Ferenc pápa sajtótájékoztatója a repülőn örményországi útjáról hazafelé

Az örmény látogatáson kívül szóba került többek között a visszavonult Benedek pápához fűződő viszonya, a pánortodox zsinat, a brit kilépés az unióból, a reformáció közelgő évfordulója, a bocsánatkérés kötelessége, a nyári lengyel út.

Közreadjuk a sajtótájékoztató teljes szövegének fordítását.

Federico Lombardi:

– Szentatya, hálásan köszönjük, hogy itt van velünk ennek a viszonylag rövid, mégis igen sűrű útnak a végén. Örülünk, hogy elkísérhettük, most pedig – szokás szerint – szeretnénk még feltenni néhány kérdést, élve az Ön kedvességével. Van egy névsorunk azokról, akik feliratkoztak, mert szólni szeretnének. El is kezdhetjük – ahogy szoktuk – örmény kollégáinkkal, nekik adunk ugyanis elsőbbséget. Az első Arthur Grygorian, az örmény köztelevíziótól.

Ferenc pápa:

– Jó estét kívánok! Nagyon köszönöm a segítséget, amelyet az úton nyújtottatok, de egész munkátokat is, amely az emberek hasznára van: jól közölni a dolgokat, vagyis jó híreket adni, a jó hírek pedig mindig jót tesznek. Nagyon köszönöm! Köszönöm!

Arthur Grygorian, örmény köztelevízió:

– (Angolul) Szentatya, megtudtuk, hogy Önnek vannak örmény barátai. Már Argentínában kapcsolatban állt az örmény közösséggel. Az utóbbi három napban Önnek úgymond sikerült megérintenie az örmény szellemet. Melyek az Ön érzelmei, a benyomásai, milyen üzenete van a jövőre nézve, melyek az Ön értünk, örményekért mondott imái?

Ferenc pápa:

– Először nézzük a jövőt, aztán menjünk a múltba. Én igazságosságot és békét kívánok ennek a népnek. Ezért imádkozom, mert ez egy bátor nép. Imádkozom, hogy megtalálja az igazságosságot és a békét. Tudom, sokan dolgoznak ezért. Nagyon örültem a múlt héten annak is, amikor láttam egy fényképet Putyin elnökről, együtt az örmény és az azeri elnökkel: legalább beszélnek egymással. És Törökországgal kapcsolatban is: a[z Örmény] Köztársaság elnöke üdvözlő beszédével világosan fogalmazott; bátran azt mondta: „Egyezzünk meg, bocsássunk meg egymásnak, és tekintsünk a jövőbe!” Ez nagy bátorság!

Ez a nép sokat szenvedett! Az örmény nép ikonja – ez a gondolat ma jutott eszembe, amikor egy kicsit imádkoztam – a kőkemény élet és az anyai gyengédség. Kereszteket hordozott, kőkereszteket – látszanak is –, de nem veszítette el a gyengédséget, a művészetet, a zenét, azokat a nehezen érthető „fríg hangsorokat”, és nagy zsenialitással… Ez a nép sokat szenvedett történelme során, és csak a hit, a hit tartotta talpon. Mert pusztán az, hogy az első keresztény nemzet volt, önmagában nem elég. Az első keresztény nemzet volt, mert az Úr megáldotta, mert voltak szentjei, voltak szent püspökei, vértanúi… Ezért alakult ki ellenállásában az a „kőbőr” – nevezzük így –, de nem veszítette el az anyai szív gyengédségét, mert Örményország anya is.

Eddig a második kérdésre válaszoltam, most nézzük az elsőt. Igen, sok kapcsolatom volt az örményekkel, gyakran mentem hozzájuk misére; számos örmény barát; vagy egy dolog, amit általában nem szeretek pihenésképpen tenni, de elmentem hozzájuk vacsorázni, nektek pedig igencsak nehéz ételeitek vannak vacsorára! De nagy barátja vagyok mind Kissag Mouradiannak, az apostoli egyház érsekének, mind Boghossiannak, a katolikus érseknek. De nálatok az apostoli egyházhoz vagy a katolikus egyházhoz való tartozásnál fontosabb az örménység, és ezt azokban az időkben értettem meg. Ma üdvözölt engem egy örmény családból származó argentin férfi, akit, amikor misére mentem hozzájuk, az érsek mindig mellém ültetett, hogy elmagyarázza nekem valamelyik szertartást vagy bizonyos szavakat, melyeket nem értettem.

Federico Lombardi:

– Köszönjük szépen, Szentatya! Most átadjuk a szót az örmények egy másik képviselőjének, Jeannine Paloulian asszonynak, a „Nouvelles d’Arménie”-től.

Jeannine Paloulian, „Nouvelles d’Arménie”:

– (Franciául) Köszönöm, Szentatya! Tegnap este az ökumenikus imatalálkozón Ön azt kérte a fiataloktól, hogy legyenek a Törökországgal és Azerbajdzsánnal való megbékélés munkálói. Egyszerűen azt szeretném kérdezni Öntől – mivel néhány hét múlva Azerbajdzsánba fog menni [szeptember 30. és október 2. között – a ford.] –, hogy konkrétan mit tud tenni Ön, mit tud tenni a Szentszék, hogy segítsen nekünk, hogy segítsen előrehaladnunk. Milyen konkrét gesztusokat tesz? Örményországban tett gesztusokat. Milyen gesztusokat tesz majd nemsokára Azerbajdzsánban?

Ferenc pápa:

– Az igazságról fogok az azerieknek beszélni, arról, amit láttam, arról, amit érzek. Őket is bátorítani fogom. Találkoztam az azeri elnökkel, és elbeszélgettem vele. Azt is megmondom majd neki, hogy nem kötni békét egy kis földterületért – hiszen nem jelentős tételről van szó –, valami sötét dolgot jelent… De ezt mindenkinek mondom: örményeknek, azerieknek egyaránt. Talán nem értenek egyet a békekötés módjairól, és ezen dolgozni kell. Nem tudom, ennél többet mit mondhatnék. Azt fogom mondani, ami éppen a szívemből fakad, de mindig pozitívan, olyan megoldásokat keresve, amelyek lehetségesek, és előrevisznek.

Federico Lombardi:

– Köszönjük szépen! Most megadjuk a szót Jean-Louis de la Vaissière-nek, a „France Presse”-től. Azt hiszem, ez az utolsó útja velünk. Tehát örömmel adjuk meg neki a szót.

Jean-Louis de la Vaissière, „France Presse”:

– Szentatya, mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a magam és Sébastien Maillardnak, a „La Croix” újságírójának nevében. Elköltözünk Rómából, és szerettünk volna szívből köszönetet mondani ezért a tavaszi fuvallatért, amely az egyházra fúj. Aztán lenne egy kérdésem: miért döntött úgy, hogy nyíltan hozzáteszi a „népirtás” [genocídium] szót [az előre elkészített szöveghez – a ford.] az elnöki palotában tartott beszédében? Úgy látja, egy ilyen fájdalmas témában hasznos ez a béke szempontjából ebben a bonyolult térségben?

Ferenc pápa:

– Köszönöm! Argentínában, amikor az örmények lemészárlásáról beszéltek, mindig a népirtás szót használták. Én nem ismertem más szót. A Buenos Aires-i székesegyházban baloldalt a harmadik oltárra elhelyeztünk egy kőkeresztet az „örmény népirtás” emlékére. Eljött az érsek, a két örmény érsek, a katolikus és az apostoli, és felszentelték. Ezenkívül az apostoli érsek a katolikus Szent Bertalan-templomban – egy másik [templomban] – oltárt emelt Szent Bertalan [Örményország evangelizálója – a ford.] emlékére. De mindig…, én nem ismertem más szót. Én ezzel a szóval jövök. Amióta Rómába jöttem, hallok más szót is: a „nagy sorscsapás”, a „szörnyű tragédia”, örményül [Metz Yeghern] nem tudom kiejteni. Azt mondják nekem, hogy a népirtás szó sértő, más kifejezést kellene használnom.

Én mindig három népirtásról beszéltem, amelyek a múlt században történtek, mindig háromról. Az első az örmény, aztán jön Hitleré, végül pedig Sztáliné. Ez a három. Ezeken kívül több kisebb is történt. Volt egy Afrikában [Ruandában – a ford.]. De a két nagy háborúhoz kapcsolódóan ez a három volt. Megkérdeztem, mert valaki ezt mondta: „Egyesek úgy látják, nem igaz, nem igaz, hogy ez népirtás volt.” Másvalaki pedig azt mondta nekem – egy jogász mondta ezt, és ez nagyon érdekelt –: „A népirtás egy szakszó, egy szakkifejezés, amely nem szinonimája a kiirtásnak. Kiirtásról lehet beszélni, de ha valaki népirtást mond, az jóvátételt és ehhez hasonlókat is magába foglal.” Ezt mondta nekem egy jogász. Tavaly, amikor fogalmaztam a szöveget [a 2015. április 12-én Rómában az örményeknek tartott misére – a ford.], láttam, hogy Szent II. János Pál használta ezt a szót, használta mindkettőt: „nagy sorcsapás” és „népirtás”. Én ezt idézőjelek között idéztem. Nem jól sült el a dolog: a török kormány közleményt adott ki; Törökország napokon belül visszahívta Ankarába nagykövetét – aki egy derék ember, Törökország egy „luxus” nagykövetet küldött nekünk –, két-három hónapja tért vissza… Ez egy „diplomataböjt” volt… De joga van hozzá: a tiltakozás joga mindnyájunkat megillet. És ebben a beszédben [Örményországban], eredetileg nem volt benne ez a szó, ez igaz, és most válaszolok arra, miért tettem hozzá.

Miután hallottam az elnök beszédének hangnemét, és hátam mögött múltammal e szót illetően, és miután kimondtam ezt a szót tavaly a Szent Péterben, nyíltan, igencsak furcsa lett volna, ha legalább nem ugyanazt mondom. De ott én mást akartam hangsúlyozni, és azt hiszem – ha nem tévedek –, ezt mondtam: „Annál a népirtásnál, mint a másik kettőnél, a nagy nemzetközi hatalmak elfordították tekintetüket.” Ez volt a vád. A második világháborúban voltak hatalmak, akik rendelkeztek az Auschwitzba vivő vasútvonalak fényképeivel: lehetőségük lett volna lebombázni őket, mégsem tették. Egy példa. Az első világháború kapcsán, ahová az örményekkel kapcsolatos probléma tartozik, és a második világháború kapcsán, amikor Hitler és Sztálin volt a probléma, Jalta után pedig a lágerek, és mindez – senki sem beszél? Ezt ki kell emelni, és fel kell tenni a történelmi kérdést: miért nem tettétek ezt? Ti, hatalmak – nem vádolok, csak kérdezek. Érdekes: néztek, igen, a háborúra, sok mindenre, de arra a népre… Nem tudom, igaz-e, de szívesen utánajárnék, igaz-e, hogy amikor Hitler keményen üldözte a zsidókat, az egyik dolog, amit mondott: „Ki emlékszik ma már az örményekre? Tegyük ugyanazt a zsidókkal!” Nem tudom, igaz-e, lehet, hogy csak szóbeszéd, de én hallottam ezt. A történészek kutassák és vizsgálják meg, igaz-e. Azt hiszem, válaszoltam. De ezt a szót én sosem mondtam bántóan, hanem csak tárgyilagosan.

Federico Lombardi:

– Nagyon köszönjük, Szentatya! Kényes témát érintett, nagy őszinteséggel és mélységgel. Most Elisabetta Piquének adjuk a szót, aki, miként Ön jól tudja, Argentínából jött, a „La Nación” újságírója.

Elisabetta Piqué, „La Nación”:

– (Spanyolul) Mindenekelőtt gratulálok az úthoz. A következőt szeretném kérdezni Öntől: tudjuk, hogy Ön a pápa, de ott van Benedek pápa is, a nyugalomba vonult pápa. Az utóbbi időben lehetett olyasmit hallani, volt egy nyilatkozata Georg Gänswein érseknek, a Pápai Ház prefektusának, aki azt mondta, hogy megosztott péteri szolgálat van – ha nem tévedek – egy aktív és egy kontemplatív pápa között. Két pápa van?

Ferenc pápa:

– (Spanyolul) Volt olyan korszak az egyházban, amikor egyenesen hárman is voltak! (Megismétli olaszul). Egy bizonyos korban az egyházban hárman is voltak! Én nem olvastam el azt a bizonyos nyilatkozatot, mert nem volt rá időm. Benedek visszavonult pápa. Ő világosan kijelentette azon a február 11-én, hogy február 28-i hatállyal lemond, és visszavonul, hogy onnantól imádsággal segítse az egyházat. És Benedek a kolostorban lakik, és imádkozik. Én sokszor felkerestem, vagy telefonáltam neki… Tegnapelőtt írt nekem egy kis levelet – még úgy írja alá, a maga aláírásával –, és sok sikert kívánt nekem ehhez az úthoz. Mondtam egyszer, dehogy egyszer, hanem sokszor: micsoda kegyelem, hogy egy bölcs „nagyi” van az otthonomban. Őelőtte is mondtam ezt, ő pedig nevet rajta. Ő számomra az emeritus pápa, a bölcs „nagyi”, az az ember, aki tartja a vállamat és hátamat imájával. Sosem felejtem el azt a beszédet, amelyet nekünk, bíborosoknak mondott február 28-án: „Biztos, hogy egy közületek utódom lesz. Engedelmességet fogadok neki.” És így tett. Aztán azt is hallottam – de nem tudom, igaz-e –, hangsúlyozom: azt hallottam, talán szóbeszéd, de passzol a jelleméhez, hogy amikor egyesek odamentek hozzá panaszkodni, hogy „ez az új pápa…”, ő elzavarta őket! A legjobb bajor stílusban: jól nevelten, de elzavarta őket. De ha nem lenne igaz, akkor is hihető, mert ez az ember ilyen: szókimondó, egyenes ember, egyenes, egyenes! A visszavonult pápa.

Aztán nem tudom, Ön emlékszik-e arra, hogy nyilvánosan köszönetet mondtam Benedeknek – nem tudom, mikor, talán egy repülőúton –, amiért kitárta a kaput a nyugalmazott pápák előtt. Hetven évvel ezelőtt nyugalmazott püspökök nem voltak, ma viszont már vannak. Az életnek ezzel a meghosszabbításával lehet támogatni az egyházat bizonyos életkorig, az öregséggel járó bajokkal együtt, vagy nem? És ő bátran – bátran! – és imádsággal, de tudománnyal, teológiával is, úgy döntött, hogy megnyitja ezt a kaput. Azt hiszem, hogy ez jó az egyháznak. De csak egy pápa van. A másik pedig… vagy talán – a nyugalmazott püspökökhöz hasonlóan – a többiek, nem mondom, hogy sokan, de ketten-hárman, lehetnek nyugalmazottak. Pápák voltak, most nyugalmazottak.

Benedek holnapután [június 28-án – a ford.] ünnepli pappá szentelésének hatvanötödik évfordulóját. Itt lesz bátyja, Georg is [az ő jelenlétét még nem erősítették meg – Vatikáni Sajtóközpont], mert együtt szentelték fel őket. Lesz egy kis ünnepség, a dikasztériumok vezetőivel és néhány emberrel, mert ő inkább azt szereti… Elfogadta ezt, de nagyon szerényen; és én is ott leszek. Mondok majd pár szót ennek az imádságos, bátor, nagy embernek, aki a visszavonult pápa – nem a második pápa –, aki hűséges a szavához, és Isten embere. Nagyon okos, és számomra az otthon bölcs nagyija.

Federico Lombardi:

– Most átadjuk a szót Alexey Bukalovnak, aki az egyik korelnökünk, és – miként Ön jól tudja – az Itar-Tasst, vagyis az orosz kultúrát képviseli közöttünk.

Ferenc pápa:

– Oroszul beszélt Örményországban?

Alexey Bukalov, „Itar-Tass”:

– Igen, nagy örömmel. Mindig köszönetet mondunk Önnek… Köszönöm, Szentatya, köszönöm ezt az utat, amely az első út volt a volt Szovjetunió területére. Nagyon fontos volt számomra, hogy elkísérhettem… A kérdésem egy kicsit másra vonatkozik: tudom, hogy Ön nagyon bátorította ezt az pánortodox zsinatot, sőt a Kirill pátriárkával való találkozón Kubában jóslatként meg is említették. Ön most hogyan ítéli meg ezt a – mondjuk így – fórumot? Köszönöm!

Ferenc pápa:

– Pozitívan! Egy lépés volt előre: nem százszázalékos az előrehaladás, de egy lépés előre. A dolgok, amelyekkel megindokolták, idézőjelben, a [távolmaradásuk] a maguk szemében őszinte, olyan dolgok, amelyeket idővel meg lehet oldani. Azt akarták – ők négyen, akik nem mentek végül el – hogy nagyobb mértékű legyen az előrehaladás. De azt hiszem, az első lépést úgy teszi meg az ember, ahogy tudja. Miként a kisgyerekek, első lépésüket úgy teszik meg, ahogy tudják: az elsőt úgy teszik meg, mint a cicák, aztán pedig jönnek a többi lépések. Én elégedett vagyok. Sok dologról beszéltek. Azt hiszem, az eredmény kedvező. Maga a tény, hogy ezek az autokefál egyházak összegyűltek az ortodoxia nevében, hogy egymás szemébe nézzenek, hogy együtt imádkozzanak, beszélgessenek, esetleg viccelődjenek, ez bizony igen kedvező. Hálát adok érte az Úrnak. A következőn majd többen lesznek. Áldott legyen az Úr!

Federico Lombardi:

– Köszönjük, Szentatya! Most Edward Pentinnek adjuk a mikrofont, aki egy kicsit az angol nyelvet képviseli: most a National Catholic Registert.

Edward Pentin, „National Catholic Register”:

– Szentatya, úgy tűnik, Ön II. János Pálhoz hasonlóan támogatója az Európai Uniónak: dicsérte az Európa-tervet, amikor nemrég megkapta a Nagy Károly-díjat. Van-e Önben aggódás amiatt, hogy Nagy-Britannia kilépése Európa széteséséhez és akár háborúhoz is vezethet?

Ferenc pápa:

– A háború már zajlik Európában! Aztán jelen van a szakadás légköre, de nemcsak Európában, hanem az országokon belül is. Emlékezzünk csak Katalóniára vagy Skóciára tavaly… Nem mondom, hogy veszélyesek ezek a szakadások, de alaposan tanulmányozni kell őket, és mielőtt megtennénk az elszakadáshoz vezető lépést, komolyan kell beszélni egymással és keresni kell a lehetséges megoldásokat. Én tényleg nem tudom, nem tanulmányoztam, mely okok miatt akarta az Egyesült Királyság meghozni ezt a döntést. Léteznek azonban olyan döntések – és azt hiszem, ezt már mondtam más alkalommal –, amelyeket azért hoznak az emberek, hogy emancipálódjanak, önállóvá váljanak, függő helyzetből felszabaduljanak: például összes latin-amerikai országaink, de az afrikai országok is, felszabadították magukat Madrid és Lisszabon szorítása alól; de az afrikaiak is, Párizs, London, Amszterdam szorításából, főleg Indonézia…

Az emancipáció érthetőbb, mert mögötte ott van egy kultúra, egy gondolkodásmód. Egy ország kiválása ellenben – még nem beszélek a brit kilépésről –, gondoljunk csak Skóciára, olyasmi, aminek a politikusok – de nem akarok senkit sem megbántani ezzel, hanem csak a politikusok által használt szót mondom – a balkanizáció nevet adják; de természetesen nincs szó most a Balkánon élőkről! Ez egy kis elszakadás, nem emancipáció, és emögött történetek, kultúrák, félreértések és sok jóakarat is van. Ezt világosan látni kell! Számomra az egység mindig fontosabb a konfliktusnál, mindig! De az egységnek is több formája lehetséges, és a testvéri együttlét jobb – itt érkezek el az Európai Unióhoz –, mint a gyűlölködés vagy az eltávolodás. Az elkülönülésnél úgymond jobb a testvériség. A hidak pedig hasznosabbak a falaknál. Mindezeknek el kell gondolkodtatniuk minket. Igaz, egy ország mondhatja: „Én az Európai Unióban vagyok, de azt akarom, hogy meglegyenek bizonyos dolgaim, amelyek a kultúrámhoz tartoznak, és ahhoz – itt érkezem el a Nagy Károly-díjhoz –, hogy Európa újra rátaláljon a gyökereiben rejlő erőre, az EU-nak a találékonyság és az „egészséges egységtelenítés” lépését kell megtennie, vagyis nagyobb függetlenséget és szabadságot kell adnia az unió országainak. Az egység más formáját kell kitalálni: leleményesnek kell lenni!

Találékonynak kell lenni például a munkahelyteremtés, a gazdaság területén. Ma Európában „likvid” gazdaság van, aminek az a következménye, hogy például Olaszországban a huszonöt éven aluliak negyven százalékának nincs munkája! Van valami, ami nem működik ebben a „nehézkes” unióban, de ne öntsük ki a gyereket a fürdővízzel együtt… Próbáljuk megmenteni a dolgokat, és újraalkotni, mert az emberi dolgoknak – saját személyiségünknek is – az újrateremtése olyan folyamat, amelyen szüntelenül dolgoznunk kell. Egy serdülő nem ugyanaz, mint egy felnőtt vagy egy öregember: ugyanaz, de mégsem ugyanaz, folyamatosan újrateremti önmagát. Ez pedig életet, életkedvet, termékenységet ad neki. Ezt szeretném kiemelni: ma a két kulcsszó az Európai Unió számára a találékonyság és termékenység. Ez a kihívás áll előttünk. Nem tudom, én így gondolom.

Federico Lombardi:

– Köszönjük, Szentatya. Most pedig Tilmann Kleinjungnak adjuk meg a szót, aki az ARD-t, a német közszolgálati rádiót képviseli. Azt hiszem, neki is ez az utolsó útja… Örülünk tehát, hogy lehetőséget adhatunk a megszólalásra.

Tilmann Kleinjung, „ARD”:

– Igen, én is készülök Bajorországba. Köszönöm, hogy feltehetem ezt a kérdést. „Zu viel Bier, zu viel Wein.” (Túl sok sör, túl sok bor.) Szentatya, szeretnék feltenni önnek egy kérdést: Ön ma beszélt arról, hogy vannak olyan adományok, amelyeken az egyházak közösen osztoznak. Mivel Ön el fog menni – négy hónap múlva – Lundba a reformáció ötszázadik évfordulójának megünneplésére, azt gondolom, talán ez a megfelelő alkalom arra is, hogy ne csak a két fél sebeiről emlékezzenek meg, hanem elismerjék a reformáció ajándékait is, és talán arra is – ez egy eretnek kérdés –, hogy eltöröljék vagy visszavonják Luther Márton kiközösítését, vagy valamiképpen rehabilitálják őt. Köszönöm!

Ferenc pápa:

– Azt hiszem, Luther Márton szándékai nem voltak tévesek: ő egy reformátor volt. Talán bizonyos módszerek nem voltak helyesek, de abban a korban, ha például olvassuk Pastor egyháztörténetét – ő egy német lutheránus volt, aki aztán, amikor látta annak a kornak a valóságát, áttért, és katolikus lett –, látjuk, hogy az egyház nem volt éppen egy utánozni érdemes példakép: az egyházban korrupció volt, világiasság volt, ragaszkodás a pénzhez és a hatalomhoz. És emiatt ő tiltakozott. Mivel okos volt, tett egy lépést előre, és meg is indokolta, miért tette ezt. Ma pedig lutheránusok és katolikusok, minden protestánssal, egyetértünk a megigazulásra vonatkozó tanban: ezen az oly fontos ponton ő nem tévedett. Ő egy „orvosságot” készített az egyháznak, aztán ez az orvosság a dolgok egyfajta állapotává szilárdult, fegyelemmé, hitmóddá, cselekvésmóddá, liturgikus szokássá. De nem volt egyedül: ott volt Zwingli, ott volt Kálvin… Mögöttük pedig kik álltak? A fejedelmek, „cuius regio eius religio” („akié a föld, azé a vallás”). Bele kell helyezkednünk abba a történelmi korba. Nem könnyű, egyáltalán nem könnyű megérteni azt a kort. Aztán haladtak tovább a dolgok.

Ma a párbeszéd nagyon jó, és azt hiszem, hogy az a megigazulásról szóló dokumentum az egyik leggazdagabb és legmélyebb ökumenikus dokumentum. Igazam van? Vannak egyet nem értések, de ez az egyházaktól is függ. Buenos Airesben két lutheránus egyház volt: az egyik így gondolkodott, a másik amúgy. Magában a lutheránus egyházban sincs egység. Tisztelik egymást, szeretik egymást… Talán a különbözőség az, ami oly sokat ártott mindannyiunknak, most pedig szeretnénk újraindulni, hogy találkozzunk ötszáz év után. Azt hiszem, imádkoznunk kell együtt, imádkoznunk. Fontos az imádság.

Második: dolgoznunk kell a szegényekért, az üldözöttekért, a tömérdek szenvedőért, a menedékkérőkért… Együtt dolgozni és együtt imádkozni… A teológusoknak pedig a közös megvitatás a feladatuk… De ez az út hosszú, nagyon hosszú. Egyszer azt mondtam viccelődve: „Én tudom, mikor jön el a teljes egység napja!” „Mikor?” „Az Emberfia eljövetelének másnapján!” Nem tudjuk ugyanis… A Szentlélek fogja megadni nekünk ezt a kegyelmet. De addig is imádkoznunk kell, szeretnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, főleg a szegényekért, a szenvedőkért, a békéért és sok másért, az emberek kizsákmányolása ellen… Sok olyan dolog van, amelyért együttesen dolgozunk.

Federico Lombardi:

– Köszönjük! Most megadjuk a szót Cécile Chambraud-nak, a „Le Monde”-tól, aki szintén a francia ajkúakat képviseli.

Cécile Chambraud, „Le Monde”:

– (Spanyolul) Szentatya, néhány héttel ezelőtt Ön beszélt egy bizottságról, amelynek a diakonisszák témakörét kell végiggondolnia. Szeretném tudni, felállt-e már ez a bizottság, illetve, milyen kérdésekre keresi majd a választ. Végül pedig: előfordul, hogy egy bizottság csak arra szolgál, hogy elfelejtsük a problémákat, szeretném tudni, erről van-e itt szó.

Ferenc pápa:

– Volt Argentínának egy elnöke, aki azt mondta, és azt tanácsolta más országok elnökeinek is: ha azt akarod, hogy egy kérdés ne oldódjon meg, állíts fel bizottságot!

Az első, aki meglepődött e hír hallatán, az én voltam, mert a beszélgetés a szerzetesnővérekkel, amelyet felvettek és aztán publikáltak az Osservatore Romanóban, az más volt, még pedig ez: „Hallottuk, hogy az első századokban léteztek diakonisszák. Lehetne ezt tanulmányozni? Fel lehetne állítani egy bizottságot?” Semmi több. Kérték, jól neveltek voltak, de nemcsak azok, hanem olyanok, akik szeretik az egyházat, megszentelt nők. Elmeséltem nekik, hogy ismertem egy szíriai férfit, egy azóta már meghalt szíriai teológust, aki elkészítette Szent Efrém írásainak kritikai kiadását olaszul. Egyszer, amikor a diakonisszákról beszélgettünk – amikor Rómába jöttem, és a Via della Scrofán szálltam meg, ő pedig ott lakott –, a reggeli közben azt mondta: „Igen, de nem lehet tudni pontosan, hogy mik voltak, hogy kaptak-e felszentelést…”

Nyilvánvalóan léteztek ezek a nők, akik segítették a püspököt, mégpedig három dologban: az első, a nők megkeresztelésénél, mert a keresztelés alámerítéssel történt; a második, a nők keresztség előtti és utáni megkenésénél, a harmadik pedig – ez nevetésre késztet –, amikor a feleség elment panaszt tenni a püspökhöz, mert a férje verte, a püspök hívott egy ilyen diakonisszát, aki megvizsgálta a nő testét, hogy lássa a nyomokat, amelyek bizonyítékul szolgáltak. Ezt mondtam nekik. „Lehet tanulmányozni?” – „Igen, majd mondom a Hittani Kongregációnak, hogy állítsa fel ezt a bizottságot.” Másnap pedig már [az újságok címoldalán ez állt – a ford.]: „Az egyház megnyitja a kaput a diakonisszák előtt!” Komolyan mérges lettem egy kicsit a sajtóra, mert ez azt jelenti, hogy nem az igazságot mondják el a dolgokról az embereknek.

Beszéltem a Hittani Kongregáció prefektusával, aki azt mondta nekem: „Nézze, van egy tanulmány, amelyet a Nemzetközi Teológiai Bizottság készített a nyolcvanas években.” Aztán beszéltem a legfőbb elöljárónők elnökével, és azt mondtam neki: „Legyen szíves, juttassa el hozzám azoknak a személyeknek a névsorát, akikről úgy gondolja, hogy részt tudnának venni ebben a bizottságban.” És elküldte nekem a névsort. A prefektus is elküldte nekem a listáját, most pedig ezek ott vannak az íróasztalomon, hogy összeállítsuk a bizottságot. Azt hiszem, ezt a témát alaposan megvizsgálták a nyolcvanak években, és nem lesz nehéz tisztázni ezt a kérdést.

De van itt egy másik dolog is. Másfél évvel ezelőtt létrehoztam egy teológusnőkből álló bizottságot, akik együtt dolgoztak Ryłko bíborossal [a Világiak Pápai Tanácsának elnökével – a ford.], és szép munkát végeztek, mert hiszen nagyon fontos, hogy mit gondolnak a nők. Számomra nem annyira a nő funkciója fontos, hanem a nő gondolkodása: a nők másképp gondolkodnak, mint mi, férfiak. Nem lehet jó döntést hozni, jót és helyeset, ha nem hallgatjuk meg a nőket. Időnként, Buenos Airesben, megkérdeztem a tanácsadóimat, meghallgattam őket egy témáról; aztán kértem, hogy jöjjön el néhány nő, és ők más megvilágításban látták a dolgokat, és ez nagyon gazdagító volt, nagyon; aztán a döntés nagyon-nagyon termékeny és rendkívül szép volt. Nekem találkoznom kell ezekkel a teológusnőkkel, akik derék munkát végeztek, de ez most félbeszakadt. Miért? Mert a világiakért felelős dikasztérium megváltozik, átszerveződik. Várom egy kicsit, hogy ez végbemenjen, és így folytatni lehessen a munkát ezzel a második témával, a diakonisszákéval.

Egy másik dolog a teológusnőkkel kapcsolatban – és ezt szeretném kiemelni –: fontosabb az, ahogyan a nők értik a dolgokat, az ő gondolkodásmódjuk, látásmódjuk, mint az, hogy a nő milyen szerepet tölt be. Megismétlem, amit mindig el szoktam mondani: az egyház nő, az egyház szó előtt nőnemű névelő áll [pl. az olasz nyelvben – a ford.]. És nem egy „vénlány”, hanem Isten Fiának a feleségül vett asszonya, akinek a párja Jézus Krisztus. Gondolkodjon el ezen, aztán majd mondja meg, mit gondol erről…

Federico Lombardi:

– Mivel épp a nőkről beszélt, az utolsó kérdést egy nőtől kérjük; utána pedig én teszek fel egy kérdést, és ezzel be is fejezzük… Így, egy óra beszélgetés után, hagyjuk pihenni. Cindy Wooden, aki a CNS-nek, az Egyesült Államok katolikus hírügynökségének a munkatársa.

Cindy Wooden, „CNS”:

– Köszönöm, Szentatya! Az elmúlt napokban a német Marx bíboros egy rendkívül fontos, nagy konferencián beszélt Dublinban, az egyházról a modern világban, és azt mondta, hogy a katolikus egyháznak bocsánatot kell kérnie a meleg közösségtől, amiért kirekesztette ezeket az embereket. Az orlandói mészárlást követő napokban sokan kijelentették, hogy a keresztény közösségnek van köze ehhez az ilyen emberek iránti gyűlölethez. Ön mit gondol?

Ferenc pápa:

– Azt fogom megismételni, amit az első út során mondtam, és azt is megismétlem, amit a Katolikus Egyház katekizmusa mond: nem szabad hátrányosan megkülönböztetni őket, tisztelni és lelkipásztorilag kísérni kell őket.

El lehet őket ítélni, nem ideológiai okokból, hanem – mondjuk – a politikai magatartásukért, a mások számára egy kissé sértő bizonyos megnyilvánulásaikért. De ezeknek a dolgoknak nincs közük a problémához: ha az a probléma, hogy egy személynek ilyen az állapota, akiben jóakarat van, és aki keresi Istent, akkor kik vagyunk mi, hogy megítéljük őt? Megfelelően kell őt kísérnünk, úgy ahogyan a katekizmus mondja. A katekizmus világosan fogalmaz!

Aztán vannak olyan hagyományok bizonyos országokban, némely kultúrában, amelyek másképp gondolkodnak erről a problémáról. Azt hiszem, hogy az egyháznak nemcsak ettől a személytől kell bocsánatot kérnie, aki meleg, és akit megsértett – ahogyan azt a „marxista” bíboros mondta [teljes nevén: Reinhard Marx – a ford.], hanem bocsánatot kell kérnie a szegényektől, a nőktől és a munkában kizsákmányolt gyerekektől is; bocsánatot kell kérnie, amiért megáldotta azt a sok fegyvert… Az egyháznak bocsánatot kell kérnie, amiért sok esetben, oly sok esetben nem viselkedett… – és amikor „egyházat” említek, akkor a keresztényekre gondolok; az egyház ugyanis szent, a bűnösök pedig mi vagyunk! –, a keresztényeknek bocsánatot kell kérniük, amiért nem kísérték az embereket döntéseikben, nem kísértek sok családot…

Emlékszem, milyen volt gyermekkoromban Buenos Aires kultúrája, a zárt katolikus kultúra – én onnan jövök. Egy elvált házaspár családi otthonába belépni se szabadott! Arról beszélek, ami nyolcvan éve volt. Hála Istennek, a kultúra megváltozott. Mint keresztényeknek sok dologért kell bocsánatot kérnünk, nem csak ezért. Nemcsak elnézést, hanem bocsánatot! „Bocsáss meg, Uram!”: ezt a mondatot mindig elfelejtjük – most átmentem lelkipásztorba, és prédikálok! Nem, így igaz, sokszor a „parancsoló pap”, és nem az atya pap, a pap, aki „dorgál”, és nem a pap, aki átölel, megbocsát, vigasztal… De számtalan ilyen is van! Sok kórházlelkész, börtönlelkész, sok szent! De ezek nem mutatják magukat, mert az életszentség „szemérmes”, elrejtőzik. A szemérmetlenség viszont egy kicsit arcátlan: szemtelen és magamutogató. Olyan sok szervezet van, jó és kevésbé jó emberekkel; vagy vannak olyan emberek, akiknek adsz egy kicsit nagyobb „táskát”, és már rögtön el is fordítja a fejét, mint a nemzetközi hatalmak a három népirtásnál.

Mi, keresztények is – papok, püspökök – ezt tettük; de nekünk, keresztényeknek van egy Kalkuttai Teréz anyánk is, sőt sok Kalkuttai Terézünk van! Van nagyon sok szerzetesnővérünk Afrikában, sok világi hívő, sok szent házaspár! A búza és a konkoly, a búza és a konkoly! Jézus azt mondja, hogy Isten országa ilyen. Nem szabad megbotránkoznunk azon, hogy ilyen. Azért kell imádkoznunk, hogy az Úr intézze valahogy úgy a dolgokat, hogy a konkoly eltűnjön, a búza pedig egyre gyarapodjon. De ilyen az egyház élete! Nem lehet határt szabni. Mindannyian szentek vagyunk, mert belül mindannyiunkban ott él a Szentlélek, de mindannyian bűnösök is vagyunk. Én elsőként. Egyetértünk? Köszönöm! Nem tudom, válaszoltam-e… Nemcsak elnézést, hanem bocsánatot!

Federico Lombardi:

– Szentatya, ha megengedi, én tenném fel az utolsó kérdést, aztán hagyjuk, hadd menjen békében…

Ferenc pápa:

– Nehogy nehéz helyzetbe hozzon!

Federico Lombardi:

– A következő útjáról, a lengyel útról szeretném kérdezni, amelyre már elkezdtünk készülődni. Ön pedig a júliust fogja az előkészületnek szentelni. Mondana nekünk valamit, milyen érzésekkel készül erre az ifjúsági világtalálkozóra az irgalmasság szentévében? Egy másik, kissé sajátságos pont: most meglátogattuk Önnel az örmény út során a cicernakaberdi emlékművet, Ön pedig lengyel útja során meg fogja látogatni Auschwitzot és Birkenaut is. Úgy hallottam, hogy Ön inkább csendben, mint szavakkal szeretné ezeket a pillanatokat megélni, talán, ahogyan itt is tette, úgy fogja Birkenauban is. Tehát azt szeretném kérdezni, ha el akarja mondani nekünk, hogy készít-e beszédet oda, vagy inkább szeretne imádságos csendet tartani, a maga sajátos szándékai szerint.

Ferenc pápa:

– Két évvel ezelőtt ugyanezt tettem Redipugliában, megemlékezésül az első világháború kitörésének századik évfordulóján. Redipugliába csendben mentem. Aztán jött a mise, a misén pedig prédikáltam, de az más volt. A csend. Ma – délelőtt – láttuk a csendet… Ma volt? [P. Lombardi: Nem, tegnap.] Arra a borzalmas helyre beszédek nélkül, emberek nélkül szeretnék menni, csak néhány szükséges dologgal… De az újságírók biztosan ott lesznek! De nem fogom üdvözölni ezt a személyt, a másikat… Nem, nem. Egyedül, belépni, imádkozni… Bárcsak megadná az Úr nekem a sírás kegyelmét!

Federico Lombardi:

– Köszönjük, Szentatya! Akkor el fogjuk kísérni ennek a következő látogatásnak az előkészületei során is, és szívből köszönjük, hogy ránk szánta idejét! Most pihenjen egy kicsit, egyen Ön is… Aztán pihenjen júliusban is…

Ferenc pápa:

– Nagyon köszönöm! Ismét köszönetet mondok munkátokért és jóindulatotokért!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír