Ferenc pápa üzenete az elvándorlók és menekültek 100. világnapjára

Kedves Testvérek!

A mai társadalmakban, a történelemben eddig még soha nem tapasztalt, olyan világméretű függőségek, kölcsönhatások és folyamatok keletkeznek, amelyek – jóllehet problémákat és negatív tüneteket is felszínre hoznak – azt a célt erősítik, hogy mind gazdasági, mind politikai és kulturális szempontból javítsák az emberiség családjának életkörülményeit. Ugyanakkor minden ember az emberiség tagja és jobb jövő utáni reménye is megegyezik a népek családjának vágyaival. Ezek megfontolásából született a téma, amelyet idén a vándorlók és menekültek világnapjára választottam: Vándorlók és menekültek: útban egy jobb világ felé.

A modern változások eredményei között kiemelkedő helyen áll az emberi mobilitás egyre szélesebb körben történő elterjedése, amit XVI. Benedek pápa már korábban „az idők jelének” nevezett (Vö. Üzenet a vándorlók és menekültek világnapjára, 2006). A sokféle elvándorlás egyrészről valóban gyakran feltárja a nemzetközi közösség és az államok hiányosságait, másrészről viszont rámutat az emberiség azon törekvésére is, hogy egységben éljen, miközben tiszteletben tartja a különbözőségeket, készségesen befogadja társait és gyakorolja a vendégszeretet, lehetővé teszi a föld javainak igazságos elosztását, az ember személyiségének központba állítását, az emberi méltóság védelmét és erősítését.

Keresztény szempontból az elvándorlás jelenségeiben is, akárcsak a többi emberi dologban, ugyancsak megmutatkozik a feszültség a kegyelemből és megváltásból újjászületett teremtett világ szépsége és a bűn titka között. A szolidaritás és a befogadó készség, a testvériség és a megértés tetteivel szemben áll az elutasítás, a diszkrimináció, a kizsákmányolás, a szenvedéssel és a halállal való üzérkedés. Különösen aggodalmat keltenek az olyan esetek, ahol az elvándorlás nem egyedül kényszerűségből fakad, hanem ahhoz még az emberkereskedelem és a rabszolgáság aljas formái is hozzátapadnak. „A rabszolgamunka” korunkban érvényes valutává vált! Ami ma sok elvándorlót és menekültet mégis arra ösztönöz, hogy vállalja a migrációval járó problémák, kockázatok és nehézségek küzdelmeit, az nem más, mint a bizalom és remény egyesített keveréke; az a tény, hogy szívükben hordják a jobb jövő vágyát, nem csak saját maguk, hanem családjaik és szeretteik számára is.

Hogyan teremthetünk egy „jobb világot”? Ez a kérdés egyáltalán nem akar célzás lenni egy elvont vagy elérhetetlen elképzelés megvalósítására, hanem sokkal inkább ösztönözni akar a kibontakozás autentikus és átfogó keresésére, egy olyan cselekvésre, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy méltó életkörülményhez jusson minden ember, megfelelő módon teljesüljenek az egyének és a családok igényei, mindenki tiszteletben tartsa, megőrizze és ápolja az Istentől ajándékba kapott teremtett világot. Isten tiszteletre méltó szolgája VI. Pál így összesíti a mai ember vágyait: „Kitörni a nyomorból, biztosabb megélhetéshez jutni, egészségesen élni és biztos állásban dolgozni, elnyomás nélkül, s az emberi méltóságot megcsúfoló, megalázó helyzetektől mentesen nagyobb felelősséggel rendelkezni, képzettebbnek lenni – egyszóval többet tenni, többet tudni, többet birtokolni, hogy így több lehessen” (Populorum progressio enciklika, 1967. március 26., 6).

Szívünk mindig a „több” után vágyik, ami nem egyszerűen több tudást vagy több birtoklást jelent, hanem sokkal inkább azt jelenti, hogy több akarunk lenni. A fejlődést nem lehet csupán a gazdasági növekedésre korlátozni. Ez a növekedés gyakran úgy valósul meg, hogy semmibe veszi a legszegényebbeket és a védteleneket. A világ csak akkor válhat jobbá, ha elsődleges figyelmünket az emberre irányítjuk, teljes személyi kibontakozását segítjük, annak minden vonatkozásában és dimenziójában, beleértve a kibontakozás lelki vonatkozásait is; akkor, ha nem hanyagolunk el senkit, sem a szegényeket, sem a betegeket, sem a szűkölködőket, sem az idegeneket (vö. Mt 25, 31–36); ha az „eldobás kultúrája” helyett képesek leszünk elsajátítani a találkozás és a befogadás kultúráját.

A vándorlók és menekültek nem figurák az emberiség sakktábláján. Ők gyerekek, asszonyok és férfiak, akik különböző okok miatt hagyták el otthonaikat, vagy éppen hazájuk elhagyására kényszerültek, — emberek, egyazon legitim vágyakkal, hogy többet tudjanak, többet birtokoljanak, és mindenekelőtt hogy több legyenek. Megrendítő azok száma, akik egyik kontinensről a másikra hurcolkodnak, de azoké is, akik saját hazájuk vagy szűkebb földrajzi tájegységük határain belül változtatják lakhelyüket. Az állítólagos migrációs áramlatok napjainkban az emberek – ha nem éppen a népek – legnagyobb, eddig talán még soha sem látott vándorlását jelentik.  A vándorlókkal és menekültekkel együtt haladva az egyház azon fáradozik, hogy megértse a vándorlás kiváltó okait. Ugyanakkor dolgozik is azon, hogy leküzdje a vándorlás sok negatív következményét, és annak pozitív kihatását is hasznosítsa a vándorlás által egyformán érintett közösségekben, mind a szülőföldön, mind a tranzit- és cél-országokban.

Sajnos, miközben egy jobb világ építésére buzdítunk, nem hallgathatjuk el a különböző méretekben feltörő botrányos szegénységet sem. A szegénység legfőbb elemei: erőszak, kizsákmányolás, diszkrimináció, kirekesztés, az egyének és közösségek alapvető jogainak korlátozása. Ezeket mind meg kell szüntetni, mert legtöbbször éppen ezek a vándorlással járó meghatározó jellegzetességek hozzák összefüggésbe az elvándorlást a szegénységgel. Miközben vágyaik beteljesedését remélve, emberek milliói azért kelnek útra, menekülnek a nyomorúság és az üldözés elől, hogy jobb megélhetési lehetőségeket találjanak és megmenthessék az életüket, gyakran éri őket olyan bizalmatlanság, gyanakvás, elzárkózás, kirekesztés és egyéb, nem ritkán súlyos csapás, amely sérti az emberi méltóságukat. Az elvándorlás valósága, korunk globális világának méretei szerint, megkívánja a probléma új, megfelelő és hatékony kezelését, mindenekelőtt a nemzetközi együttműködés, a komoly együttérzés és szolidaritás megvalósítását. Különösen fontos a különböző szintű együttműködés és minden olyan megegyezés, normatív eszköz közös alkalmazása, amely védi és fejleszti az ember személyiségét. XVI. Benedek pápa ennek koordinátáit körvonalazta, amikor hangsúlyozta: „Ilyen politikát a migránsokat kibocsátó és befogadó országok közötti együttműködésből kiindulva kell kialakítani; ennek együtt kell járnia megfelelő nemzetközi előírásokkal, amelyek képesek összhangba hozni a különféle törvényhozói rendelkezéseket, és világossá tenni azt, hogy a kivándorló személyek és családok szükségleteinek és jogainak biztosítása mellett az emigránsok által választott célország társadalma is védelmet kell, hogy kapjon” (Caritas in veritate enciklika, 2009. június 19., 62). A jobb világért folyó közös munkálkodás megkívánja, hogy az országok készségesen, bizalommal és kölcsönösen segítsék egymást, anélkül, hogy legyőzhetetlen akadályokat gördítenének mások elé. Az erők ilyen módon való összehangolása arra bátoríthatja az államok vezetőit, hogy lépjenek fel bátran a szociális-gazdasági kiegyensúlyozatlanság és a szabályozatlan globalizáció ellen, mivel ezek is az elvándorlások kiváltó okai és általuk az emberek inkább áldozatok lettek, mint győztesek. A felsorolt jelenségekhez párosuló nehézségekkel egyetlen ország sem képes egyedül megbirkózni, mert azok olyan szerteágazók, hogy időközben már minden kontinenst elértek, a bevándorlás és kivándorlás két mozgási irányának megfelelően.

Aztán fontos kiemelni azt is, hogy ez az együttműködés éppen azzal az erőfeszítéssel kezdődik, amely tulajdonképpen minden ország kötelessége, mégpedig az, hogy jobb gazdasági és szociális feltételeket teremtsen a szülőföldön, olyannyira, hogy aztán annak, aki békét, igazságot, biztonságot keres, vagy elvárja az emberi méltóság teljes tiszteletét, annak ne a kivándorlás legyen az egyetlen választási lehetősége. A munkahelyek megteremtése a helyi gazdaságban elkerülhetővé teszi a családok szétszakítását és garantálja a stabil és kiegyensúlyozott életkörülményeket, mind az egyének, mind a közösségek számára.

Végül a vándorlók és menekültek átfogó szemléletében van még egy harmadik elem is, amelyet ugyancsak szeretnék kiemelni a jobb világ építésének útjával kapcsolatban: ez az elvándorlókkal szemben tanúsított előítéletek és elképzelések leküzdése. A vándorlók, a száműzöttek, a menedékért folyamodó emberek és a menekültek megjelenése nem ritkán gyanúsításokat és ellenségeskedéseket vált ki a helyi lakosság körében. Megjelenésük félelmeket ébreszt, hogy az idegenek aláássák a szociális biztonságot, veszélyeztetik a helyi lakosság identitását és kultúráját, konkurenciát keltenek a helyi munkapiacon, vagy éppen beszivárogtatják a bűnözés újabb ferdeségeit. Ezen a téren különös felelősség hárul a közszolgálati hírközlő szervekre: nekik az a feladatuk, hogy leleplezzék a társadalomba belegyökerezett, szilárd előítéleteket, és korrekt módon tájékoztassanak akkor is, ha egyesek hibáit nyilvánosan kell feltárniuk, de még inkább akkor, ha a többség becsületes helytállásáról, igazságos küzdelméről és lelki nagyságáról tájékoztatnak. Ezen a téren mindenki rászorul a vándorlókkal és menekültekkel kapcsolatos gondolkodásmód megváltoztatására; a védekezés és félelem, az érdektelenség és kirekesztés magatartásformáit – amelyek végül is „az eldobás kultúráját” jelentik, fel kell cserélnünk egy olyan magatartással, amelynek alapját a „találkozás kultúrája” képezi. Egyedül csak ezáltal sikerül felépíteni az igazságosabb, testvériesebb és jobb világot. Ez felhívás a többi hírközlő eszköz felé is, hogy valamennyien társuljanak „a gondolkodás megváltoztatásának” ehhez a folyamatához és könnyítsék meg a vándorlókkal és menekültekkel szemben kialakult viselkedési módok jobbra fordulását.

Felidézem, hogy a Názáreti Szent Család vándorútja kezdetén ugyancsak megtapasztalta az emberek elutasító magatartását: „Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2,7). Igen, Jézus, Mária és József megtapasztalta, hogy mit jelent elhagyni a hazai földet és osztozni a vándorlók sorsában. Heródes hataloméhségével fenyegette és arra kényszerítette őket, hogy elmeneküljenek és Egyiptomban keressenek menedéket (vö. Mt 2, 13–14). De Mária anyai szíve és Szent József, a Szent Család oltalmazójának figyelmes és gondoskodó szíve, mindig megőrizte azt a szilárd bizalmat, hogy Isten soha sem hagy el senkit. Bárcsak mindig megmaradna az ő közbenjárásukra ez a rendíthetetlen bizonyosság az elvándorlók és a menekültek szívében.

Az egyház krisztusi küldetésének megfelelően: „Menjetek el az egész világra és tegyetek tanítványommá minden embert”, arra hivatott, hogy Isten népe legyen, magához öleljen minden népet és hirdesse az evangéliumot, hiszen minden ember arcán Krisztus képmásának nyomai ragyognak. Ebből ered és éppen ebben gyökerezik az ember személyi méltósága, amelyet mindig tisztelni és védeni kell. Nem az ember teljesítménye, termelékenysége, szociális állapota, etikai vagy vallási hovatartozása alapozza meg méltósága kritériumait, hanem az a tény, hogy az ember Isten képmása, az Ő hasonlóságára teremtetett (Gen 1, 26-27), sőt még inkább az, hogy az ember Isten gyermeke; minden ember Isten gyermeke! Rápecsételték Krisztus képmását! Arról van itt szó, hogy elsőként mi magunk, és aztán segítségünkkel mások is, ne csak egy nagy problémát lássunk a vándorlók és a menekültek megjelenésében, hanem fedezzük fel bennük a testvért, akit szívesen befogadunk, tisztelünk és szeretünk – mindez legyen számunkra egy Gondviseléstől kapott ajándék és alkalom arra, hogy Krisztus evangéliumának megfelelően, építsünk igazságosabb társadalmat, tökéletesebb demokráciát, szolidárisabb országot, testvériesebb világot és egy mindenki felé nyitott keresztény közösséget. A sokféle vándorlás lehetőséget és teret nyit az új evangelizációra, egy új emberiség formálására, ahogyan ezt már a húsvéti misztérium is előre jelzi: annak az emberiségnek a létrehozására, amely számára minden idegen ország egyben szülőhaza és minden szülőhaza idegen ország.

Kedves vándorlók és menekültek, soha se veszítsétek el a reményt, hiszen számotokra is van egy biztos jövő; utatok során ti is találkoztok kitárt karú, szerető emberekkel; titeket is megajándékoznak a testvéri szolidaritás és a meghitt, baráti szeretet felemelő tapasztalatával! Imáimat ígérve nektek és mindazoknak, akik értetek fáradozva nektek szentelik életüket és energiájukat, szeretettel adom apostoli áldásomat mindenkire.

Ferenc pápa