A bölcsek három gesztusa irányítja lépteinket az Úr felé, aki ma úgy mutatkozik meg, mint világosság és üdvösség minden nép számára. A bölcsek látják a csillagot, mennek és ajándékokat adnak.
Látni a csillagot. Ez a kiindulópont. De megkérdezhetjük, miért csak a bölcsek látták a csillagot? Valószínűleg azért, mert kevesen voltak, akik az ég felé emelték tekintetüket. Gyakran előfordul az életben, hogy megelégszünk azzal, hogy a föld felé nézzünk: elég az egészség, valamennyi pénz és egy kis szórakozás. Felteszem a kérdést: mi tudjuk még az ég felé emelni tekintetünket? Vajon tudunk még álmodni, vágyni Istenre, várni az ő újdonságát, vagy engedjük, hogy csak sodorjon bennünket az élet, mint száraz gallyat a szél? A bölcsek nem elégedtek meg azzal, hogy csak tengődjenek, ússzanak az árral. Felismerték: ahhoz, hogy igazán éljenek, magas célra van szükségük s ezért magasba kell emelniük tekintetüket.
De folytathatnánk a kérdezést: miért van az, hogy azok közül, akik felemelték tekintetüket az égre, sokan nem követték azt a csillagot, az ő „csillagát” (Mt 2,2)? Talán mert nem volt szembetűnő, nem ragyogott fényesebben a többinél. Olyan csillag volt – mondja az evangélium –, amelyet a bölcsek megláttak, mihelyt „feltűnt” (Mt 2,2.9). Jézus csillaga nem vakít, nem kápráztat el, hanem szelíden hívogat. Megkérdezhetjük, mi milyen csillagot választunk életünkben. Vannak csalóka fényű csillagok, amelyek erős érzelmeket váltanak ki, de nem mutatják az utat. Ilyen a siker, a pénz, a karrier, a rangok, a lét céljaként keresett élvezetek. Meteorok ezek: csillognak egy kicsit, de darabokra törnek, és fényük kialszik. Hulló csillagok, amelyek eltérítenek ahelyett, hogy utat mutatnának. Ezzel szemben az Úr csillaga nem mindig tündököl, de mindig jelen van; szelíd, kézen fog az életben, és kísér téged. Nem ígér fogható jutalmakat, de békét, és miként a bölcseknek, „nagy örömet” (Mt 2,10) biztosít. De ehhez megkívánja, hogy úton legyünk.
Menni, a bölcsek második tevékenysége, elengedhetetlen Jézus megtalálásához. Az ő csillaga ugyanis kéri, hogy hozzuk meg a döntést az útra kelés mellett, megkívánja a haladás mindennapi fáradságát; kéri, hogy szabaduljunk meg a felesleges terhektől és a nagyzoló fényűzéstől, melyek akadályt jelentenek, és fogadjuk el az előre nem látható dolgokat, amelyek nincsenek feltüntetve a megülepedett élet térképén. Jézus engedi, hogy rátaláljon az, aki keresi őt, de a kereséshez meg kell mozdulni, el kell indulni. Ne várj; kockáztass! Ne állj mozdulatlanul; haladj előre! Jézus követelményeket támaszt: annak, aki őt keresni akarja, azt javasolja, hogy keljen fel a világias kényelem foteléből, hagyja ott kandallója nyugtató langymelegét. Jézus követése nem egy kifinomult szabálygyűjtemény betartása, hanem egy megélendő exodus. Isten, aki népét a kivonulás által szabadította meg, és aki további népeket hívott meg csillaga követésére, mindig és csak út közben ad szabadságot és ébreszt örömet. Más szóval, ahhoz, hogy rátaláljunk Jézusra, nem szabad félnünk vásárra vinni a bőrünket, el kell hagynunk a beérkezettség megelégedettségét, az élettől már semmit sem váró lustaságot. Kockáztatni kell, egyszerűen azért, hogy találjunk egy Gyermeket. De mérhetetlenül megéri, mert annak a Gyermeknek a megtalálásával, az ő gyengédségének felfedezésével újra megtaláljuk önmagunkat.
Útnak indulni nem könnyű. Az evangélium több szereplőn keresztül rávilágít. Ott van Heródes, aki retteg a félelemtől, hogy egy új király születése veszélybe sodorja hatalmát. Ezért magához hív egyeseket, másokat elküld információkat szerezni, de ő maga nem mozdul, palotájába zárkózik. „Egész Jeruzsálem” is (Mt 2,3) fél: fél Isten újdonságaitól. Inkább azt akarja, hogy minden maradjon a régiben – „mindig így csináltuk” –, és senkinek sincs bátorsága elindulni. Nehezebben észrevehető a papok és írástudók kísértése. Ők ismerik a pontos helyet, meg is jelölik Heródesnek, az ősi jövendöléseket is idézik. Tudják, mégsem tesznek egyetlen lépést sem Betlehem felé. Ez lehet a régóta hívő ember kísértése: fejtegeti a hitet, mint amit már ismer, de személyesen nem teszi kockára magát az Úrért. Beszél, de nem imádkozik; panaszkodik, de nem teszi a jót. A bölcsek ellenben keveset beszélnek és sokat mennek. Bár nem ismerik a hitigazságokat, vágyakozók és úton lévők, ahogyan az evangélium által használt igék világossá teszik: „eljöttünk, hogy imádjuk” (Mt 2,2), „elindultak; bementek, leborultak; visszatértek; (Mt 2,9.11.12): mindig mozgásban vannak.
Adni. Amikor a hosszú utazás után Jézushoz érnek, a bölcsek úgy tesznek, ahogyan ő: adnak. Jézus azért van ott, hogy felkínálja életét, ők is felkínálják értékeiket: aranyat, tömjént és mirhát. Az evangélium akkor valósul meg, amikor az élet útja az adáshoz érkezik. Ingyenesen adni – az Úrért –, semmit sem várva cserébe: ez a biztos jele annak, hogy valaki rátalált Jézusra, aki azt mondja: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok” (Mt 10,8). Jót tenni számítás nélkül, akkor is, ha senki sem kéri tőlünk, akkor is, ha semmi hasznunk sincs belőle, akkor is, ha nincs kedvünkre. Isten ezt kívánja. Ő, aki kicsinnyé lett értünk, azt kéri, hogy adjunk valamit az ő legkisebb testvéreinek. Kik ők? Azok, akik nem tudják viszonozni, a szűkölködő, az éhező, az idegen, a rab, a szegény (vö. Mt 25,31–46). Akkor adunk Jézusnak tetsző ajándékot, ha gondját viseljük a betegnek, ha időt szánunk egy nehéz emberre, ha segítünk valakinek, aki nem kelti fel érdeklődésünket, ha megbocsátunk annak, aki megbántott minket. Ezek ingyenes ajándékok, melyek nem hiányozhatnak a keresztény életből. Máskülönben – emlékeztet minket Jézus –, ha csak azokat szeretjük, akik szeretnek minket, úgy teszünk, mint a pogányok (vö. Mt 5,46–47). Nézzünk a tenyerünkre, mely gyakran híján van a szeretetnek, és próbáljunk ma egy ingyenes ajándékra gondolni, amelyet viszonzást nem várva adhatunk. Tetszeni fog az Úrnak! És kérjük őt: „Uram, segíts, hogy újra felfedezzem az adás örömét!”
Kedves testvéreim! Tegyünk úgy, mint a bölcsek: nézzünk a magasba, menjünk, és adjunk ingyenes ajándékokat!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: News.va
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria