Ferenc pápa homíliája pünkösd előestéjén: A Szentlélek megtanít a szívünkkel hallani!

Ferenc pápa homíliáját, magyar fordításban, teljes terjedelmében közreadjuk.

Ma este, a húsvéti időszak utolsó napjának, pünkösd ünnepének előestéjén Jézus köztünk van, és fennhangon hirdeti: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám; és igyon, aki hisz énbennem! Ahogy az Írás mondja: »Bensőjéből élő víz folyamai áradnak«” (Jn 7,37–38). A Szentlélek „élő vízfolyama” ez, mely Jézus öléből, lándzsával átszúrt oldalából fakad (vö. Jn 19,36), és amely megmossa, megtermékenyíti az Egyházat, a Mária által megjelenített titokzatos jegyest, az új Évát a kereszt lábánál.

A Szentlélek a feltámadt Jézus irgalmas öléből fakad, megtölti ölünket irgalommal „bőséges, megtömött és túlcsorduló mértékkel” (vö. Lk 6,38), és irgalmasság ölű Egyházzá, vagyis mindenki felé „nyitott szívű anyává” alakít bennünket. Annyira szeretném, ha a Rómában lakó emberek felismernék az Egyházat, erről a több irgalomról – nem más dolgokról! –, erről a több emberségről és gyengédségről ismernének fel bennünket, melyre akkora szükség van! Ha otthon éreznék magukat, az „anyaházban”, ahol mindig szívesen látják őket és ahová mindig hazatérhetnek! Mindig azt éreznék, hogy itt elfogadják, meghallgatják, megértik és segítik őket előrelépni Isten országa felé… Ahogyan egy édesanya tudja csinálni, a már felnőtt gyermekeivel is.

Az Egyház anyaságának ez a gondolata arra emlékeztet, hogy 75 évvel ezelőtt, 1944 júniusában XII. Piusz pápa egy különleges hálaadó és könyörgő aktussal fordult Szűz Máriához, hogy védelmezze Róma városát. Erre az aktusra Szent Ignác templomában került sor, ahová az isteni szeretet Máriája [Madonna del Divino Amore] kegyképet vitték. Az isteni szeretet a Krisztus szívéből áradó Szentlélek. Ő a „lelki szikla”, aki kíséri Isten népét a pusztában, hogy őbelőle élő vizet merítve oltani tudja szomját az út során (vö. 1Kor 10,4). Az el nem égő csipkebokorban, a szűz és anya Mária képében, a feltámadt Krisztus van, aki szól hozzánk, aki közli velünk a Szentlélek tüzét, aki felszólít bennünket, hogy menjünk le a nép körébe, hogy halljuk annak kiáltását, aki elküld bennünket, hogy szabadságot adó utakat törjünk az emberek előtt, melyek Isten által ígért földekre vezetnek.

Jól tudjuk: ma is vannak, mint minden korban, olyanok, akik „égig érő várost és tornyot akarnak építeni” (vö. Ter 11,4). Emberi tervek ezek, a mi terveink is, melyeket mind nagyobb egónknak a szolgálatába állítottunk, egy olyan ég felé, ahol már nincs hely Istennek. Isten hagyja ezt egy darabig, megtapasztaltatja velünk, mekkora rosszig és szomorúságig vagyunk képesek elmenni őnélküle… Ám Krisztusnak, a történelem urának Lelke alig várja, hogy levegőbe röpíthessen mindent, hogy újrakezdésre kényszerítsen bennünket! Nekünk mindig egy kicsit szűk a látókörünk és a keblünk; magunkra hagyatva elveszítjük a látóhatárt; az a meggyőződés alakul ki bennünk, hogy mindent értünk, hogy minden változót figyelembe vettünk, látjuk előre, mi és hogyan történik majd… Mind a saját építményünk, melyek azzal áltatnak, hogy megérinthetjük az eget. A Lélek azonban betör a világba a magasból, Isten öléből, onnan, ahol a Fiú született, és újjáteremt mindent.

Mit ünneplünk ma, mind együtt, itt, Róma városában? A Lélek elsőségét ünnepeljük, aki elnémít bennünket Isten tervének kiszámíthatatlansága előtt, és kitörő örömmel tölt el: „Hát ez volt az, amit Isten nekünk tartogatott az ő ölén!”, az Egyháznak ez az útja, ez az áthaladás, ez az exodus, ez az érkezés az ígéret földjére, a mindenki előtt mindig nyitott kapujú város-Jeruzsálem, ahol a különböző emberi nyelvek összeállnak a Lélek harmóniájában, hiszen a Lélek a harmónia.

És ha szemünk előtt tartjuk a szülési fájdalmakat, megértjük, hogy nyögésünk, az ebben a városban lakó népé és az egész teremtett világ nyögése nem más, mint magának a Léleknek a nyögése: az új világ születése. Isten az Atya és az anya, Isten a bába, Isten a nyögés, Isten a világban született Fiú, mi pedig, az Egyház, ennek a születésnek a szolgálatában állunk. Nem önmagunk szolgálatában, nem ambícióink, hatalmi vágyaink szolgálatában, nem; hanem annak szolgálatában, amit Isten tesz, ezeknek a csodás tetteknek a szolgálatában, melyeket Isten végbevisz.

„Ha a gőg és a vélt erkölcsi felsőbbrendűség nem tompítja el hallásunkat, észrevesszük, hogy sok ember kiáltása mögött nincs más, mint a Szentlélek tényleges nyögése. Ismét csak a Lélek ösztönöz bennünket, hogy ne ülepedjünk meg, hanem próbáljunk útnak indulni; a Lélek fog megvédeni bennünket minden egyházmegyés »újraszervezéstől«” (Beszéd az egyházmegyei találkozóhoz, 2019. május 9.). Az a veszély fenyeget ugyanis bennünket, hogy összetévesztjük a Lélek újdonságait a minden „újraszervezésének” módszerével. Nem, ez nem Istennek a Lelke! Isten Lelke felforgat mindent, és nem arra késztet, hogy elölről kezdjük a dolgokat, hanem arra, hogy új útra induljunk.

Engedjük hát, hogy a Lélek kézen fogjon és a város szívébe vigyen bennünket, hogy meghalljuk annak kiáltását és nyögését! Mózesnek azt mondja Isten, hogy a népnek ez a rejtett kiáltása egészen őhozzá ért: ő meghallotta azt, látta az elnyomást és a szenvedést… És úgy döntött, hogy közbelép, elküldi Mózest, hogy felébressze és táplálja az izraeliták szabadság utáni álmát, és feltárja előttük, hogy ez az álom magának Istennek az akarata: az, hogy Izraelből szabad népet hozzon létre, az ő népét, szeretetszövetséggel hozzákapcsolt népet, melynek tanúságot kell tennie az Úr melletti hűségéről minden nép előtt.

De hogy Mózes teljesíteni tudja küldetését, Isten azt akarja, hogy vele együtt „leereszkedjen” az izraeliták közé. Mózes szívének olyanná kell válnia, mint Istennek a szíve, mely figyelmes és érzékeny az emberek szenvedéseire és álmaira, arra, amit a rejtekben kiáltanak, amikor ég felé emelik kezüket, mert nem találnak több kapaszkodót a földön. Ez a Lélek nyögése, és Mózesnek meg kell hallania, nem a fülével, hanem a szívével. Ma azt kéri tőlünk, keresztényektől, hogy megtanuljunk szívünkkel hallani. És ennek a hallásnak a tanítómestere a Lélek. Nyissuk meg szívünket, hogy ő megtanítson bennünket szívünkkel hallani! Nyissuk meg!

Kedves testvéreim, hogy meghalljuk Róma városának kiáltását, nekünk is szükségünk van arra, hogy az Úr kézen fogjon bennünket, és segítsen „leereszkedni”, leereszkedni pozícióinkból, leereszkedni testvéreink közé, akik ebben a városban laknak, hogy meghalljuk megmentésre szorultságukat, az őhozzá elérő kiáltásukat, melyet mi általában nem hallunk. Nem szellemi, ideológiai dolgokat kell magyarázgatnunk! Engem sírásra késztet, amikor olyan Egyházat látok, mely azt hiszi, akkor lesz hű az Úrhoz, akkor lesz korszerű, ha pusztán működésbeli új utakat keres, melyek nem Isten Lelkétől jönnek. Az ilyen Egyház nem tud leereszkedni, és ha nem ereszkedünk le, akkor nem a Lélek irányít bennünket! Ki kell nyitni a szemünket és a fülünket, de főleg a szívünket, és a szívünkkel kell hallanunk! Akkor valóban útnak fogunk indulni. Akkor érezni fogjuk magunkban a pünkösdi tüzet, mely arra késztet, hogy odakiáltsuk az itt élő férfiaknak és nőknek, hogy véget ért szolgaságuk, és hogy Krisztus az út, aki elvezet a mennyei városba. Ehhez pedig, fivéreim és nővéreim, hitre van szükség. Imádkozzunk ma a hit ajándékáért, hogy ezen az úton járjunk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News; Avvenire

Magyar Kurír