Ferenc pápa: Isten is sír, atyai szíve van

A napi olvasmány és az evangéliumi szakasz két apa alakját állítja elénk: az egyik Dávid király, aki sír lázadó fia, Absalom halála fölött. A másik pedig Jairus, a zsinagóga elöljárója, aki azt kéri Jézustól, hogy gyógyítsa meg leányát. Dávid sírva fakad, amikor megtudja, hogy megölték a fiát, dacára annak, hogy a fiú ellene harcolt, mert meg akarta dönteni apja uralmát. Dávid serege győzött, de őt nem érdekelte a győzelem, csak a fia, csak őt várta. Király volt, egy ország vezetője, de egyben apa volt. És így, amikor elért hozzá fia halálhíre, megremegett, fölment a felső terembe, és sírt – magyarázta Ferenc pápa.

„Ezt mondogatta elmenőben: Fiam, Absalom. Fiam! Én fiam, Absalom! Bárcsak én haltam volna meg helyetted! Absalom, fiam! Fiam! – ez egy apa szíve, aki nem tagadja meg soha a fiát. Egy bandita, ellenség, de az én fiam! És nem tagadja meg apai mivoltát: könnyeket ont… Dávid két ízben sír gyermekéért: most, és amikor haldoklott a házasságtörésből származó fia. Akkor is böjtölt, bűnbánatot tartott, hogy megmentse fia életét. Apa volt!”

Ezután Ferenc pápa a Máté evangéliumában szereplő Jairusról, a zsinagóga elöljárójáról beszélt. Ő is édesapa volt, fontos ember, aki azonban lánya betegsége láttán nem szégyellte Jézus lába elé vetni magát: A kislányom haldoklik, jöjj és tedd rá a kezed, hogy megmeneküljön és éljen! Nem szégyenkezett, nem törődött vele, mit mondanak mások, mert apa volt. Dávid és Jairus mindketten édesapák:

„Számukra a legfontosabb a fiuk, a lányuk! Nincs semmi más. Ez az egyedüli lényeges! Erről az jut eszünkbe, amit legelőször mondunk Istennek a hitvallásban: Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában… Isten atyai mivoltára gondolunk. Isten pedig ilyen. Isten ilyen velünk! – De atyám, Isten nem sír! – Dehogynem! Emlékszünk Jézusra, hányszor siratta Jeruzsálemet. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk a szárnya alá veszi kiscsibéit. Isten sír! Jézus könnyeket ont érettünk! És Jézusnak ez a sírása az Atyaisten sírása, aki mindannyiunkat magához akar ölelni”.

A pápa ekkor így folytatta szentbeszédét: a nehéz pillanatokban az Atya válaszol. Emlékszünk Izsákra, amikor Ábrahám elviszi magával, hogy bemutassa az áldozatot. Izsák nem volt ostoba, észrevette, hogy az áldozat bemutatásához vittek fát, vittek tüzet, bárányt azonban nem. Szívében szorongott! És mit mondott? – Atyám! – Mire rögtön a válasz: Itt vagyok, fiam! Az apa felelt.

Hasonlóképpen Jézus az Olajfák kertjében szorongó szívvel mondja: Atyám, ha lehet, vedd el tőlem ezt a kelyhet! És jöttek az angyalok, hogy erőt adjanak neki. Ilyen a mi Istenünk: atya! Egy ilyen atya! Olyan, mint a tékozló fiú apja: visszavárja gyermekét, aki elvitte magával az összes pénzt, az örökséget. De az apja várta mindennap, és már messziről látta őt. Ilyen a mi Istenünk! – hangsúlyozta a pápa, majd hozzátette: a mi apaságunk, a családapáké, mint ahogy a püspökök és a papok szellemi atyasága is ilyen kell hogy legyen. Az apa nem értheti meg önmagát gyermeke nélkül! És ezért szüksége van rá: várja, szereti, keresi őt, megbocsát neki és a közelében akarja tudni, mint a tyúkanyó a csibéit.

„Vigyük ma haza ezt a két ikont: a síró Dávid és a zsinagóga elöljárójának képét, aki Jézus elé veti magát, nem félve a szégyentől és a kinevettetéstől. Gyermekeik voltak a tét: az egyiknek a fia, a másiknak a lánya. És mi ezzel a két ikonnal együtt mondjuk: Hiszek az Atyaistenben… És kérjük a Szentlelket – mert csak ő képes rá, a Szentlélek –, tanítson meg minket, hogy mondani tudjuk : Abba, Pater. Ez egy kegyelem, ha azt mondhatjuk teljes szívünkből Istennek: Atyám! Kérjük tehát a Szentlélek kegyelmét! – fohászkodott végül Ferenc pápa.

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír