Ferenc pápa sajtótájékoztatója: A mai egyház veszélye, hogy csak emberi előírásokra szorítkozunk

Alessandro Gisotti:

– Jó estét, Szentatya, jó estét mindnyájatoknak! A tervezettnél rövidebb utunk lesz, de azt hiszem, ti is örültök, hogy így gyorsabban hazaérünk, ennek következtében pedig a sajtótájékoztató is egy kicsit rövidebb lesz. Ezért bevezetésképpen, Szentatya, csak annyit mondanék: tegnap azt mondtuk: „a remény szolgája”, és láttuk az örömet, a reményt, a rengeteg fiatalt. Jó ezt látni néhány nappal a Christus vivit [kezdetű apostoli buzdítás] aláírása után, amely két nap múlva jelenik meg, tehát ez is egy szép jel, amely Marokkóból érkezett. Nem tudom, Ön esetleg szeretne-e mondani valamit, mielőtt a kérdésekre sor kerül.

Ferenc pápa:

– Köszönöm a társaságotokat, az utat, a munkátokat! Igencsak megerőltető volt, mert másfél nap leforgása alatt nagyon sok programon vettünk részt. Köszönöm a munkátokat! Most tehát rendelkezésetekre állok.

Alessandro Gisotti:

– A hagyományoknak megfelelően természetesen a helyi sajtóval kezdjük. Siham Toufiki, franciául vagy angolul szeretnél kérdezni?

Siham Toufiki (MAP hírügynökség):

– Franciául. Ennek a látogatásnak voltak nagyon megérintő momentumai és erős üzenetei. Ez a látogatás rendkívüli és történelmi esemény a marokkói nép számára… A kérdésem az, hogy mik lesznek ennek a látogatásnak a gyümölcsei a jövőre nézve, a világ békéje, valamint a kultúrák közötti, párbeszédben megvalósuló együttélés szempontjából.

Ferenc pápa:

– Azt mondanám, hogy most virágzás van, a gyümölcsök majd később jönnek! A virágok azonban ígéretesek. Örülök, mert e két út során [Egyesült Arab Emírségek és Marokkó] tudtam beszélni erről a valóságról, melyet annyira a szívemen viselek, vagyis a békéről, az egységről, a testvériségről. A muszlim testvérekkel megpecsételtük ezt a testvériséget az abu-dzabi dokumentumban, itt, Marokkóban pedig azzal, amit mindnyájan láttunk: szabadsággal, testvériséggel, befogadással; mindenki testvér, egymás iránti nagy tisztelettel. Ez egy szép „virág”, az együttélés szép virága, amely gyümölcsöket ígér. Nem szabad feladnunk! Igaz, hogy továbbra is lesznek nehézségek, sok nehézségbe ütközünk, mert sajnos vannak hajthatatlan csoportok. Ezt is szeretném világosan kijelenteni: mindegyik vallásban mindig van integralista csoport, amely nem akar haladni, és keserű emlékekből, a múlt küzdelmeiből él, s inkább a háborút keresi és félelmet kelt az emberekben. Mi láttuk, hogy jobb dolog reményt kelteni, reményt ébreszteni, és kézen fogva járni, mindig előre. Láttuk, hogy a veletek folytatott párbeszédben itt, Marokkóban, hidakra van szükség, és fájdalommal tölt el, amikor olyan embereket látunk, akik inkább falakat építenek. Miért van bennünk fájdalom? Mert azok, akik falakat építenek, az általuk emelt falak foglyaivá válnak. Azok viszont, akik hidakat építenek, messzire haladnak előre. A hídépítés számomra szinte emberfeletti dolog, mert rendkívül nagy erőfeszítésre van szükség hozzá. Mélyen megérintett Ivo Andrić Híd a Drinán című regényének egyik mondata: azt mondja, hogy a hidat Isten alkotta, az angyalok szárnyaival, annak érdekében, hogy az emberek kommunikáljanak, hidat emelt a hegyek közé és a folyópartok közé, hogy az emberek kommunikálni tudjanak egymással. A híd az emberi kommunikációt szolgálja. Ez gyönyörű, és ezt láttam Marokkóban. A falak viszont a kommunikáció ellen vannak, elszigetelnek, és rabbá válik az ember a falak között… Összefoglalóan tehát: a gyümölcsök nem látszanak, de már látszik sok-sok virág, amelyek gyümölcsöt fognak hozni. Így haladjunk előre!

Alessandro Gisotti:

– Szentatya, egy további kérdés a marokkói sajtótól, Nadia Hammouchi.

Nadia Hammouchi (TV 2M) (franciául):

– Szentatya, Ön két napot muszlim földön töltött. Ön a katolikus Egyház feje, és találkozott Marokkó királyával, aki a hívők vezetője. Volt idejük az eszmecserére, a beszélgetésre egy olyan korban, amikor újból szükség van a vallások és a kultúrák egymáshoz való közeledésére; és alá is írtak valami konkrét dolgot Jeruzsálemmel kapcsolatban. Ez a látogatás – az összes hangsúlyos eseményével – miképpen tudja megerősíteni ezt a párbeszédet, ezt az elhatározást és ezt a kapcsolatot a katolikus Egyház feje és a Marokkóban élő hívők vezetője között?

Ferenc pápa:

– Amikor testvéri párbeszéd folyik, mindig több szinten működik a kapcsolat. Hadd használjak egy képet: a párbeszéd nem lehet „laboratóriumi”, emberinek kell lennie, ha pedig emberi, akkor azt elmével, szívvel, kézzel végezzük, és így megállapodásokat készítünk és írunk alá. Például a Jeruzsálem érdekében megfogalmazott közös felhívás egy előrelépés volt, amelyet nem egy marokkói vezető és egy vatikáni vezető tett, hanem hívő testvérek együttesen tettek, akik szenvednek, amikor azt látják, hogy a „remény városa” még nem olyan egyetemes, amilyennek mindnyájan, zsidók, muszlimok, keresztények szeretnénk. Mindnyájan ilyennek szeretnénk. Ezért írtuk alá ezt a kívánságot: ez ugyanis nem annyira megállapodás, hanem kívánság, egy felhívás a vallási testvériségre, amelyet az a szent város jelképez, amely egészen a „mienk”. Mindnyájan jeruzsálemi lakosok vagyunk, az összes hívő. Nem tudom, ezt a kérdést akarta-e feltenni nekem. Tetszett nekem a találkozó is, amelyet tisztelettudó és párbeszédre vágyó vallási vezetővel tartottunk. Vallási vezetőitek testvériesek, nyitottak, és ez kegyelem. Ezen az úton haladjunk előre!

Alessandro Gisotti:

– Szentatya, most a La Croix-tól érkezett Nicolas Senèze kérdezi Önt.

Nicolas Senèze (La Croix):

– Jó estét, Szentatya! Tegnap Marokkó királya azt mondta, hogy meg fogja védeni a marokkói zsidókat és a más országból származó, Marokkóban élő keresztényeket. A kereszténységre áttérő muszlimokról szeretném Önt kérdezni: azt szeretném tudni, hogy aggódik-e ezekért az emberekért, akiket börtön vagy – bizonyos muszlim országokban, mint például az Emírségek, amelyet Ön meglátogatott – halál fenyeget. És egy másik – kissé ravasz – kérdés Barbarin bíborosról, aki Rabatban született, ahol két napig látogatóban voltunk…

Alessandro Gisotti:

– Egyetlen kérdést!

Nicolas Senèze:

– …kissé ravasz, tudom. Ezen a héten a lyoni egyházmegye tanácsa szinte egyhangúlag amellett szavazott, hogy tartós megoldás szülessen az ő visszavonulására. Félretéve azt a kérdést, hogy mi lesz a sorsa a bíborosnak a bíróság előtt, szeretném tudni, lehetséges-e Ön számára, akinek oly fontos az Egyház szinodális működése, hogy meghallgassa ennek a rendkívül nehéz helyzetbe került egyházmegyének ezt a kérését.

Ferenc pápa:

– Kijelenthetem, hogy Marokkóban vallásszabadság van, szabadon tartozhat valaki egy vallási csoporthoz, szabadon gyakorolhatja vallását. Aztán a szabadság mindig növekszik, fejlődik… Gondolj csak ránk, keresztényekre! Volt-e akkora szabadságunk háromszáz évvel ezelőtt, mint manapság? A hit növekszik a tudatosságban, az önmegértés képességében. Egy ötödik századi francia szerzetes, Lerinumi Vince megfogalmazott egy gyönyörű mondatot annak megmagyarázására, hogy miként történik a hitben való növekedés, hogy jobban megmagyarázza a dolgokat, azt is, hogy miként növekszünk az erkölcs területén is, de úgy, hogy mindig hűek maradunk a gyökerekhez. Ő [csak] három kifejezést alkotott, de ezek kijelölik az utat: ő azt mondja, hogy úgy kell a hit és az erkölcs kifejtésében és tudatában növekedni, ut annis consolidetur, dilatetur tempore, sublimetur aetate, vagyis, hogy az az évek múltával erősödjön, idővel terjedjen, de ugyanaz a hit emelkedjen a magasba az évek múlásával [Commonitorium, 23.9: PL 50]. Így érthető például, hogy nemrégiben kitöröltük a halálbüntetést a Katolikus Egyház katekizmusából. Háromszáz évvel ezelőtt még elevenen égették meg az eretnekeket. Az Egyház [azóta] növekedett erkölcsi tudatában, a személy iránti tiszteletben. És a vallásgyakorlás szabadsága is növekszik, és nekünk magunknak is növekednünk kell. Vannak katolikusok, akik nem fogadják el azt, amit a II. vatikáni zsinat mondott a vallásszabadságról és a lelkiismereti szabadságról. Vannak katolikusok, akik nem fogadják el. Tehát nálunk is jelen van ez a probléma. De muszlim testvéreink is növekszenek a lelkiismeret tiszteletben tartásában, és néhány ország ezt nem érti jól, vagy nem növekszik úgy, mint a többi ország. Marokkóban jelen van ez a növekedés. Ebben az értelmezési keretben kell néznünk a megtérést: néhány ország még nem veszi tudomásul. Nem tudom, hogy tiltják-e, de a gyakorlatban igen. Más országokban, mint például Marokkóban, ez nem jelent problémát, nyitottabbak, nagyobb tiszteletet tanúsítanak, és törekszenek arra, hogy tisztelettudóan, tapintatosan álljanak hozzá. Más országok, amelyeknek a képviselőit említettem, azt mondják: nekünk nem okoz problémát, de szeretnénk, ha a keresztelést más országban végeznék, és már keresztényként térjenek vissza. Ez a lelkiismereti és vallásszabadságban való növekedés módjai. De engem más valami aggaszt: a keresztények visszaesése, a hanyatlásunk, amikor elvesszük a lelkiismereti szabadságot: gondolj az orvosokra és a keresztény egészségügyi intézményekre, akiknek/amelyeknek nincs joguk a lelkiismereti tiltakozásra, például az eutanázia esetében. Hogy lehet ez? Az Egyház előrehaladt, ti keresztény országok pedig hátra? Gondolkodjatok el ezen, mert igaz! Ma mi, keresztények, abban a veszélyben vagyunk, hogy egyes kormányok elveszik a lelkiismereti szabadságunkat, amely az első lépés a vallásgyakorlás szabadsága felé. Nem könnyű választ adni, de ne a muszlimokat vádoljuk, hanem magunkat is vádoljuk ezen országok miatt, ahol ez történik, és bennünk ennek szégyenkezést kell kiváltania.

Ami pedig Barbarin bíborost illeti: ő, aki egyházi ember, beadta a lemondását, én viszont erkölcsileg nem fogadhatom el, mert jogilag, a klasszikus világi jogban is, létezik az ártatlanság vélelme, amíg az eljárás nincs lezárva. Ő fellebbezett, így az eljárás még nyitott. Amikor a másodfokú bíróság is ítéletet hoz, majd meglátjuk, mi lesz. De mindig fennáll az ártatlanság vélelme. Ez fontos, mert szembemegy a sajtó felszínes ítéletével: „Ezt tette…” De figyelj oda jobban: mit mond a jog? Azt, hogy amíg az eljárás nem zárult le, az ártatlanságot kell vélelmezni. Elképzelhető, hogy nem ártatlan, akkor is vélelmeznünk kell az ártatlanságot. Egyszer beszéltem egy esetről, amely Spanyolországban történt: amikor a sajtó ítélkezése teljesen tönkretette néhány pap életét, akiket azután a bíróság ártatlanoknak talált. Kétszer is érdemes meggondolnunk, mielőtt nyilvánosan megítélnénk bárkit. Ő [Barbarin bíboros] inkább őszintén azt mondta: „Visszavonulok, tudatosan elbúcsúzom, és az általános helynökre hagyom az érsekség vezetését mindaddig, amíg a bíróság jogerős ítéletet nem hoz.” Érthető, ugye? Köszönöm!

Alessandro Gisotti:

– Kérlek titeket, rövidek legyetek, és csak egy kérdést tegyetek fel, hogy tiszteletben tartsuk az összes nyelvi csoportot. Most pedig Cristina Cabrejas következik, az EFE-től.

Cristina Cabrejas (EFE hírügynökség):

– Jó estét kívánok, Ferenc pápa! A kérdést olaszul mondom. Tegnapi beszédében, amelyet az állam képviselőihez intézett, azt mondta, hogy a migrációs jelenséget nem lehet megoldani fizikai akadályokkal, de itt, Marokkóban, Spanyolország két kerítést is felhúzott éles pengékkel, hogy megvágja azokat, akik át akarnak kelni rajta. Ön meg is ismert néhányat közülük egy-egy találkozón. Trump elnök pedig ezekben a napokban jelentette ki, hogy teljesen le akarja zárni a határt, ráadásul három közép-amerikai országba a segélyeket is fel akarja függeszteni. Mit mondana ezeknek a kormányfőknek, ezeknek a politikusoknak, akik még védelmezik ezeket a döntéseket? Köszönöm!

Ferenc pápa:

– Mindenekelőtt az, amit az előbb mondtam: a falak építői, legyen az éles pengéjű drótkerítés vagy kőfal, foglyaivá válnak az általuk emelt falaknak. Első. A történelem majd megmutatja. Második: Jordi Évole, amikor az interjút készítette velem, megmutatott nekem egy darabot abból a pengés kerítésből. Őszintén megvallom neked, megrendített, és amikor [Jordi Évole] elment, sírtam. Sírtam, mert nem tudok se ésszel, se szívvel felfogni ekkora kegyetlenséget. Nem tudom felfogni se ésszel, se szívvel, amikor embereket látok a Földközi-tengerbe fulladni, és azt látom, hogy falakat építenek a kikötőkben. Nem így kell megoldani az elvándorlás súlyos problémáját. Értem én: egy kormánynak sürgősen kezdenie kell valamit ezzel a problémával, de másképp kell megoldani, emberségesen. Amikor láttam azt a kerítést, a pengékkel, hihetetlennek tűnt számomra. Egyszer arra is lehetőségem volt, hogy megnézzek egy felvételt, amely olyan menekültek börtönében készült [titokban], akiket visszautasítottak. Nem hivatalos börtönök, hanem embercsempészek börtönei. Ha szeretnéd, el tudom küldeni neked. Kínozzák az embereket… kínozzák… A nőket és a gyerekeket eladják, a férfiak maradnak. Olyan kínzásokat lehet látni a felvételen, hogy el sem hiszem. Titokban készítették a felvételt, titkos kamerával. Tehát [mondhatja valaki]: nem engedlek be [az országba], igaz, mert nincs hely, de vannak más országok, ott az Európai Unió. Beszélnünk kell róla, az egész Európai Uniónak. Nem engedem be őket, hagyom őket megfulladni, vagy továbbküldöm őket, tudva, hogy sokuk az embercsempészek karmai közé kerülnek, akik eladják a nőket és a gyerekeket, és megölik vagy megkínozzák, hogy rabszolgává tegyék a férfiakat. Ez a felvétel a rendelkezésetekre áll. Egyszer beszéltem egy kormányfővel, egy olyan férfival, akit tisztelek, és a nevét is megmondom: Alexis Tsipras. És amikor erről beszéltünk, valamint azokról megállapodásokról, hogy nem engedik be az embereket, ő elmagyarázta nekem a nehézségeket, de a végén szívéből szólt, és ezt a mondatot mondta: „Az emberi jogok megelőzik a megállapodásokat.” Ez a mondat Nobel-díjat érdemel.

Alessandro Gisotti:

– Most Michael Schramm fogja kérdezni, a német ARD-től.

Michal Werner Schramm (ARD Róma):

– Bocsánatot kell kérnem, nem beszélek jól olaszul, bocsánat! A kérdésem: Ön sok éve küzd, hogy megvédje és segítse a bevándorlókat, ahogyan ezt az utóbbi napokban Marokkóban is tette. Az európai politika épp az ellentétes irányban halad. Európa mintegy erődítménnyé válik a bevándorlókkal szemben. Ez a politika tükrözi a választók véleményét. A választók többsége katolikus keresztény. Ön hogyan érzi magát ebben a szomorú helyzetben?

Ferenc pápa:

– Igaz, hogy sok jó szándékú embert, nemcsak katolikusokat, hanem jó embereket, jó szándékúakat félelem tölt el; ez ugyanis a populizmusok szokásos „prédikációja”: a félelem. Félelmet keltenek, azután döntéseket hoznak. A félelem a diktatúrák kezdete. Lépjünk vissza a múlt századba, a weimari köztársaság bukásához, ezt gyakran ismétlem. Németországnak kiútra volt szüksége, s ígéretekkel és félelmekkel Hitler jutott hatalomra. Ismerjük az eredményt. Tanuljunk a történelemből! Ez nem újdonság: a félelemkeltés nem más, mint kegyetlenségek, bezárkózások gyűjteménye, és meddőségé is. Gondoljatok Európa demográfiai telére! Nálunk is, akik Olaszországban élünk: nulla alatt. Gondoljatok a történelmi emlékezet hiányára: Európát bevándorlási hullámok hozták létre, ez a gazdagsága. Gondoljunk sok ország nagylelkűségére, amelyek ma Európa kapuinál kopogtatnak, az európai kivándorlókra 1884-től kezdve, a két háború utáni időszakra, tömegével mentek Észak-Amerikába, Közép-Amerikába, Dél-Amerikába. Édesapám odament a háború után, és befogadásra lelt. Európában is lehetne egy kis hála… Két dolgot mondanék. Igaz, hogy az első munka, amelyet végeznünk kell: azon lenni, hogy az embereknek ne kelljen háború vagy éhség miatt kivándorolniuk. De Európa, amely oly nagylelkűen ad el fegyvereket Jemennek, amelyekkel gyermekeket gyilkolnak le, hogyan tud következetes lenni? Ez egy példa, Európa fegyvereket ad el. Aztán ott az éhezés és szomjazás problémája. Európának, ha „anya”-Európa, és nem „nagymama”-Európa akar lenni, be kell fektetnie, okosan segítenie kell a fejlődést, oktatással, beruházásokkal. Ez nem az én gondolatom, ezt Merkel kancellár mondta. Olyan dolog ez, amit ő eléggé igyekszik előmozdítani: megakadályozni a kivándorlást, de nem erővel, hanem nagylelkűséggel, oktatási, gazdasági beruházásokkal, egyebekkel, és ez roppant fontos. Második szempont ahhoz, hogy miként cselekedjünk: igaz, hogy egyetlen ország nem tud befogadni mindenkit, de ott van egész Európa arra, hogy szétosszák a bevándorlókat, ott van egész Európa. Mert a befogadásnak nyitott szívvel kell történnie, aztán szükség van kísérésre, fejlesztésre és integrálásra. Ha egy ország nem képes integrálni, rögtön gondolnia kell arra, hogy beszéljen másik országokkal: „te mennyit tudsz integrálni?”, úgy, hogy méltó életet adjunk az embereknek. Egy másik példa – amelyet saját bőrömön tapasztaltam meg a diktatúrák, a Buenos Aires-i Condor-hadművelet idején – Dél-Amerikában: Argentína, Chile és Uruguay. Svédország volt az az ország, amely lenyűgöző nagylelkűséggel befogadta az érkezőket. Rögtön megtanulták a nyelvet, az állam költségén, találtak munkát, otthont. Svédország most egy kis nehézséget tapasztal az integrációban, de elmondja ezt, és segítséget kér. Amikor Lundban voltam, tavaly vagy másik évben, már nem emlékszem, a kormányfő fogadott, az elbúcsúzási ünnepségen viszont egy fiatal miniszter asszony volt jelen – hiszek a nevelésben –, egy kicsit barna, mert egy svéd anya és egy afrikai migráns lánya volt: így integrál egy ország, melyet példaképül állítok, Svédország. De ehhez nagylelkűségre van szükség, fejlődni kell. Félelemmel nem fejlődünk, falakkal rabok maradunk a falak között… Bocsánat, prédikálni kezdtem!

Alessandro Gisotti:

– Most Cristiana Caricato következik, a TV2000-től.

Cristiana Caricato (TV2000):

– Szentatya, az imént beszélt a félelmekről és a diktatúrákról, amelyekhez ezek a félelmek vezethetnek. Épp ma egy olasz miniszter a veronai konferenciával kapcsolatban azt mondta, hogy nem a családtól, hanem az iszlámtól kell félni. Ön viszont évek óta egészen mást mond. Ön szerint diktatúra fenyeget országunkban? Ez a tudatlanságból fakadó előítélet gyümölcse? Mit gondol erről? Aztán egy érdekesség: Ön gyakran hivatkozik az ördög tevékenységére, ezt tette a kiskorúak védelméről szóló legutóbbi püspöki tanácskozáson is. Úgy tűnik nekem, hogy az utóbbi időben nagyon aktív, sok borsot tör az orrunk alá manapság, az Egyházban is… Hogyan szálljunk szembe vele, főleg a pedofília botrányai kapcsán, elegendőek a törvények? Miért ennyire aktív manapság az ördög?

Ferenc pápa:

– Köszönöm a kérdést! Az egyik újság a püspöki konferenciák elnökeinek a kiskorúak védelméről szóló tanácskozás végén elmondott beszédem után azt írta: „Ravasz volt a pápa, először azt mondta, hogy a pedofília világméretű probléma, az egész világ mételye, aztán mondott valamit az Egyházról, a végén pedig mosta kezeit és az ördögöt hibáztatta.” Kissé leegyszerűsítő, nemde? Az a beszéd világos. Egy francia filozófus a hetvenes években megfogalmazott egy különbségtételt, amely nagyon megvilágosító volt számomra. [Philippe] Roqueplonak hívták, és hermeneutikai világosságot adott nekem. Azt mondta: egy helyzet megértéséhez számba kell venni az összes magyarázatot, aztán keresni kell a jelentéseket: mit jelent társadalmi, mit jelent egyéni vagy vallási értelemben? Én megpróbálom számba venni az összes magyarázatot, a magyarázatok mértékét is, de van egy pont, amelyet nem lehet megérteni a rossz misztériuma nélkül. Gondolj erre: a virtuális gyermekpornográfia. Volt két fontos találkozó, az egyik Rómában, a másik Abu-Dzabiban. Azt kérdezem: miképpen válhatott ez a jelenség mindennapi valósággá? Miképpen? És komoly statisztikákról beszélek. Hogyan lehetséges az, hogy, ha élőben akarsz látni egy kiskorúval való szexuális visszaélést, kapcsolódni tudsz a virtuális gyermekpornográfiához, és megmutatják neked? Nézd, nem mondok valótlanságokat, statisztikai adatok támasztják alá. Azt kérdezem: a közrend felelősei semmit sem tehetnek? Mi az Egyházban mindent meg fogunk tenni, hogy kiirtsuk ezt a mételyt, mindent megteszünk. És abban a beszédemben konkrét intézkedésekről beszéltem. Voltak már ilyenek a püspöki tanácskozás előtt is: amikor a püspöki karok elnökei ideadták nekem azt a listát, amelyet megosztottam mindnyájatokkal. De ezeknek a mocskos dolgoknak a felelősei ártatlanok? Azok, akik pénzt keresnek ezzel? Buenos Aires-ben egyszer a város két képviselőjével, nem a nemzeti parlamentével, hoztunk egy „rendeletet”, egy rendelkezést, nem törvényt, egy nem kötelező rendeletet a luxusszállodák számára, amely arról szólt, hogy ki kell tenni ezt a hirdetést a recepcióhoz: „Ebben a szállodában tilos a kiskorúakkal való amusement [szórakozás]!” Senki sem akarta kitenni. „Nem, de hát tudod, ezt nem lehet… Úgy tűnne, disznók vagyunk… Hirdetés nélkül is tudják az emberek, hogy nálunk nincs ilyesmi.” Például egy kormány nem tudná kideríteni, hol csinálják ezt a gyerekekkel? Ezek élő adások.

Amikor világméretű mételyről beszélek, azt mondom, hogy nagy a probléma, de amikor azt mondom, hogy ezt nem lehet megérteni a gonosz szellem nélkül, arra utalok, hogy konkrét problémáról van szó. Konkrét módon kell megoldanunk, de beszélnünk kell a gonosz szellemről is. A megoldáshoz szeretnék javasolni két publikációt: Gianni Valente cikkét, úgy emlékszem, a Vatican Insider oldalán jelent meg, amelyben a donatistákról beszél. A mai Egyház veszélye, hogy donatistákká válunk: emberi előírásokat hozunk, amelyek megmondják, mit kell tenni, de csak ezekre szorítkozunk, és elfelejtkezünk a többi spirituális dimenzióról: az imáról, a bűnbánatról, az önvádról, amit nem szoktunk csinálni. Mindkettőre szükség van! Mert a gonosz szellemének legyőzéséhez nem szabad „mosni kezeinket”, és azt mondani, hogy „ez az ördög műve”. Nem! Az ördög ellen is küzdenünk kell, ahogyan az emberi dolgok ellen küzdünk. A másik publikáció a Civiltà Cattolica-é. Írtam egy könyvet 1987-ben: Lettere della tribolazione [Levelek a megpróbáltatásban]. Ez a könyv a jezsuita generálisok leveleit tartalmazza abból a korból, amikor feloszlatták a Társaságot. Írtam egy előszót, ők pedig [a többi szerző] írtak egy tanulmányt azokról a levelekről, amelyeket a chilei püspöki karnak és a chilei népnek írtam arról, hogy miként kezeljük ezt a problémát: a két szempont, az emberi, tudományos, és jogi is, a jelenséggel való szembeszállásra; aztán a spirituális szempont. Ugyanezt tettem az Egyesült Államok püspökeivel, mert a javaslatok túlságosan a szervezésre, a módszertanra összpontosítottak, és akaratlanul is elhanyagolták ezt a másik, a spirituális dimenziót. A világiakkal, mindenkivel… Szeretném azt mondani nektek: az Egyház nem „egyesületi” egyház, hanem katolikus Egyház, ahol a püspöknek mint pásztornak kell kézbe vennie a dolgot. A pápának mint pásztornak kell kézbe vennie a dolgot. Hogyan? Fegyelmi intézkedésekkel, imával, bűnbánattal, önváddal. És abban a levélben, amelyet azelőtt írtam, hogy ők [az amerikai püspöki kar tagjai] elkezdték volna a lelkigyakorlatot, ezt a dimenziót is jól elmagyaráztam. Hálás lennék, ha tanulmányoznátok a két dolgot: az emberi oldalt és a spirituális küzdelem oldalát is. Köszönöm!

Alessandro Gisotti:

– Valóban túlléptük az időhatárt, sajnálom, de hosszúra nyúlt ez a sajtótájékoztató…

Ferenc pápa:

– [Christiana Caricato másik kérdésével kapcsolatban] Az olasz politikát tényleg nem értem. Nem értem… Olvastam az Espressóban valamit egy „Family day”-ről. Nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy az egyik „day” a sok közül. Olvastam a levelet, amelyet Parolin bíboros küldött, és egyetértek vele. Ez egy pasztorális, jólneveltségről árulkodó, pásztori szívből fakadó levél. De az olasz politikáról ne kérdezzetek, mert nem értem. Köszönöm!

Alessandro Gisotti:

– Van még egy perc egy kis meglepetésre két kolléga számára, akiknek tegnap volt a születésnapja: Phil Pullella és Gerard O’Connell, két nagyszerű kolléga, és ez egy kis ajándék a kollégáitok és mindannyiunk közössége részéről is.

Ferenc pápa:

– Azt mondod, hogy ő idősebb nálam… Nem, hiszen ő 45, emez pedig 50! Isten éltessen benneteket! Köszönöm! További jó utazást, finom vacsorát! És kérlek, imádkozzatok értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír