Ferenc pápa: A szentmise nem a mellettünk ülővel való csevegés ideje!

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk a szentmiséről szóló katekéziseket. Hogy megérthessük az eucharisztikus ünneplés szépségét, egy nagyon egyszerű szemponttal szeretném kezdeni: a szentmise imádság, sőt a voltaképpeni imádság, a legkiválóbb, a legmagasztosabb, ugyanakkor a „legkonkrétabb” imádság, ugyanis szeretettalálkozás Istennel igéjén, valamint Jézus testén és vérén keresztül. Találkozás az Úrral.

De előbb válaszolnunk kell egy kérdésre. Mi valójában az imádság? Mindenekelőtt párbeszéd, személyes kapcsolat Istennel. Az ember pedig Istennel személyes kapcsolatban álló lénynek teremtetett, aki teljes kibontakozását egyedül a Teremtőjével való kapcsolatban találja meg. Az élet az Úrral való végső találkozás felé vezető út.

A Teremtés könyve megállapítja, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, aki Atya, Fiú és Szentlélek, tökéletes szeretetkapcsolat, amely egység. Ebből megérthetjük: mindnyájan arra teremtettünk, hogy belépjünk egy tökéletes szeretetkapcsolatba, amelyben állandóan odaadjuk és visszakapjuk önmagunkat, hogy így megtaláljuk létünk teljességét.

Amikor az égő csipkebokornál Isten meghívja Mózest, ő megkérdezi a nevét. És mit válaszol Isten? „Én az vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Eredeti értelme szerint ez a mondat jelenlétet és oltalmazó támogatást fejez ki, rögtön ezután ugyanis Isten hozzáteszi: „Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene” (Kiv 3,15). Krisztus is, amikor meghívja tanítványait, arra hívja őket, hogy vele legyenek. Ez tehát a legnagyobb kegyelem: megtapasztalhatjuk, hogy a mise, az eucharisztia a Jézussal való együttlét, és rajta keresztül az Istennel és a testvérekkel való együttlét kiváltságos ideje.

Az imádság, mint minden igazi párbeszéd, azt is magában foglalja, hogy tudunk csendet tartani – a párbeszédben rendre vannak csendes pillanatok –, csendben együtt lenni Jézussal. Amikor misére megyünk, talán már ott vagyunk öt perccel korábban, de elkezdünk beszélgetni a mellettünk ülővel. De az nem a csevegés ideje, hanem az elcsendesedésé, a párbeszédre való felkészülésé! Az összeszedettség és elmélyedés ideje, hogy felkészüljünk a Jézussal való találkozásra. Nagyon fontos a csend! Emlékezzetek arra, mit mondtam múlt héten: nem színi előadásra megyünk, hanem találkozni az Úrral, a csend pedig felkészít és elkísér minket. Csendes együttlét Jézussal! Isten titokzatos csendjéből születik az ő igéje, amely visszhangzik szívünkben. Jézus maga tanítja meg nekünk, hogyan lehet ténylegesen „együtt lenni” az Atyával, imájával mutatja meg ezt. Az evangéliumok úgy mutatják be Jézust, mint aki félreeső helyekre vonul vissza imádkozni, a tanítványokban pedig, amikor látják, milyen meghitt kapcsolatban áll az Atyával, felébred a vágy, hogy nekik is részük legyen benne, ezért kérik: „Uram, taníts meg minket imádkozni!” (Lk 11,1). Hallottuk az olvasmányban előbb, a kihallgatás elején. Jézus azt válaszolja: az első dolog, ami szükséges az imádsághoz, hogy azt tudjuk mondani: „Apa”. Vigyázzunk: ha nem tudok „Apát” mondani Istennek, akkor nem tudok imádkozni. Meg kell tanulnunk „Apát” mondani, vagyis gyermeki bizalommal az ő jelenlétébe helyezkedni! Hogy ezt megtanulhassuk, alázatosan el kell ismernünk: rászorulunk, hogy valaki megtanítson rá; és azt kell mondanunk egyszerűen: Uram, taníts meg imádkozni!

Ez az első pont: alázatosnak lenni, magunkat gyermeknek elismerni, megpihenni az Atyánál, önmagunkat rábízni. Hogy beléphessünk a mennyek országába, kicsinnyé kell válnunk, mint a gyermekek. Abban az értelemben, hogy a gyermekek képesek rábízni magukat másra, tudják, hogy valaki törődik velük, azzal, hogy mit fognak enni, azzal, hogy mibe fognak öltözködni, és így tovább (vö. Mt 6,25–32). Ez az első magatartás: bizalom és ráhagyatkozás, ahogyan a gyermek viszonyul szüleihez; annak tudása, hogy Isten megemlékezik rólad, gondot visel rád – rád, rám, mindenkire!

A második dolog, amire késznek kell lennünk, ez is a gyermekekre jellemző, a meglepődés. A gyermek mindig ezernyi kérdéssel bombáz minket, mert fel akarja fedezni a világot; és a legcsekélyebb dolgokon is csodálkozik, mert minden új számára. Hogy beléphessünk a mennyek országába, tudnunk kell csodálkozni. Az Úrral való kapcsolatunkban, az imádságban – kérdezem – képesek vagyunk-e elcsodálkozni, vagy azt gondoljuk, hogy az imádság azt jelenti: mondjuk a betanult szöveget Istennek, ahogy a papagájok csinálják? Nem! Rá kell bíznunk magunkat, meg kell nyitni előtte szívünket, hogy képesek legyünk elámulni. Engedjük-e, hogy meglepjen minket Isten, aki mindig a meglepetések Istene? Mert az Úrral való találkozás mindig élő találkozás, nem múzeumi látogatás. Élő találkozás, mi misére megyünk, nem múzeumba! Élő találkozásra megyünk az Úrral!

Az evangéliumban szó van egy bizonyos Nikodémusról (Jn 3,1–21), egy öregemberről, egy vezetőről Izraelben, aki elmegy Jézushoz, hogy megismerkedjen vele; az Úr pedig annak szükségességéről beszél neki, hogy „újra kell születni a magasból” (vö. Jn 3,3). De mit jelent ez? Lehetséges „újraszületni”? Vissza lehet nyerni életkedvünket, életörömünket, az élet csodálkozó szeretetét a rengeteg tragédia ellenére? Ez hitünk egyik alapvető kérdése, és ez minden igazán hívő vágya: az újraszületés vágya, az újrakezdés öröme. Megvan bennünk ez a vágy? Vajon minket is szüntelenül az újraszületés vágya hajt, az, hogy találkozhassunk az Úrral? Megvan bennetek ez a vágy? Könnyen elveszíthetjük ugyanis, mert a sok teendőnk és megvalósítandó tervünk miatt végül kevés időnk marad, és szem elől tévesztjük azt, ami lényeges: a szívünkben zajló életet, lelki életünket, az Úrral való találkozást az imádságban.

Az Úr bizony meglep minket: megmutatja, hogy ő szeret minket gyengeségeinkben is. „Jézus Krisztus […] az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mieinkért, de az egész világ bűneiért is” (1Jn 2,2). Ez ajándék, igazi vigasztalás forrása – az Úr mindig megbocsát nekünk! –, tehát igazi vigasztalást ad; ezt az ajándékot az eucharisztián, azon a lakodalmon keresztül kaptuk, amelyen a vőlegény találkozik törékenységünkkel. Mondatom-e azt, hogy amikor szentáldozáshoz járulok a misében, az Úr találkozik törékenységemmel? Igen! Mondhatjuk, mert igaz! Az Úr találkozik törékenységünkkel, hogy visszavigyen minket első meghívottságunkhoz: ahhoz, hogy Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Ez a szentmise közege, ez az imádság.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír