Ferenc pápa: Isten jóságos szemmel néz ránk, elfogad minket

„A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad” (Iz 9,1). „Megjelent a pásztorok előtt az Úr angyala, és az Úr dicsősége beragyogta őket” (Lk 2,9). Karácsony szent éjszakáján a liturgia így mutatja be nekünk a Megváltó születését: fényként, amely behatol a legsűrűbb sötétségbe, és szétoszlatja azt. Az Úr jelenléte népe körében megszünteti a vereség terhét, a rabszolgaság szomorúságát, és életbe lépteti az örömet, az örvendezést.

Ezen az áldott éjszakán mi is úgy jöttünk el Isten házába, hogy áthaladtunk a földet borító sötétségen, mert a hit lépéseinket megvilágító lángja vezetett, és az a remény éltetett, hogy rálelünk a „nagy világosságra”. Ha megnyitjuk szívünket, mi is szemlélhetjük a gyermekben azt a Napot, mely a magasból felkelvén megvilágítja a láthatárt.

A világot borító sötétség eredete a régidők éjébe nyúlik vissza. Gondoljunk csak ama sötét pillanatra, amikor az emberiség első bűncselekménye történt: amikor a féltékenységtől elvakult Kain keze halálosan lesújtott testvérére, Ábelre (vö. Ter 4,8). Ekképpen a századok folyására az erőszak, a háború, a gyűlölködés és az elnyomás nyomta rá bélyegét. Isten azonban, aki reményét a képére és hasonlatosságára teremtett emberbe helyezte, várt. Oly sokáig várakozott, talán már azon volt, hogy feladja. De nem tudta feladni reményét, nem tagadhatta meg önmagát (vö. 2Tim 2,13). Ezért továbbra is türelemmel várakozott, az emberek és népek minden romlottsága ellenére.


A történelemben a sötétséget áttörő fény feltárja előttünk, hogy Isten atya, és az ő türelmes hűsége erősebb a sötétségnél, a romlottságnál. Ez a karácsonyi éjszaka üzenete! Isten nem ismeri a dühkitörést, sem a türelmetlen felháborodást. Ő mindig ott van, mint az apa a tékozló fiúról szóló példabeszédben, vár, hogy már messziről észrevegye elveszett fia hazatérését.
Izajás próféciája olyan végtelen erejű fény érkezését hirdeti meg, amely átszakítja a sötétséget. Ez a fény Betlehemben születik, Mária ölelő karral, József gyengéd szeretettel, a pásztorok ámuló szemmel fogadják. Az angyalok a következő szavakkal hirdették meg a Megváltó születését: „Ez lesz nektek a jel: kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve” (Lk 2,12). A „jel” Isten végletekig vitt alázata, az a szeretet, amellyel azon az éjszakán magára vette törékenységünket, szenvedésünket, aggódásunkat, vágyainkat és korlátainkat. Az üzenet, amelyre mindenki várt, mindenki vágyott szíve legmélyén, nem volt más, mint Isten gyengédsége: az az Isten, aki jóságos szemmel néz ránk, aki elfogad minket a magunk nyomorúságában, a mi kicsinységünkbe szerelmes Isten.

Miközben szemléljük a most született, jászolba fektetett kis Jézust, e szent éjszaka arra hív minket, hogy gondoljuk végig: hogyan fogadjuk Isten gyengéd szeretetét? Engedem-e, hogy elérjen, hogy átöleljen, vagy meggátolom, hogy közeledjen hozzám? „De hát én keresem az Urat” – vethetné ellene valaki. A legfontosabb azonban nem az, hogy keressem őt, hanem, hogy engedjem: hadd találjon ő rám, és hadd simogasson meg gyengéd szeretetével. Ez az a kérdés, amelyet a gyermek már pusztán a jelenlétével feltesz nekünk: megengedem-e Istennek, hogy szeressen engem? Továbbá: megvan-e bennünk a bátorság, hogy gyengéd szeretettel fogadjuk a mellettünk élők nehéz sorsát és gondjait, vagy a személytelen megoldásokat részesítjük előnyben, melyek lehetnek bár hatékonyak, de nélkülözik az evangélium melegét? Mily nagy szüksége van ma a világnak a gyengédségre!


A keresztény ember nem adhat más választ, csak amit Isten ad a mi kicsinységünkre. Az életet jósággal és szelídséggel kell megközelíteni. Amikor tudatosítjuk magunkban, hogy Isten szerelmes a mi kicsinységünkbe, és hogy ő maga kicsinnyé lesz, hogy még jobban tudjon találkozni velünk, akkor nem tudjuk megtenni, hogy ne nyissuk meg előtte szívünket, és ne kérleljük: „Uram, segíts, hogy olyan legyek, mint te! Add meg nekem a gyengédség kegyelmét az élet legfájdalmasabb körülményei között, add meg nekem a személyes jóság kegyelmét bármiféle szükség láttán, és add meg nekem a szelídség kegyelmét mindenfajta konfliktus közepette!”

Kedves fivéreim és nővéreim, e szent éjszakán tekintsünk a betlehemi jászolra: ott „a nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát” (Iz 9,1). Az egyszerű emberek látják meg, azok, akik készek befogadni Isten ajándékát. Ellenben nem látják meg a pökhendiek, a beképzeltek, akik a törvényeket személyes szempontjaik alapján hozzák, és akik elzárkóznak mások elől. Nézzük a betlehemi jászlat, imádkozzunk, és kérjük a Szűzanyát: „Ó, Mária, mutasd meg nekünk Jézust!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír