Ferenc pápa meghirdette az irgalmasság rendkívüli szentévét – FRISSÜLT

Ferenc pápa a Szent Péter-bazilikában tartott nagyböjti bűnbánati szertartás során mondott homíliájában az irgalmasság rendkívüli szentévét hirdette meg, mely ez év december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén veszi kezdetét a Szent Péter-bazilika szent kapujának megnyitásával, és 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul.

A bejelentés Ferenc pápa megválasztásának második évfordulóján történt, március 13-án, pénteken, amikor a Szentatya délután öt órakor a Szent Péter-bazilikában megnyitotta a már korábban bejelentett 24 órás imádságot, bűnbánati liturgia keretében.

A bűnbánati szertartáson tartott homíliát az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.

Idén is egybegyűltünk nagyböjt negyedik vasárnapja előtt, hogy bűnbánati liturgiát tartsunk. Egyesülünk sok kereszténnyel, akik ma, a világ minden részén, elfogadták a meghívást, hogy az Úr jóságának a jeleként éljék meg ezt a pillanatot. A kiengesztelődés szentsége megengedi, hogy bizalommal közeledjünk az Atya felé, s így biztosak lehessünk megbocsátásában. Ő valóban „gazdag az irgalmasságban” és nagy bőséggel terjeszti ki irgalmát mindazokra, akik őszinte szívvel jönnek hozzá.

Mindenekelőtt az ő kegyelmének a gyümölcse, hogy itt vagyunk, hogy így megtapasztaljuk az ő szeretetét. Ahogyan emlékeztetett minket Szent Pál apostol, Isten soha nem szűnik megmutatni irgalmasságának a gazdagságát a századok során. A szív átalakulása, amely arra visz, hogy megvalljuk bűneinket, „Isten ajándéka”. Egyedül nem vagyunk képesek rá. Isten adománya, hogy megvallhatjuk a bűneinket, egy ajándék, az „ő műve” (vö. Ef 2,8–10). Kezének gyöngéd érintése és kegyelmének formáló ereje lehetővé teszi számunkra, hogy a bűneink miatti félelem nélkül közeledjünk a paphoz, ugyanakkor biztosak legyünk benne: ő majd Isten nevében fogad minket, és megért, minden nyomorúságunk ellenére is. Úgy járulunk hozzá, mint egy védőügyvédhez: egy ilyen védőnk van, aki odaadta az életét a mi bűneinkért! Ő pedig, az Atyával együtt, mindig megvéd minket. Amikor kilépünk a gyóntatószékből, meg fogjuk érezni az erőt, amely újra élettel tölt el minket, és visszaadja a hit lelkesedését. A gyónás után újjászületünk.

Az evangéliumi szakasz, amelyet hallottunk (vö. Lk 7,36–50) megnyitja előttünk a remény és a vigasztalás útját. Jólesik érezni magunkon Jézus együttérző tekintetét, ahogyan azt megérezte a bűnös asszony is a farizeus házában. Ebben a szakaszban két szó tér vissza hangsúlyosan: a szeretet és az ítélet.

Itt van a bűnös asszony szeretete, amely megalázkodik az Úr előtt; ám még előbb itt van Jézus irgalmas szeretete iránta, amely arra ösztönzi az asszonyt, hogy közeledjen hozzá. Bűnbánó és örömteli könnyeivel mossa meg a Mester lábát, haja pedig hálával szárítja meg azt. Csókjai tiszta érzelmének a kifejeződései. A lábra öntött bőséges illatos kenet pedig azt tanúsítja, mennyire értékes a szemében Jézus. Ennek az asszonynak minden gesztusa a szeretetről beszél, és kifejezi vágyát, hogy valamiféle megingathatatlan bizonyosságra tegyen szert az életében: ez pedig nem más, mint hogy bocsánatot nyert. Ez a bizonyosság gyönyörű! Jézus pedig megadja neki ezt a bizonyosságot: elfogadja őt és megmutatja Isten iránta érzett szeretetét. Pont iránta, egy nyilvános bűnös [utcanő] iránt!

A szeretet és a megbocsátás egy időben teljesül be: Isten sokat bocsát meg neki, mindent megbocsát neki, mivel „nagyon szeretett” (Lk 7,47); az asszony pedig imádja Jézust, mivel megérzi, hogy benne irgalom és nem elítélés lakozik. Érzi, hogy Jézus szeretettel érti meg őt, őt, aki bűnös. Jézusnak hála, Isten elveszi és hátradobja számos bűnét, nem emlékezik meg többé azokról (vö. Iz 43,25). Hiszen ez is igaz: amikor Isten megbocsát, felejt. Hatalmas Isten bocsánata!

Az asszony számára most új életszakasz kezdődik: a szeretetben új életre született. Ez az asszony valóban találkozott az Úrral. Csöndben megnyitotta a szívét az Úr előtt; a fájdalmával megmutatta neki a bűnei felett érzett bánatot; könnyeivel az isteni jósághoz folyamodott, hogy elnyerje a bocsánatot. Az asszony fölött nincs más ítélet, csak az, amely Istentől érkezik, ez pedig az irgalmasság ítélete. Ennek a találkozásnak a főszereplője egyértelműen a szeretet, az irgalmasság, amely meghaladja az igazságosságot.

A ház ura, Simon, a farizeus, ezzel szemben nem képes megtalálni a szeretet útját. Mindent kiszámol, mindent megfontol… Állva marad a formalitás küszöbén. Csúnya dolog a formális szeretet, nem lehet megérteni. Nem képes megtenni a következő lépést, hogy találkozzon Jézussal, aki elhozza neki az üdvösséget. Simon arra korlátozta magát, hogy meghívja egy lakomára Jézust. Ám valójában nem fogadta be őt. Gondolataiban csak az igazságosság forog, és amikor így tesz, téved. Az asszony fölötti ítélete eltávolítja őt az igazságtól, és nem teszi lehetővé a számára még azt sem, hogy megértse: ki is a vendége. Megállt a felszínnél – a formalitásnál –, és nem volt képes, hogy a szívet tekintse. Jézus példázatára és kérdésére, hogy vajon melyik szolga szeretett jobban, helyesen válaszol: „Az, akinek többet engedett el”. Jézus azonnal felhívja a figyelmét: „Jól feleltél” (Lk 7,43). Simon csakis akkor marad meg az igazságban, amikor ítéletével a szeretet felé fordul.

Jézus felhívása mindannyiunkat arra ösztönöz, hogy meglássunk: mekkora nagylelkűségre képes minden ember. Senkit sem lehet kizárni Isten irgalmasságából. Mindenki ismeri az utat, hogyan lehet eljutni oda, az egyház pedig az az otthon, amely mindenkit befogad és senkit sem utasít vissza. Kapui kitárva maradnak, hogy mindenki, akit megérintett a kegyelem, megtalálhassa a megbocsátás bizonyosságát. Minél súlyosabb a bűn, annál nagyobbnak kell lennie a szeretetnek, amelyet az egyház a megtérő emberek felé mutat. Mekkora szeretettel tekint ránk Jézus! Mekkora szeretettel gyógyítja meg a mi bűnös szíveinket! Soha nem riad vissza a mi bűneinktől. Gondoljunk a tékozló fiúra, aki mikor eldönti, hogy visszatér az atyjához, előre kigondolja, milyen beszédet mond majd. Ám az atya nem engedi megszólalni, átöleli őt (vö. Lk 15,17–24). Jézus is így tesz velünk. „Atya, annyi vétkem van…” – „De ő boldog lesz, ha elmész [gyónni]: hatalmas szeretettel fog átölelni téged! Ne félj!”

Kedves testvéreim, gyakran elgondolkodtam azon, az egyház hogyan lenne képes nyilvánvalóbbá tenni a küldetését, az irgalmasságról való tanúságtételt. Olyan út ez, amely a lelki megtéréssel kezdődik; és be kell járnunk ezt az utat. Ezért úgy döntöttem, hogy rendkívüli szentévet hirdetek meg, amelynek középpontjában Isten irgalmassága áll. Ez az irgalmasság szentéve lesz. Az Úr szavának fényénél akarjuk megélni ezt: „Legyetek irgalmasok, mint a ti Atyátok” (vö. Lk 6,36). Ez különösen a gyóntatókra áll! Rengeteg irgalmasság!

Ez a szentév a Szeplőtelen Fogantatás idei ünnepével kezdődik majd, és 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárul, hiszen Krisztus az Atya irgalmasságának az eleven arca. A szentév megszervezését az Új Evangelizáció Pápai Tanácsára bízom, hogy úgy tudja majd végigvinni, mint az egyház úton levésének egy új szakaszát, betöltve a küldetést, hogy minden emberhez elvigye az irgalmasság evangéliumát.

Meggyőződésem, hogy az egész egyház, amelynek olya nagy szükséges van az irgalmasság elnyerésére, hisz bűnösök vagyunk, képes lesz megtalálni ebben a jubileumi évben az Isten irgalmasságának újrafelfedezése és gyümölcsözővé tétele fölötti örömet. Mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy ezzel az örömmel nyújtsunk vigaszt korunk minden embere számára. Ne feledjük: Isten mindent megbocsát, és Isten mindig megbocsát. Ne fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk. Már mostantól kezdve bízzuk rá ezt az évet az Irgalmasság Anyjára, hogy fordítsa felénk tekintetét és őrködjön lépteink felett: bűnbánati utunk, nyílt szívvel bejárt utunk felett egy év során, amelynek célja, hogy elnyerjük Istentől a búcsút, hogy elnyerjük Istentől az irgalmasságot.

Fordította: Török Csaba

Forrás: Vatikáni Sajtóosztály

Fotó: ANSA

Magyar Kurír