Ferenc pápa: Nem elég imádkozni és vasárnap misére menni!

Ferenc pápa és egy a földrengés áldozatait mentő kutyák közül

Meghallgattuk a szeretethimnuszt, amelyet Pál apostol a korintusi közösségnek írt, és amely a hitünkről való tanúságtételre szólító egyik legszebb és legnagyobb odaadást kívánó szöveg (vö. 1Kor 13,1–13). Milyen sokszor beszélt Szent Pál a szeretetről és a hitről írásaiban; mindazonáltal ebben a szövegben valami rendkívül nagyot és eredetit tár elénk. Kijelenti, hogy a hittel és a reménnyel ellentétben a szeretet „soha el nem múlik” (1Kor 13,8), örökké tart. Megingathatatlan bizonyossággal kell vallanunk ezt a tanítást; Isten szeretete soha nem csökken életünkben és a világ történelmében. Olyan szeretet ez, amely mindig fiatal, tevékeny, dinamikus, és minden másnál összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel vonz magához. Hűséges szeretet, mely ellentmondásaink ellenére sosem csal meg minket. Termékeny szeretet, mely újat hoz létre, és felülmúlja minden lustaságunkat. Erről a szeretetről tanúskodunk mi, mindannyian. Isten szeretete ugyanis elér minket; mint egy áradó folyó magával ragad anélkül, hogy halálunkat okozná; ellenkezőleg, életünk nélkülözhetetlen feltétele: „Ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok” – mondja Szent Pál (1Kor 13,2). Minél inkább engedjük, hogy elárasszon minket ez a szeretet, életünk annál inkább újjászületik. Valóban minden erőnkkel azt kellene mondanunk: Szeretve vagyok, ezért létezem!

A szeretet, melyről az apostol beszél, nem valami elvont és homályos dolog, ellenkezőleg, olyan szeretet, amelyet az ember személyesen lát, érint és tapasztal. E szeretet legnagyobb kifejeződése Jézus. Az ő egész személye és élete nem más, mint az Atya szeretetének konkrét, sőt legnagyobb mértékű megmutatkozása: „Isten azzal mutatja meg irántunk való szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8). Ez a szeretet! Ezek nem szavak, ez szeretet! Isten Fiának szenvedése a Kálvárián éri el csúcspontját, onnan fakad a szeretet forrása, amely eltöröl minden bűnt és újjáteremt az új életre. Mindig kitörölhetetlenül magunkkal hordozzuk a hitnek ezt a bizonyosságát: Krisztus „szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Ez a nagy bizonyosság: Krisztus szeretett engem, és önmagát adta értem, érted, érted, érted [Ferenc pápa az egyes emberekre mutat], mindenkiért, valamennyiünkért! Semmi és senki nem szakíthat el minket Isten szeretetétől (vö. Róm 8,35–39). A szeretet tehát az egész élet legnagyobb kifejeződése és a szeretet teszi lehetővé számunkra, hogy létezzünk!

Látva a hitnek ezt a lényegi tartalmát, az egyház nem engedhetné meg magának, hogy a paphoz és a levitához hasonlóan viselkedjen a földön fekvő, félholt emberrel (vö. Lk 10,25–36). Nem fordíthatjuk el tekintetünket és nem fordulhatunk másfelé, csakhogy ne lássuk a szegénység irgalmasságot kérő számtalan formáját. Ez a másfelé fordulás, hogy ne lássuk az éhezést, a betegségeket, a kihasznált embereket…, ez súlyos bűn! Modern bűn is, korunk bűne! Mi, keresztények nem engedhetjük meg ezt magunknak! Nem lenne méltó az egyházhoz, sem a keresztény emberhez „továbbhaladni”, és azt gondolni, hogy nyugodt lehet a lelkiismeretünk, mert imádkoztunk vagy elmentem misére vasárnap! A Kálvária mindig időszerű; egyáltalán nem tűnt el a színről, és nem csak szép festmény marad templomainkban! Isten velünk való együttérzésének, együttszenvedésének ez a tetőpontja, ahonnan Isten szeretete árad az emberi nyomorúság felé, napjainkban is beszél hozzánk, és az irgalmasság gyakorlásának mindig új formáira indít bennünket. Fáradhatatlanul fogom ismételni, hogy Isten irgalmassága nem egy szép eszme, hanem konkrét cselekvés. Nincs irgalmasság konkrétság nélkül! Az irgalmasság nem azt jelenti, hogy „mellékesen” itt-ott jót teszünk. Belebocsátkozást jelent ott, ahol baj van, ahol betegség van, ahol éhezés van, ahol az embereket bármilyen formában kizsákmányolják. És az emberi irgalmasság nem válik ilyenné, vagyis istenivé, amíg nem válik egészen konkréttá a mindennapokban. János apostol figyelmeztetése mindig érvényes marad: „Gyermekeim, ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1Jn 3,18). Az irgalmasság igazsága ugyanis mindennapi tetteinkben lelhető fel, ezek teszik láthatóvá Isten cselekvését körünkben.

Testvéreim és nővéreim, ti itt az önkéntesség nagy és színes világát képviselitek. Az egyház legértékesebb valóságai között ti vagytok azok, akik nap mint nap, gyakran hangtalanul és rejtekben, alakot és láthatóságot adtok az irgalmasságnak. Ti az irgalmasság kézművesei vagytok: kezetekkel, szemetekkel, meghallgatásotokkal, közelségetekkel, simogatásotokkal… kézművesek! Ti az emberi szívben rejtőző egyik legszebb vágyat fejezitek ki: megéreztetni egy szenvedő emberrel, hogy szeretve van! Az emberek legkülönfélébb ínségei és szükségei között jelenlétetek Krisztus mindenkihez elérő, kinyújtott keze. Ti Krisztus kinyújtott keze vagytok: gondoltatok már erre? Az egyház hitelessége – másokat meggyőző módon – a ti szolgálatotokon keresztül is megmutatkozik, amelyet az elhagyott gyerekeknek, a betegeknek, az éhező és munkanélküli szegényeknek, az öregeknek, a hajléktalanoknak, a foglyoknak, a menekülteknek és a bevándorlóknak, a természeti csapás által sújtottaknak nyújtotok. Végeredményben bárhol kiáltanak segítségért, a ti tevékeny és önzetlen tanúságtételetek ott megjelenik. Ti láthatóvá teszitek Krisztus törvényét, azt, hogy hordozzuk egymás terhét (vö. Gal 6,2; Jn 13,34). Kedves testvéreim és nővéreim, ti Krisztus testét érintitek kezetekkel: ezt ne felejtsétek el! Ti Krisztus testét érintitek kezetekkel! Legyetek mindig készek a szolidaritásban, erősek a közelségben, fáradhatatlanok az örömfakasztásban, meggyőzőek a vigasztalásban. A világ rászorul a szolidaritás konkrét jeleire, főleg a közömbösség kísértésének kitéve, és szüksége van olyan emberekre, akik képesek szembeszállni életükkel az individualizmussal, azzal, hogy csak magunkra gondoljunk és ne törődjünk rászoruló testvéreinkkel. Örüljetek mindig szolgálatotoknak, de sose legyetek önhittek miatta, és ne higgyétek jobbnak magatokat másoknál. Irgalmat gyakorló cselekvésetek inkább Jézus Krisztus cselekvésének legyen alázatos és beszédes folytatása, aki továbbra is lehajol a szenvedőkhöz és gondjukat viseli. A szeretet ugyanis „épít” (1Kor 8,1), nap mint nap lehetővé teszi közösségeinknek, hogy a testvéri szeretetközösség jelei legyenek.

Beszéljetek az Úrnak ezekről a dolgokról! Hívjátok őt! Úgy tegyetek, ahogyan Preyma nővér, ahogyan elmondta: kopogtatott a tabernákulum ajtaján. Milyen bátor! Az Úr meghallgat minket: hívjátok! Urunk, nézd ezt… Nézd, mekkora szegénység, mekkora közöny, mekkora másfelé fordulás: „Ez nem érint engem, nincs közöm hozzá.” Beszéljetek erről az Úrral: „Uram, miért? Uram, miért? Miért vagyok ennyire gyenge, és te mégis erre a szolgálatra hívtál engem? Segíts meg, adj erőt, adj alázatot!” Az irgalmasság szíve-közepe ez a párbeszéd Jézus irgalmas szívével.

Holnap abban az örömben lesz részünk, hogy Teréz anyát a szentek között tisztelhetjük. [A hívek tapsolni kezdenek.] Megérdemli! Az irgalmasságnak ez a napjainkban megmutatkozó tanúságtétele azoknak a férfiaknak és nőknek megszámlálhatatlan seregéhez kapcsolódik, akik életszentségükkel láthatóvá tették Krisztus szeretetét. Mi is kövessük az ő példájukat, imádkozzunk, hogy alázatos eszközök lehessünk Isten kezében, hogy így enyhítsük a világ szenvedését, s továbbadhassuk a feltámadás örömét és reményét. Köszönöm!
Mielőtt áldást adnék rátok, arra kérlek mindnyájatokat, hogy imádkozzunk csendben azért a rengeteg szenvedő emberért, hiszen oly sok szenvedés van, imádkozzunk a társadalom kivetettjeiért. Imádkozzunk a hozzátok hasonló sok önkéntesért, akik odamennek Krisztus testéhez, hogy megérintsék, gyógyítsák, és közel érezzék magukhoz. De imádkozzunk azért a tömérdek emberért is, akik elfordítják fejüket, és szívükben ezt a hangot hallják: „Ez nem érint engem, nincs közöm hozzá.” Imádkozzunk csendben.
[Csend.]
Kérjük Mária segítségét is: Üdvöz légy, Mária…
[Áldás.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: ANSA

Magyar Kurír