aki lehozza közénk Jézust. Lehozza az égből, hogy velünk legyen. És ő az, aki néz, vigyáz, figyelmeztet. Van.

Van itt egy dolog, ami sokat jelent nekem. A nyugati kereszténység első máriás antifónája, melynek keleti az eredetije, ezt mondja: „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja”. Ez a legelső, legrégibb nyugati antifóna. És ez egy régi tradícióból ered: az orosz misztikusok és szerzetesek mondták, hogy lelki nyugtalanság idején nem marad más, mint Isten Szent Anyja köpenye alá menekülni. Ő az, aki oltalmaz és megvéd.

Emlékezzünk a Jelenések könyvére, ahol az van, hogy az asszony elmenekül a gyermekkel, nehogy felfalja a sárkány (Jel. 12. fejezet). Azon kívül, hogy Jézust ismerjük, senki sem mondhatja, hogy már annyira érett, hogy lemondhat Máriáról. Senki nem mondhat le az anyjáról.

Mi argentinok, ha olyan emberrel találkozunk, aki rosszban sántikál, vagy rosszindulatú – talán mert valamilyen hiánya van, vagy mert nem szeretik, vagy elhagyták, vagy nélkülözi az anyai szeretetet –, az ilyen személyre van egy szavunk, nem csúnya szó, de erős, azt mondjuk „huacho” (árva állatkölyök). A keresztény ember nem válhat ilyen árva kölyökké, mert ott van neki édesanyának Mária.

3.       Tanúságtevés, misszió, ima – fiatalok

 A jelenlévő schönstatti fiatalokat, akiket küldetéstudatuk a hit megvallására késztet, aggodalommal tölti el, hogy gyakran olyan fiatalokkal találkoznak, akik, még ha boldognak is tűnnek a mások iránti segítőkészség és szolidaritás miatt, mégsem elégedettek, nem élik meg a Krisztussal való találkozást és nem érzik a hit szükségét. A jelenlévők arra kérték a Szentatyát, hívja meg ezeket a fiatalokat egy teljesebb életre Krisztusban.

Ferenc pápa válasza:

Induljuk ki XVI. Benedek emeritus pápa egyik mondásából: „Az egyház nem a térítői buzgalom által növekedik, hanem a hozzávaló vonzódás során.” A tanúságtétel következménye a vonzódás. Tehát, első tanács: tanúságot tenni. Vagyis olyan módon élni, hogy másoknak kedve támadjon úgy élni, ahogyan mi élünk. Tanúságot tenni. Nincs más módszer. Nincs más.

Úgy élni, hogy az emberek feltegyék a kérdést: miért? Ez az útja a tanúságtevésnek. Ezt semmi nem helyettesíti. Tanúságot tenni mindenben. Mi nem vagyunk senkinek a megmentője. Mi a közvetítői vagyunk Valakinek, aki megmentett mindannyiunkat. Csak közvetíteni tudjuk Jézust, ha vállaljuk ezt a feladatot testben való életünkben, a történelmünkben. Vagyis: tanúságtevés. Igen, tanúságtevés.

Nemcsak a szeretet cselekedeteiről van itt szó. Ezeket persze meg kell tenni, mert a Máté 25 szerint, ugye ezek alapján leszünk megítélve. Igaz? Szóval tanúságot teszünk a szeretet, irgalmasság, stb. cselekedeteiben. Jó? A munkában, a nevelésben, a másokért végzett tevékenységeinkben.

És nem csak erről van szó. Tanúságot teszünk az egész életünkkel. Hogyan élek én magam? Nincs-e kettős életem? Nem élek pogányként, miközben kereszténynek vallom magam? Van egy világias lelkület, a „világ lelkisége”, amelyet Jézus annyira elítél. Elég, ha János evangéliumát megnézzük, ott sokszor esik szó erről.

Nincs-e megosztva keresztény hitem? Fele-fele arány? A tanúságodnak mindenedet fel kell ölelnie. Ez egy választható életszemlélet. Bocsánat, inkább talán úgy mondom, tanúságot teszek, mert ez a következménye az életszemléletemnek. Ezért ez az első lépés. Tanúságtevés nélkül nem fogtok tudni segíteni sem fiatalnak, sem öregnek. Senkinek. Nyilván mindannyian gyengék vagyunk, esendőek, mindannyiunknak vannak problémái és ezért nem tudunk mindig hitelesen tanúságot tenni. De mindig van lehetőségünk arra, hogy magunk, belül alázatosak legyünk és bocsánatot kérjünk, ha a tanúságunk nem volt olyan, amilyennek lennie kellene.

A tanúságtétel magában foglalja a képességet, hogy mozduljunk, menjünk, missziót vállaljunk, csak soha ne legyünk túlbuzgó térítők! Segíteni, közösséget vállalni másokkal, azt igen. Lássák, mit teszünk és hogyan.

Sokszor ismétlem, hogy az az egyház, amelyik nem mozdul kifelé, az a kiválasztottak belterjes egyháza. Az az egyházi mozgalom, amelynek nincs küldetése, a kiválasztottak belterjes mozgalma. Ahelyett, hogy utána menne az elveszett báránynak, vagy segítene valahol, vagy tanúskodna a hitéről, inkább a saját klikkjének szenteli magát és a bárányokat fésülgeti. Ugye? Lelki fodrászok, nem? Ez így nem megy.

Tehát menni, menni, saját magunkból kilépni. Egy zárt egyház, egy zárt mozgalom, vagy közösség előbb-utóbb megbetegszik. A bezártság minden betegségét viseli. Az a mozgalom, egyház, vagy közösség, amelyik kifelé mozdul, az persze hibázik, és megint hibázik. De olyan szép bocsánatot kérni, ha tévedünk. Ezért ne féljetek kilépni a küldetésetekkel! Kilépni az útra. Úton vagyunk mind. De vigyázat, Szent Teréz figyelmeztet, hogy aztán az úton, ha egy szép helyet találunk, ott megállunk, ugye, és elfelejtjük, hogy folytatni kéne az utat. Nem tanyázunk le. Pihenni azt igen, aztán tovább indulni. Menni céltudatosan, nem csak úgy barangolni. Mert azért megyünk, hogy adjunk valamit. Küldetésbe megyünk. Nem azért megyünk, hogy köröket írjunk le például egy labirintusban, amelyet mi magunk sem értünk. Nem barangolunk, hanem megyünk célirányosan.

Igen, küldetés és imádság. Senki sem mondhatja, hogy Jézus Krisztus az Úr, hacsak a Szentlélek nem indítja erre. (vö. 1 Kor.12.3) És ezért imádkozni kell. Fel kell ismernetek, hogy bennetek van a Szentlélek, és ez ugyanaz a Szentlélek, aki erőt ad az előrejutáshoz.

Imádság. Nem szabad elhagyni az imádságot. A Szűzanyához való fordulás egy azok közül, amit kérni szoktam gyóntatáskor:  –  Milyen a kapcsolata a Szűzanyával?  – Rózsafüzér…  – Jó, jó, de beszélget is Vele?

Visszatérünk oda, amit már mondtam a Szűzanyáról. Beszélgetek vele arról, hogy kísérjen, keressen engem, mondja el, hol nincs bor, és a többi, amiket Ő tenni szokott.

Ima, küldetés, kilépés.

Egy dolgot szeretnék mondani nektek fiatalok: jönni fog a fáradtság kísértése. Ó miért nem látjátok a kimenetelét ennek? „Jaj, hát vége van a látványosságnak, és most már minden olyan unalmas, megyek, keresek mást.”

Ha jelentkeznek a kifáradás első jelei, akár az utunkon, vagy bármi más során, kérem, nyissátok ki a szátokat időben! Kérjetek tanácsot időben! Velem is így van ez néha. Négyesből indultam, aztán most meg rükvercben vagyok. A fáradtság kísértése nagyon csalafinta. E mögött a kísértés mögött, hogy alább hagyjunk a küldetésünkkel, az önzés bújik meg. Ez végső soron a világias lelkület kísértése, a kényelemé, a jólété, és hogy azt tegyük, amint kedvünk tartja.

Ezért mondtam nektek: tanúságot tenni, hogy a fény világítson, és ne legyen eldugva az ágy alá. Jó? Világítson a fény, hogy lássák nyilvánosan a jó tetteket, amelyeket általunk tesz a Mennyei Atya. Tanúságot tenni, hogy megkérdezzék: „Miért éltek ti így?”…, tanúság az „úton lévő életmódról”. Megyünk az utunkon, nem barangolunk, és igyekszünk ébernek lenni a kifáradás kísértésével szemben. Nem jut eszembe más. De úgy hiszem, ennyi elég lesz.

4.       Új társadalmi rend

Ha bezárkózunk a saját kis világunkba, a mozgalom, a plébánia, a püspökség kis világába, vagy akár itt a kúria kis világába, akkor eltakarjuk az igazságot.

A Schönstatt Mozgalom az első világháború idején született. Az alapító atya azóta mondja, hogy „tartsuk a kezünket a kor pulzusán és a fülünket Isten szívén”, hogy meghalljuk Isten hangját a szép pillanatokban és a nehéz időkben is. Ez a hang hív bennünket az együttműködésre, az Ő nagy szeretettervének megvalósítására.

A jelenlévők kérték a Szentatyát, hogy ossza meg velük azt a titkot, hogyan tudja megtartani az örömöt és a reményt a nehézségek és a jelen háborúk között. Hogyan lehet kitartani a betegek ápolásában, szegények és elhagyatottak szolgálatában?

Ferenc pápa válasza:

Hát igazából halvány fogalmam sincs… nem baj. Talán természetemből fakadóan, félig-meddig ösztönösen gondolkodom, s ez az öntudatlanság néha vakmerőséget szül. Nem tudom megmagyarázni, amit ön kérdez.

Őszintén szólva, nem tudom… imádkozom és ráhagyom magamat Istenre. Nehezen tudok tervezni. Merem azt mondani, az Úr megadta nekem azt a kegyelmet, hogy a jóságára tudjam bízni magamat, még a nagyon bűnös pillanatokban is. És, mivel Ő nem hagyott el engem, ez még növeli az iránta való bizalmamat, és így Vele folytatom az utat előre. Nagyon bízom Istenben. Tudom, hogy Ő nem fog elhagyni sohasem. Imádkozom. Igen, könyörgök, mert tudom, hogy annyi rosszat tettem, annyi marhaságot csináltam, amikor magamhoz ragadtam a kormányt és nem bíztam magamat az Úrra. Saját magam megmentésének útját akartam követni, ami egy nagy tévedés, ugye. Az önmegvalósítás útját jártam, ami azt jelenti, hogy teljesítek, azáltal, hogy „végrehajtok és hazudok.” ( Csak spanyolul értelmezhető szójáték: a teljesedés szót két kifejezésre bontja a pápa: én teljesítek, végrehajtok + én hazudok: cumplimiento = cumplo + miento) Mi is ez? A törvénytudók, a szaducceusok mentegetése, azoké, akik lehetetlenné tették Jézus életét.

Hát, nem tudom. Őszintén mondom, nem tudok erről sokat magyarázni. Rábízom magamat, imádkozom, és soha nem sikerül egészen. De neki sikerül. Neki sikerül. Én láttam, hogy Ő képes – nem mondom, hogy rajtam keresztül, hanem az embereken keresztül – csodát tenni. Sokszor láttam, hogy az Úr csodákat tesz azok által, akik rábízzák magukat.

Még egy dolog azzal kapcsolatban, hogy kicsit olyan ösztönös vagyok: az elszántság. Az elszántság kegyelem. És bátorság. Szent Pál mondja, hogy két fontos tulajdonságra van szüksége a keresztényeknek, akik Jézusról akarnak beszélni: bátorságra és kitartásra. Bátorságra, hogy merjünk előre haladni, és kitartásra, hogy elviseljük a feladat súlyát. Az apostoli élethez hozzá tartozik, igen, hozzá tartozik az imádság. Az imádság bátorság nélkül súlytalan, semmire nem jó.

Emlékezzünk csak Ábrahámra, aki, mint egy jó zsidó, Istennel alkudozik: ha van 45 igaz, ha van 40, de legalább 30, ha akad 20, stb… Elég vakmerő, mondhatni arcátlan volt. De bátor volt az imában.

Emlékezzünk Mózesre is, amikor Isten azt mondja neki: – Nem állhatom már ezt a népet, ezért elpusztítom őket, de te légy nyugodt, téged vezetőül szánlak egy új, jobb nemzedék élére. Erre Mózes: – Nem, nem, Uram, ha eltörlöd ezt a népet, engem is törölj el velük együtt!

Bátorság! Imádság bátorsággal. Bátran imádkozni. „Mindaz, amit a nevemben kértek, ha hittel teszitek, és elhiszitek, hogy megkapjátok, már meg is kaptátok.” (vö. Mt. 21.22 és Jn. 4.14.) Melyikünk az, aki így imádkozik? Puhányok vagyunk. Igen, bátorság. És aztán a kitartás. Eltűrjük az ellentmondásokat, tűrjük az élet kudarcait, a fájdalmakat, a betegségeket és az élet kemény helyzeteit.

Mély benyomást tett rám, amit az önök általános elnöke mesélt Kentenich atyáról, hogyan szenvedte el az értetlenséget és a visszautasítást. Ez annak a jele, hogy egy keresztény előrefele halad. Mikor az Úr megengedi, hogy elszenvedjük a visszautasítás próbáját, az a prófétaság jele. A hamis prófétákat sosem utasították vissza, mert mindig arról beszéltek, ami a királyoknak, vagy a népnek megfelelt. „Ó, milyen szép minden!” – semmi mást.

Bizony, bizony visszautasítás, igaz? Tűrni, elszenvedni, hogy félretesznek, elutasítanak, és nem bosszulni meg, még szavakkal sem. Nem rágalmazunk, nem szóljuk meg azt, aki nekünk rosszat tesz.

És van még egy dolog, ami elkerülhetetlenül fontos! Azt kérdeztétek, mi az én titkom – hát nekem segít az, ha a dolgokat nem a középpontból nézem. Egyetlen középpont van, Jézus Krisztus. Az a hely őt illeti. Jobb, ha mi a perifériáról tekintünk a dolgokra, onnan világosabbnak látszanak. Ha bezárkózunk saját kis világunkba, a mozgalom, a plébánia, a püspökség kis világába, vagy akár itt a kúria kis világába, akkor nem tudjuk megragadni az igazságot. Meg tudjuk érteni elméletileg a dolgokat, de Jézus igazságának a valóságát nem. Szóval az igazság jobban megragadható kívülről, mint a középpontból. Nekem ez segít.

Nem tudom, hogy ez az én titkom-e, de bizonyosan érdemes emlékezni arra, hogyan változott meg alapjaiban a világról való látásunk Magellántól kezdve. Egy dolog volt látni a dolgokat Madridból, vagy Lisszabonból és egészen más onnan messziről, a Magellán-szorosból. Akkor kezdték más dimenzióból látni és megérteni a dolgokat. Ezek az igazi forradalmak, amelyek által jobban megértjük a valóságot. Ha megmaradunk a saját bezárt kis világunkban, amely mint védőburok vesz körül, akkor nem fogjuk megérteni és nem fogjuk megtudni, hogy mi a valóságos helyzet.

A napokban a kriminológusoknak volt világtalálkozója, s ott valaki mesélt nekem a tapasztalatairól. Az az ember azt mondta: „Tudja atyám, néha előfordul, hogy mikor bemegyek a börtönbe, együtt sírok a rabokkal”. Ez egy példa. Ez az ember nemcsak a jog oldaláról látja a valóságot, amely alapján ítélkeznie kell, hanem a lelki szenvedést is látja, és így sokkal jobban érzékeli magát az igazságot. Az elmúlt napok egyik legszebb élménye számomra, hogy láttam egy bírót, aki úgy érezte, nagy kegyelemben van része, amikor együtt tud sírni a rabokkal.

Szóval kimegyünk a perifériára, jó?

Tehát azt mondom: egészséges öntudatlanság az, amikor tudjuk, hogy Isten teszi a dolgokat. Imádkozunk és rábízzuk magunkat. Bátorság, kitartás és elmenni a perifériára. Nem tudom ez az én titkom-e, de ez az, ami velem is történik.

5. A lélek szabadsága

Hogyan tudunk segíteni önnek az egyház megújításában és hová kerüljön evangelizációs törekvéseink súlypontja, Schönstatt Családunk új életszakaszának kezdetén?

Ferenc pápa válasza:

Az egyház megújítása. Valaki gondolhatja tán, hogy valami nagy forradalomra gondolunk. Néhányan azt mondják, hogy „a nagy forradalmár pápa”, meg ilyenek. Ez az egyik legrégibb ilyen kifejezés az egyháztörténelemben.

A régi atyák azt mondták: Ecclesia Semper Renovanda – folyamatosan megújuló egyház. Az egyháznak folyamatosan kell újulnia. Ez így van az első századok óta. Sokat küzdöttek ezért a szentek is. Vagyis, akik előre viszik az egyházat, azok a szentek. Képesek voltak saját magukat megújítani, szentté válni, s ez által újul meg az egyház. Ők viszik előre az egyházat.

Így hát az első szívesség, amit kérek, mint segítséget: szentté válni.

Szentté válni. Ne féljetek a szent élettől. Ez az egyház megújítása. Megújítani az egyházat elsősorban nem azt jelenti, hogy itt-ott változtatunk valamin. Változtatni kell, mert az élet változik, és alkalmazkodni kell hozzá. De nem ez a megújítás.

Éppen itt nálunk is – ez publikus, azért bátorkodom beszélni róla – meg kell újítanunk a kúriát, és a vatikáni bankot is. Ez mind külső megújítás. Ahogyan írják a napilapok. Ez az, ami érdekes. De senki nem beszél a szív megújításáról. Nem értenek semmit, mit jelent valójában az egyház megújítása. Mert az a szentté válás. Minden egyes szívet megújítani.

Kérdésetekre válaszolva, egy másik segítség számomra; a lélek szabadsága. Minél többet imádkozik valaki és hagyja, hogy a Szentlélek vezesse, annál inkább el tudja sajátítani a léleknek ezt a szent szabadságát, amely végtelenül gyümölcsöző. A lélek szabadsága. Ez a szabadság nem ugyanaz, mint a lazaság. Nem, nem, nem ugyanaz. A lélek szabadsága feltételezi a hűséget és az imát. Ha valaki nem imádkozik, nem lesz birtokában ennek a szabadságnak. Vagyis aki imádkozik, az fogja megtapasztalni a lélek szabadságát. Képes lesz „őrültségeket” csinálni, a szó pozitív értelmében. Majd megkérdezik: – „Hogy jutott eszedbe ilyet csinálni?! Milyen jó, hogy ezt kitaláltad!” És te: „- Mit tudom én, imádkoztam és eszembe jutott.” A lélek szabadsága, igen.

Nem betokosodni irányelvekbe – azt mondom betokosodni, és ezt jól meg kell értenünk – vagy olyan dolgokba, amelyek rabbá tesznek. Újra visszatérünk az írástudók karikatúrájaként, akik olyan, de olyan szigorúak a tízparancsolat betartásában, hogy kitaláltak még hozzá hatszázat. Nem, ez nem segítség. Az ilyesmitől bezáródik az ember, betokosodik.

Amikor egy apostol tervez – lehet, hogy ez némelyeteknek nem tetszik, de azért mondom –, amikor egy apostol úgy gondolja, hogy a jó tervezés miatt majd jól haladnak előre a dolgok, akkor téved. Ez funkcionalizmus. Ez az üzletemberek feladata.

Nekünk is élnünk kell ezekkel a dolgokkal, de nem ez az elsődleges. A lélek szabadságának, az imának, az elhivatottságnak, és az apostolkodásnak a szolgálatába kell állítani ezeket értelemszerűen. Óvakodjatok a funkcionalizmustól!

A püspöki konferenciákon azt látom, hogy minden jól működik, jól van szabályozva az egész rendszer, de néha hiányoznak dolgok, vagy a felét végzik el annak, amit egyébként el lehetne végezni, kevesebb funkcionalizmussal, és több apostoli buzgósággal, több belső szabadsággal, és több imádsággal. Ez a belső szabadság, a bátorság, és a kifelé mozgás fontos lenne.

Hogy ne legyen kétség – mindezt a funkcionalizmusról már elmagyaráztam az Evangelii Gaudium buzdításban. Ott meg tudják nézni pontosan, mit akarok mondani.

Vajon mikor valódi egy út, egy segítség? Ha nem tesszük központi helyre. Egy középpont van, Jézus Krisztus. Ha a lelkipásztori munkám, és minden egyéb fontos tevékenységem kerül a középpontba, akkor Jézus már nincs ott. Az egyházban semmilyen lelkiség, és semmilyen karizma, még a legcsodálatosabb sem lehet a központba helyezve. A középpontban az Úr van.

És figyeljetek csak – ezért, amikor Szent Pál az első Korintusi levélben a csodálatos karizmákról beszél, hogyan fejezi be? Azt mondja: valami jobbat mutatok nektek. És a szeretetről beszél a végén. (1. Kor.13.) Arról, ami Istentől jön, ami Isten sajátja. Pál arra biztat, hogy Istent utánozzuk. Ne felejtsétek el ezt. Tegyétek fel sokszor a kérdést: Nem teszem-e a központba magamat, a mozgalmunkat, a kegyelmi ajándékokat (karizmákat)?

Bocsánat, hogy dél-amerikai spanyolt beszélek, nem európait, nekünk van egy szavunk: „figuretti” – arra a személyre, aki szívesen van a középpontban. Csak Jézus legyen a középpontban. Egy apostol sosem lehet a központban, hiszen ő szolgáló. A középpontot szolgálja.

Ez a lelkület sosem mondja azt, hogy „én”, vagy „mi”, mindig azt mondja: Jézus. Jézus és én. Jézus kéri tőlem, Jézusért teszem. Mindig Ő a középpont. Jézus személye körül forog a pályánk. Ne felejtsétek el. Egy mozgalom, egy karizma, nem lehet a középpontban.

Végül egy dolog, amiről manapság sok utalás és kérdés merül fel: a háborúk. Napjainkban egyre nagyobb nézeteltéréseket szenvedünk el. A nézeteltérések kulcsával nézzük át az ezzel kapcsolatos összes kérdést, melyet ti is feltettetek.

Családi, örökösödési nézeteltérések, véleménykülönbség az Ige értelmezésében, háborúk, stb. A nézeteltérés, a megosztás az ördög fegyvere. Zárójelben megjegyzem, hogy a gonosz létezik, ha esetleg valakinek kétségei lennének efelől. Létezik és rosszat forral. Igen, létezik és rosszat forral.

A nézeteltérés aztán veszekedéssé fajul, jön az összeveszés, a Bábel. Ahogyan az egyházban a templom élő kövekből épül, melyet a Szentlélek hoz létre, úgy a gonosz is építi az ő templomát gőgből, büszkeségből, amely nézeteltérést szül. Minden meg nem értés egy Bábel.

Ezért dolgoznunk kell a találkozás kultúráján. Egy kultúra, amely összehoz bennünket mint család, mint mozgalom, mint egyház, mint plébánia. Mindig keresni kell a találkozás lehetőségét.

Azt ajánlom – szép lenne, ha ezekben a napokban meg tudnátok tenni, ha nem megy ki a fejetekből – hogy olvassátok el a Teremtés könyvében József és testvérei történetét. Az egész fájdalmas történet, árulás, irigység, viszály, a végén egy találkozással fejeződik be, amely lehetővé teszi, hogy a következő 400 évben ez a nép növekedni és erősödni tudjon. A nép, amelyet Isten kiválasztott. Ez a találkozás kultúrája.

Olvassátok el József történetét, mely pár fejezet a Teremtés könyvében. Meg fogjátok érteni, miről is van szó. A találkozás kultúrája az a szövetség kultúrája. Vagyis Isten kiválasztott bennünket, majd eljegyzett minket (elígérkezett számunkra) és szövetséget kötött velünk.

Ábrahámnak azt mondja az Atya: „Menj, aztán majd megmondom, mit fogok neked adni.” Aztán apránként elmondja neki, hogy annyi leszármazottja lesz, mint égen a csillag. Igen, az ígéret. Kiválasztja egy ígérettel. Aztán elérkezik a pillanat, amikor azt mondja az Úr: és most szövetséget kötök veled. A különböző szövetségek pedig, melyeket a népével köt, erősítik az ígéretet.

 A találkozás kultúrája, az a szövetség kultúrája. És ez szolidaritást eredményez. Egyházi szolidaritást. Tudjátok, ez a kifejezés veszélyben van. A Spanyol Királyi Akadémia háromévente összeül, hogy megvizsgálja az új szavakat, mert ugye a nyelv él. Vannak szavak, amelyek eltűnnek, nem használják már őket. Ezek halott szavak. Aztán vannak olyan szavak is, amelyek épp az elhalás határán vannak, és olyanok is, amelyeket el akarnak tüntetni a szótárból, na, ilyen kifejezés a „szolidaritás”. És a szövetség szolidaritást jelent. Kapcsolatok, kötelékek teremtését jelenti, nem kapcsolatok rombolását. Ma pedig bizony ilyen kultúrában élünk, az ideiglenesség kultúrájában, amely lerombolja a kapcsolatokat.

Beszéltünk ugye a családi problémákról. Tönkremennek a kötelékek, ahelyett, hogy épülnének. Miért? Mert ebben az ideiglenesség kultúrájában élünk, a nézetelértések kultúrájában, amely képtelen a szövetségkötésre.

A találkozás kultúrája teremt olyan egységet, amely nem hazug, hanem szent.

Talán a következővel fejezném be… A Bibliában, a választott nép életében nagyon általános dolog volt megújítani a szövetséget. Volt erre az alkalomra mindenféle ünnep, bizonyos évfordulók, háborús győzelmek, rabságból való kiszabadulás. Aztán eljött Jézus, és mit kér tőlünk? Hogy újítsuk meg a szövetséget. Ugye? És az Eucharisztiában Ő maga vesz részt ebben a megújításban.

Amikor az Eucharisztiát ünnepeljük, a szövetség megújítását ünnepeljük. Az nem az utolsó vacsora utánzása, mint emlékezés, hanem nagyon valóságos, nagyon mély esemény. Ez Isten ugyanazon jelenléte, amelyben megújítja velünk a szövetséget. Nem szoktuk mondani általában, sokszor elfelejtjük, nem is divatos beszélni róla, hogy a szövetség megújításában mennyire fontos a gyónás, amely a bűnbánat, a kiengesztelődés szentsége. Ne felejtsétek ezt el soha! Ne felejtsétek el! Amikor nem megyek el gyónni, mert nem tudom, mit mondjak a papnak, akkor valami nem stimmel. Olyankor hiányzik a belső világosság, amely felfedné a károkat okozó gonosz lélek munkáját. A szövetség megújítása az Eucharisztiában és a bűnbánat szentségében elvezet bennünket a szentségre, mindig a találkozás kultúrája, szolidaritás, és kapcsolatok teremtése által.

 Azt kívánom nektek, hogy a mai a világban, ahol oly sok a széthúzás, rágalom, szavakkal való rombolás és bántás, tudjátok megvalósítani a találkozás kultúráját, megújítva így a szövetséget. Persze senki sem tudja magát megnevelni egyedül. Szükségetek van Mária segítségére. Ezért a Szűzanyának ajánllak mindannyiatokat, hogy járjon veletek továbbra is a szövetség megújításáért. Köszönöm.

A szeretetszövetség megújítása után ezt mondta Ferenc pápa:

Áldásommal küldelek benneteket, mint az elkövetkező évek misszionáriusait. Nem az én nevemben küldelek titeket, hanem Jézus nevében. Küldelek benneteket, de nem egyedül, hanem anyánkkal, Máriával kéz a kézben, és anyánknak a szent egyháznak az ölében. Küldelek benneteket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Mielőtt befejeznénk, teljes szívemből megköszönöm a látogatásotokat. Most jutott eszembe, valami azzal kapcsolatban, amit kérdeztetek, hogy mi az én titkom. Két dolgot mondok: Az egyik, hogy az általános elnök atya kifejezte, hogy nem szeretne sok időt elvenni tőlem, hogy ne hátráltassa az ebédemet. Az egyik titok tehát ez: sose láttam még papot éhen halni.

Második titok: Egyszer valamikor egy schönstatti pap ajándékozott nekem egy Mária képet. Ott tartom az éjjeliszekrényemen. És minden áldott reggel, amikor felkelek, megérintem, és ott imádkozom. Ez a második titok, amit el akartam mondani.

Még egyszer köszönöm a látogatásotokat. Ne felejtsetek elimádkozni értem, mert szükségem van rá. Isten áldjon meg benneteket és a Szűzanya őrizzen! Köszönöm.

* * * 

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: ANSA, news.va

Magyar Kurír