Ferenc pápa sajtótájékoztatója: Az egyik legszebb dolog rátalálni az Egyház anyaságára

A pápa sajtótájékoztatójának teljes magyar fordítását közreadjuk.

Alessando Gisotti:

– Jó estét kívánok! Jó estét, Szentatya, és köszönjük, hogy egy ennyire megerőltető nap után, ennyire megerőltető napok után is itt van velünk, hogy megossza gondolatait erről a megerőltető, mégis szép útról. Rövid út áll előttünk, ezért a sajtótájékoztató is elkerülhetetlenül rövid lesz; nem is mondatnék többet, csak azt, hogy Ön, Szentatya, ma szó szerint Teréz anya nyomában járt, aki a keresztény szeretet nagy tanúja volt, és mindnyájan megrendülve hallottuk a hírt – miként Ön is, jól tudjuk – Jean Vanier haláláról, aki szintén nagy tanúságtevő, az utolsók barátja és testvére volt. A kérdések előtt szeretném kérdezni, kíván-e megosztani gondolatait Jean Vanier-ről.

Ferenc pápa:

– Tudtam Jean Vanier betegségéről, Geneviève nővér rendszeresen beszámolt róla. Egy héttel ezelőtt felhívtam telefonon, hallgatott engem, beszélni azonban alig tudott. Szeretném kifejezni hálámat ezért a tanúságtételért: olyan ember volt ő, aki meg tudta látni a keresztény hatékonyságot [termékenységet] a halál, a kereszt, a betegség misztériumában, azok misztériumában, akiket megvetnek és elvetnek a világban. Nemcsak az utolsókért dolgozott, hanem azokért is, akiket a megszületésük előtti halálra ítélés veszélye fenyeget. Így fejezte be életét. Egyszerűen hála neki, és hála Istennek, amiért nekünk adta ezt az embert a maga nagyszerű tanúságtételével.

Alessando Gisotti:

– Köszönjük, Szentatya! Az első kérdést Bigana Zherevska fogja feltenni Önnek, a macedóniai tévétől.

Bigana Zherevska (MRT macedóniai tévé):

– Szentatya, nagy öröm számunkra, hogy itt van, a mi országunkban, megtisztelő számunkra az Ön látogatása. Az érdekelne bennünket, azt szeretnénk hallani, mi volt az, ami legjobban megérintette ebben a két országban. Mi az, ami legjobban megérintette? Egy tárgy, egy légkör? Mit visz magával emlékezetében erről a két országról, amikor visszatér Rómába?

Ferenc pápa:

– Két teljesen eltérő nemzet. Bulgária sok évszázados hagyománnyal rendelkező nemzet. Macedóniának is sok évszázados hagyománya van, de nem mint országnak, mint népnek, amelynek csak az utóbbi időben sikerült önálló nemzetté válnia: szép küzdelem. Számunkra, keresztények számára Macedónia annak szimbóluma, hogy a kereszténység belépett a nyugati világba. A kereszténység nektek köszönhetően lépett be Nyugatra, azáltal a macedón férfi által, aki megjelent Pálnak álmában: „Jöjj hozzánk, jöjj hozzánk” (vö. ApCsel 16,9). Ő [Pál] pedig elment Ázsiába. Titok övezi azt a szólítást. És a macedón nép büszke erre, nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem arra, hogy azt mondja nekünk: „A kereszténység rajtunk keresztül, a mi kapunkon át lépett be Európába, mert egy macedón férfi hívta Pált.” Bulgáriának sokat kellett harcolnia nemzeti identitásáért. 1877-ben kétszázezer orosz katona halt meg, hogy visszavegye a függetlenséget a törökök kezéből. Képzeljük csak el, mit jelent kétszázezer ember! Rengeteg harc a függetlenségért, megannyi véres és megannyi szellemi küzdelem az identitás megszilárdításáért. Macedóniának megvolt az identitása, most pedig az a feladata, hogy mint nép megszilárdítsa azt, megküzdve kisebb-nagyobb nehézségekkel, mint például a névhasználat problémájával, és egyebekkel, melyeket mindannyian ismerünk. Mindkét országban van ortodox keresztény és katolikus keresztény közösség, és muszlim is. Az ortodoxok aránya nagyon magas mindkettőben, ők vannak legtöbben; muszlimok kevesebben vannak; a katolikusok aránya igen csekély Macedóniában, Bulgáriában kicsivel több. Viszont azt láttam mindkét nemzetnél, hogy a különböző felekezetek és vallások között jó kapcsolat van. Bulgáriában a békéért tartott imatalálkozón láthattuk ezt. Ez megszokott dolog volt a bolgároknak, ők jó kapcsolatot ápolnak egymással: mindegyiknek megvan a joga vallása gyakorlásához, és joga van, hogy mások tiszteletben tartsák. Ez érintett meg, nagyon! Aztán a Neofit pátriárkával való beszélgetés is csodálatos volt. Ő Isten embere! Rendkívüli módon épülésemre volt, Isten nagy embere. Macedóniában megérintett egy mondat, amelyet az elnök mondott nekem: „Itt nem tolerancia van a vallásokkal szemben, hanem tisztelet.” Tisztelik egymást. És ezt ma, egy olyan világban, ahol nagyon hiányzik a tisztelet, gondoljunk csak az emberi jogok tiszteletben tartására, a sokféle tiszteletre, a gyermekek iránti tiszteletre, az idősek iránti tiszteletre – hogy egy ország szellemisége a tisztelet legyen, ez bizony szíven üt. Jó hatással volt rám. Nem tudom, válaszoltam-e, többé-kevésbé összefoglalóan. Köszönöm!

Alessando Gisotti:

– Szentatya, most Petas Nanev intéz Önhöz kérdést, a BTV bolgár tévétől.

Petas Nanev (BTV bolgár tévé):

– Jó estét kívánok! Egy meglehetősen személyes kérdés: Szentatya, mint emberi lény hogyan csinálja, honnan van ereje, miből merít erőt, testileg és lelkileg?

Ferenc pápa:

– Az első, amit mondani szeretnék, hogy nem járok javasasszonyhoz! – Tényleg nem tudom. Az Úr ajándéka. Amikor egy [másik] országban vagyok, mindenről megfeledkezem, de nem azért, mert meg akarok feledkezni; ösztönösen megfeledkezem minden másról, és csak ott vagyok jelen. És ez kitartást ad nekem. Az utazások során nem fáradok el. Később elfáradok, de csak utána. Honnan merítem az erőt? Azt hiszem, az Úr adja. Nincs rá magyarázat. Én kérem az Úrtól, hogy hűséges legyek, hogy őt szolgáljam az utazások munkájával, hogy az utazások ne turistautak legyenek, ezt kérem. És a többi kegyelem, ami tőle jön. Nem tudok mást mondani… És tegyük hozzá…, nem is dolgozom sokat!

Alessando Gisotti:

– Szentatya, most Kelet-Európánál maradunk, Silvije Tomasevic a Večernji list horvát tévé és újság képviselője kérdezi Önt.

Silvije Tomasevic (Večernji list horvát tévé és újság):

– Szentatya, az ortodox nemzeti egyházban nem mindig élnek egyetértésben egymással, például nem ismerték el a macedón egyházat. De amikor a katolikus Egyházat kell kritizálni, akkor mindig megtalálják a közös hangot: például a szerb egyház nem akarja, hogy szentté avassák Stepinac bíborost. Hogyan kommentálná ezt a helyzetet?

Ferenc pápa:

– Általánosságban a kapcsolatok jók, és megvan az alapvető jó szándék. Őszintén mondhatom, hogy Isten embereit találtam a pátriárkák között. Neofit Isten embere. Aztán akit szívemben hordok – tehát első helyen van –, a grúz II. Illés: Isten embere, aki nagyon jó hatással van rám. Vartholoméosz Isten embere. Kirill Isten embere… Kiváló pátriárkák, akik tanúságot tesznek. Ön mondhatja nekem: ennek ez a hibája, például túl sokat politizál, a másiknak amaz a hibája… Csakhogy mindannyiunknak vannak hibáink, nekem is. A pátriárkákban testvéreket találtam, és némelyikükben tényleg – nem akarok túlozni, de hadd mondjam ki – szentekre, Isten embereire találtam. És ez rendkívül fontos. És aztán vannak történelmi dolgok, egyházaink történelmi dolgai, néhány régi dolog. Például ma az elnök [Észak-Macedóniáé] azt mondta nekem, hogy a Kelet és Nyugat közötti szakadás itt, Macedóniában kezdődött. Most első alkalommal jön a pápa, hogy helyrehozza a szakadást? Nem tudom. De testvérek vagyunk, mert nem imádhatjuk a Szentháromságot, ha a testvérek nem fogják egymás kezét. Ez nemcsak az én meggyőződésem, hanem a pátriárkáké is, mindenkié. Ez nagy dolog.

Aztán van egy történelmi szempont. Ön horvát? [Válasz: igen.] A szagból sejtettem… [nevet], Horvátország szaga. Történelmi eset ez: Stepinac szentté avatása. Stepinac erényes ember volt, az Egyház ezért boldognak is nyilvánította. Lehet hozzá imádkozni, mert boldog. De a szenttéavatási eljárás bizonyos pontján előkerültek homályos pontok, történelmi pontok. Nekem kell aláírnom a szentté avatást, az én felelősségem, ezért imádkoztam, gondolkodtam, tanácsot kértem, és úgy láttam, segítséget kell kérnem Iréneusz (Irenej) szerb pátriárkától, aki nagy pátriárka. És Iréneusz segített, felállítottunk közösen egy történelmi bizottságot, és együtt dolgozunk, mert Iréneuszt és engem is egyetlen dolog érdekel, mégpedig az igazság, az, hogy ne tévedjünk. Mit használ egy pápai nyilatkozat, ha nem világos az igazság? Senkinek sem használ. Tudjuk, hogy [Stepinac bíboros] jó ember, és hogy boldog, de hogy továbblépjünk, Iréneusztól kértem segítséget, hogy tisztázzuk az igazságot. Folyik a vizsgálat. Mindenekelőtt felállítottuk a bizottságot, az elmondta a véleményét. Most pedig más pontokat tanulmányoznak, alaposabban megvizsgálnak néhány pontot, hogy fény derüljön az igazságra. Én nem félek az igazságtól, nem félek. Csak Isten ítéletétől félek. Köszönöm!

Alessando Gisotti:

– Szentatya, azt hiszem, van még időnk egy kérdésre, ha jónak látja: Joshua McElwee, a National Catholic Reporter-től.

Joshua McElwee (National Catholic Reporter):

– Hálás köszönetem, Szentatya. Bulgáriában meglátogatott egy ortodox közösséget, amely hosszú hagyományt folytat azzal, hogy nőket szentel diakónussá az evangélium hirdetésére. Pár nap múlva találkozni fog az Általános Szerzetes-elöljárónők Nemzetközi Uniójával, amely három évvel ezelőtt azt kérte, hogy egy bizottság vizsgálja meg a női diakónusok történetét. Elmondaná nekünk, mit tanult Ön a bizottság jelentéséből, a nők szolgálatáról az Egyház kezdeti időszakában? Döntött már valamit?

Ferenc pápa:

– Felállítottuk a bizottságot, az mintegy két éven át dolgozott. A bizottság tagjai nagyon eltérőek voltak, mind „eltérő kútból való béka”; mindenki eltérően gondolkodott, de együtt dolgoztak, és egyességre jutottak egy bizonyos pontig. Mindegyiküknek megvan a maga véleménye, amely nem egyezik a többiekével, és itt mint bizottság meg is álltak, és mindegyik azt vizsgálja, hogyan haladhatnának tovább.

A női diakonátusról: egy bizonyos módon fogták fel, nem ugyanúgy, mint a férfidiakonátust. Például a máig fellelt női diakónusi felszentelési formulák – a bizottság szerint – nem ugyanazok, mint a férfi felszentelési formulák, és inkább a mai apátnői benedikálási formulákhoz hasonlítanak. Némelyikük erre az eredménye jutott. Csak arról beszélek, ami eszembe jut. Mások azt mondják: nem, ez egy igazi diakónusi formula… Vitatkoznak ezen, nem egyértelmű a dolog. Kezdetben voltak diakonisszák. De kaptak-e szentségi felszentelést, vagy nem? Vitáznak ezen, és nem látunk világosan. Igen, segítettek például a liturgiában, a keresztelésekkor: mivel bemerítéssel történt a keresztelés, amikor egy nő keresztelkedett meg, diakonisszák segítették, a nő testének megkenésekor is.

Aztán előkerült egy olyan dokumentum is, amelyből az derül ki, hogy a diakonisszákat hívta a püspök, amikor házassági perlekedés volt, hogy felbontsák a házasságot, vagy válással vagy különköltözéssel. Amikor a nő azzal vádolta a férjét, hogy veri, a püspök a diakonisszákat hívta, hogy nézzék meg az asszony testét, a verés nyomait, és így tanúskodjanak az igazságszolgáltatásnál. Ezekre a dolgokra emlékszem. De alapvetően fontos, hogy nincs bizonyosságunk arról, hogy kaptak-e a férfi felszenteléssel azonos formájú és célú felszentelést, vagy sem. Némelyek azt mondják: kétséges, vizsgáljuk tovább. Én nem félek a vizsgálódástól. De mostanáig nincs bizonyosság.

Aztán az is érdekes, hogy ahol szóba kerültek a diakonisszák, szinte mindig ugyanaz a földrajzi terület, főleg Szíria szerepelt, máshol ritkán vagy egyáltalán nem kerülnek szóba. Ezek azok a dolgok, amiket a bizottságtól kaptam. A bizottság tagjai mind folytatják a kutatást. Szorgalmas munkát végeztek, mert eljutottak egy bizonyos közös pontig, és ez alapul szolgálhat arra, hogy tovább folyjon a kutatás, és végleges válasz születhessen, igen vagy nem, az adott korszak jellegzetességei szerint. Érdekes dolog: voltak néhányan – ma senki sem mondja –, néhány teológus harminc évvel ezelőtt azt mondta, hogy nem voltak diakonisszák, mert a nők másodrangúak voltak az Egyházban, és nem csak az Egyházban.

De érdekes: abban a korban sok pogány papnő volt; a pogány kultuszokban a női papság mindennapi dolog volt. Mivel magyarázható, hogy ha létezett ez a női, pogány papság, hogyhogy nem adták meg azt a nőknek a kereszténységben? Ez is olyan dolog, amit tanulmányoznak. Elérkeztünk egy bizonyos pontig, és most mindegyik bizottsági tag folytatja a kutatást a saját tézise szerint. Ez jó. Varietas delectat.

Alessando Gisotti:

– Szentatya, köszönjük, hogy a rendelkezésünkre állt. A sajtótájékoztatót itt befejezzük, mert rövid ideig repülünk, és nemsokára hozzák a vacsorát. Aztán köszönet mindenkinek az ezekben a napokban végzett megfeszített munkáért, az ébresztőóra korai csörgésével együtt, mert többször is utaznunk kellett egyik helyről a másikra. Köszönjük, Szentatya!

Ferenc pápa:

– De szeretnék még mondani nektek valamit az útról: azt, amiben legtöbb vigasztalást találtam, és azt, ami mélyen megérintett az út során. Két „határtapasztalat”. Egyik a mai, szegényekkel való találkozás tapasztalata itt, Macedóniában, Teréz anya emlékházánál. Nagyon sok szegény volt, de látni kellett azoknak a nővéreknek a szelídségét: gondozták a betegeket atyáskodás nélkül, mintha gyermekeik lettek volna. A szelídség, és a képességük is, hogy megsimogassák a szegényeket. A gyengédség, ezeknek a nővéreknek a gyengédsége! Manapság hozzászoktunk ahhoz, hogy sértegessük egymást: a politikus sértegeti a másikat, a szomszéd gyalázza a másikat, a családokban is sértegetik egymást. Nem merem azt állítani, hogy a gyalázás kultúrájában élünk, de a sértés egy kéznél lévő fegyver, mások megszólása is, a rágalmazás, a hitelrontás is… És látni ezeket a nővéreket, hogy úgy gondoztak mindenkit, mintha az Jézus lenne, ez mélyen megérintett engem. Odajött hozzám egy fiatalember, egy derék fiatal, és az elöljárónő azt mondta nekem: „Ez egy derék fiatalember”, és megsimogatta, és azt mondta őelőtte: „Imádkozzon érte, mert túl sokat iszik.” De egy édesanya gyengédségével, és ez megéreztette velem az anyaegyházat. Az egyik legszebb dolog, rátalálni az Egyház anyaságára. Ma ezt ott megéreztem, és köszönöm a macedónoknak, hogy ilyen kincsük van Szkopje városában.

És egy másik „határtapasztalat” volt az elsőáldozás Bulgáriában. Igaz, hogy elérzékenyültem, mert gondolatban visszamentem 1944. október 8-ra, az én elsőáldozásomra, amikor azt énekelve vonultunk be, hogy „Ó szent oltár, melyet angyalok őriznek”, azt a régi éneket, amelyet biztosan ismer valamelyiktek. Láttam azokat a gyermekeket, akik egy szentség melletti döntéssel nyílnak meg az élet előtt. Az Egyház őrzi a gyermekeket, ők „határt” jelentenek [kicsinyek], fejlődniük kell, ígéretet jelentenek, és ezt nagyon erősen átéltem. Éreztem, hogy abban a pillanatban az a 245 gyermek jelenti az Egyház jövőjét, ők jelentik Bulgária jövőjét.

Ez az a két dolog, amit nagyon erősen átéreztem. Ezt szerettem volna megosztani veletek. És nagyon köszönöm! Imádkozzatok értem!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír