Ferenc válaszol

2015 januárjában vetődött fel az ötlet a La Cárcova nevű nyomornegyed lakói között, hogy Ferenc pápa megválasztásának második évfordulója alkalmából interjút készítsenek a szentatyával. Az összegyűjtött és rendszerezett kérdéseket José María Di Paola, ismertebb nevén Pepe atya mutatta meg Ferenc pápának február 7-én a Szent Márta-házban, ő pedig ott, helyben készségesen válaszolt minden feltett kérdésre.


– Sokszor beszél perifériáról. Sokszor használja ezt a szót. Mire gondol, amikor perifériákról beszél? Ránk gondol, akik nyomornegyedben élünk?

– Amikor perifériáról beszélek, határterületekről beszélek. Mi általában olyan terekben mozgunk, amelyeket valamiképpen ellenőrzésünk alatt tartunk. Ez a középpont. De mihelyt kilépünk a középponttól, és amilyen mértékben eltávolodunk tőle, több dolgot felfedezünk. És amikor a középpontra ezen újonnan felfedezett dolgok felől, újonnan elfoglalt pozícióink, vagyis a határterület felől nézünk, rájövünk, hogy más a valóság.

Egy dolog a középpontból látni a valóságot, és másik az általad elért végső pontból látni. Mondok egy példát. Európa, ha valaki Madridból nézte a 16. században, az egyfajta megközelítés, de amikor Magellán elérte az amerikai földrész határát, és onnan tekintett vissza Európára, már más valóságot értett meg.

A valóság jobban látható a határterületről, a perifériáról, mint a középpontból. Hasonló a helyzet egy személy és az egzisztenciális perifériák valóságával, de még a gondolkodás valóságával is. Tegyük fel, van egy meggyőződéssel vallott elképzelésed, de szembesülsz valakivel, aki azt nem osztja, ezért valamiképpen meg kell próbálnod érveket keresni mellette, vitatkozni kezdesz, és a másik ember gondolkodásának perifériája felől gazdagodsz.

– Ön ismeri nehézségeinket. Terjed a kábítószer, senki sem állítja meg, befurakszik otthonainkba, és támadja gyermekeinket. Ki fog megvédeni minket? És mi hogyan védhetnénk meg magunkat?

– Így van, terjed, és nem állítják meg. Vannak országok, amelyek már teljesen a kábítószer rabjává lettek, és ez aggaszt minket. Ami engem leginkább aggaszt, az a drogkereskedők triumfalizmusa. Ezek az emberek már győzelmi mámorban fürödnek, győztek, győzelmet arattak. És ez valóság. Vannak olyan országok és térségek, ahol a drog már mindent uralma alá vont. Argentínával kapcsolatban csak ezt mondhatom: huszonöt évvel ezelőtt a drogszállítás helye volt, mára azonban már a drogfogyasztásé. Biztosan nem állíthatom, mégis úgy vélem, hogy a drogtermelésé is.

– Mi a legfontosabb dolog, amit gyermekeinknek adnunk kell?

– Az, hogy tartozhatnak valahová, van otthonuk. Az otthonhoz tartozás csak akkor alakul ki, ha szeretettel, gyengédséggel bánunk velük, ha kézen fogjuk őket, ha meghallgatjuk őket, ha játszunk velük, ha mindig megadjuk nekik – életkoruknak megfelelően – azt, ami fejlődésükhöz szükséges. Főképp, ha teret adunk nekik, hogy szabadon elmondhassák véleményüket. Ha nem játszol gyermekeiddel, megfosztod őket az ingyenesség dimenziójától. Ha nem adsz teret nekik, hogy elmondhassák, mit éreznek és gondolnak, ha nem engeded meg nekik még azt is, hogy szabadnak érezve magukat vitatkozhassanak veled, akkor nem hagyod fejlődni őket.

A legfontosabb mégis a hit. Mély fájdalom tölt el, amikor olyan gyerekekkel találkozom, akik még keresztet vetni sem tudnak. Ezek a gyerekek nem kapták meg azt a legfontosabb dolgot, amit az apa és az anya adhat nekik: a hitet.


– Ön hisz abban, hogy mindig létezik lehetőség a változásra, mind az élet által keményen megpróbált emberek nehéz helyzetében, mind a lakosságnak komoly szenvedést okozó társadalmi és nemzetközi helyzetekben. Honnan meríti ezt az optimizmust, amikor igazán lenne ok a kétségbeesésre?

– Minden ember képes megváltozni, a leginkább megpróbáltak is. Ismerek embereket, akiket egyszerűen csak belevetettek a létbe, valahogy tengették életüket, ma viszont már házas emberek, akiknek otthonuk, családjuk van. Ez nem optimizmus, hanem bizonyosság, mégpedig két dologban: először is az emberben, az emberi személyben. Az ember Isten képmása, Isten pedig nem veti meg saját képmását, hanem valamiképpen mindig megmenti. Másodszor pedig bizonyosság a Szentlélek erejében, aki megváltoztatja az ember szívét.

Ez nem optimizmus tehát, hanem hit az emberben mint Isten gyermekében. Isten nem hagyja magára gyermekeit. Szeretem megismételni azt a mondatot, hogy mi, Isten gyermekei, szüntelenül elrontjuk a dolgokat, hibázunk, bűnt követünk el, de ha bocsánatot kérünk, ő mindig megbocsát nekünk. Nem fárad bele a megbocsátásba. Mi vagyunk azok, akik – amikor magasan hordjuk az orrunkat – belefáradunk a bocsánatkérésbe.

– Hogyan válhatunk biztossá és állhatatossá a hitben? Azt értem ezen, hogy van, amikor fenn, van, amikor lenn vagyunk, van, amikor tudatában vagyunk Isten jelenlétének, tudjuk, hogy kísér bennünket életutunkon, máskor viszont elfeledkezünk erről, és úgy élünk, mintha Isten nem is létezne. El lehet érni egyfajta stabilitást egy olyan területen, mint a hit?

– Igen, vannak magasabb és mélyebb periódusok. Időnként tudatában vagyunk Isten jelenlétének, máskor viszont elfeledkezünk róla. A Szentírás azt mondja, hogy küzdelem az ember élete a földön. Ez azt jelenti, hogy miközben békében élsz, szüntelenül harcolnod is kell. Felkészültnek kell lenned, hogy ne vallj kudarcot, éberen kell őrködnöd, ugyanakkor örülnöd kell mindannak a gyönyörűséges dolognak, amit Isten ad neked az életben. Ébernek, óvatosnak kell tehát lenni, s nem szabad vészmadárnak, nem szabad pesszimistának lenni.

Hogyan lehetünk állhatatosak a hitben? Ha nem utasítod el, hogy érezd a hitet, akkor nagyon közel érzed magadhoz, ott találod a szívedben. Más alkalommal viszont előfordulhat, hogy semmit sem érzel. A hit ugyanakkor ott van, ugye? Hozzá kell szoknunk, hogy a hit nem valamiféle érzelem. Van, amikor megadja az Úr a kegyelmet, hogy érezzük a hitet, a hit azonban valami más. A hit az én kapcsolatom Jézus Krisztussal, hiszem, hogy ő megmentett engem. Ez a hit igazi lényege.

Idézd fel emlékezetedben életed azon időszakait, amikor rosszul ment a sorod, amikor elveszett voltál, amikor semmi sem jött össze, és figyeld meg, hogyan mentett meg Krisztus. Kapaszkodj bele ebbe, hiszen ez hited gyökere. Amikor megfeledkezel magadról, amikor semmit sem érzel, kapaszkodj bele ebbe, mert ez hited alapja. Az evangélium pedig mindig legyen kezed ügyében. Mindig hordj magaddal egy kis evangéliumos könyvet a táskádban. Legyen az otthonodban. Ez Isten szava. Belőle lehet táplálni hitünket. Végeredményben a hit ajándék, s nem egy lelki cselekvési forma. Ha pedig ajándékot adnak neked, azt el is kell fogadnod, nem? Fogadd tehát az evangélium ajándékát, és olvasd! Olvasd és hallgasd Isten szavát!

– Az Ön élete tartalmas és gazdag volt. Mi is szeretnénk teljes és tartalmas életet élni. Mit tegyünk, hogy ne hasztalanul éljünk? És miből tudhatjuk meg, hogy nem élünk hasztalanul?

– Én bizony sokszor hasztalanul éltem. Nem volt az én életem olyan tartalmas és gazdag. Ugyanolyan bűnös vagyok, mint bárki más. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az Úr olyan dolgok megtételére késztet, amelyek látszanak, de hányszor előfordul, hogy vannak emberek, akiket észre sem veszünk, és azt a jót sem, amit tesznek! A tartalmasság nincs egyenes arányban azzal, amit az emberek látnak.

A tartalmasságot az ember belül éli meg. És úgy él, hogy táplálja vele a hitet. Hogyan? Olyan tetteket hajt végre, amelyek termékenyek, szeretetből fakadnak és az emberek javát szolgálják. A szeretet elleni legnagyobb bűn valószínűleg a másik személy megtagadása. Van valaki, aki szeret téged, te viszont megtagadod, úgy teszel, mintha nem ismernéd. Ő szeret, te viszont megtagadod. Aki legjobban szeret minket, az Isten. Isten megtagadása a lehető legsúlyosabb bűn. Szent Péter elkövette ezt a bűnt, megtagadta Jézust… és lényegében ő lett az első pápa. Mit mondhatnék ezek után magamról? Jobb, ha semmit sem mondok… Csak előre!

– Vannak Ön közelében olyanok, akik nem értenek egyet Önnel?

– Igen, természetesen.

– Hogyan viselkedik velük?

– Soha nem volt káromra, ha meghallgattam az embereket. Valahányszor meghallgatom őket, az mindig jót tesz nekem. Amikor viszont nem hallgattam meg őket, rosszul jártam. Hiszen még akkor is, ha nem értesz együtt velük, mindig – de mindig! – adnak neked valamit, vagy olyan helyzetbe hoznak, hogy át kell gondolnod a dolgokat. És ez gazdagít téged. Így kell viselkednünk azokkal, akikkel nem értünk egyet. Ha ellenben nem értek egyet valakivel, és többé nem köszönök neki, becsukom az orra előtt az ajtót, nem engedem, hogy szóljon hozzám, nem kérdezek tőle semmit, akkor nyilvánvalóan magamat semmisítem meg. Itt mutatkozik meg a párbeszéd gazdagsága! Másokkal párbeszédet folytatva, másokat meghallgatva gazdagodik az ember.

– A mai kor divatja virtuális kapcsolatokra készteti a fiatalokat. A nyomornegyedben is ez a helyzet. Hogyan érhetjük el, hogy kilépjenek képzeletvilágukból, és hogyan segíthetjük őket, hogy a valóságban és valós kapcsolatokban éljenek?

– Én megkülönböztetném egymástól a képzeletvilágot és virtuális kapcsolatokat. A virtuális kapcsolatok sokszor nem a képzelet játékai, hanem konkrétak, nagyon is valóságos, konkrét dolgok. Nyilvánvalóan a nem virtuális kapcsolat a kívánatos, vagyis amelyben szerepet játszik a fizikai, érzelmi kapcsolat, a másokkal való, konkrét, időben lezajló érintkezés. Azt hiszem, manapság leginkább az a veszély fenyeget minket, hogy hatalmas információmennyiséget vagyunk képesek befogadni, millió dolog között tudunk virtuálisan mozogni, ami azt eredményezi, hogy „múzeumfiatalokká” válunk. Egy múzeumfiatal nagyon jól tájékozott, de kérdés, mit kezd mindazzal, amivel rendelkezik. Az életben nem azáltal válik valaki termékennyé, hogy információkat halmoz fel vagy pusztán virtuális kapcsolatokat tart fenn, hanem azáltal, hogy létének konkrétságában változás megy végbe. Vagyis végeredményben a szeretetről van szó.

Szerethetsz valakit, de ha nem szorítod meg a kezét, ha nem öleled meg, az nem szeretet. Ha valakit annyira szeretsz, hogy házasságot kötnél vele, vagyis azzal a vággyal, hogy teljesen neki ajándékozd önmagad, de nem ölelnéd meg, nem csókolnád meg, az nem lenne igazi szeretet. Virtuális szeretet nem létezik. Létezik a virtuális szeretetnek valamilyen megnyilvánulása, ám az igazi szeretethez hozzátartozik a fizikai, konkrét érintkezés. Menjünk csak el addig, ami az élet lényegét megadja. A lényeg pedig ez! Tehát nem múzeumfiatalokra van szükségünk, akik csak virtuálisan tájékozottak a dolgokról, hanem olyanokra, akik érzékelik a dolgokat, és kezükbe veszik – itt van a konkrétság! – életüket.

Szívesen említek ebben az összefüggésben három nyelvet: a fej nyelvét, a szív nyelvét és a kezek nyelvét. E háromnak összhangban kell lennie, oly módon, hogy azt gondold, amit érzel és teszel, azt érezd, amit gondolsz és teszel, és azt tedd, amit érzel és gondolsz. Itt van a konkrétság! Ha csak a virtualitás szintjén maradsz, az olyan, mintha csak fejben, test nélkül élnél.

– Van valami, amit megfontolásra javasolna az argentin kormányzatnak a választások évében?

Elsőként, hogy legyen világos választási program. Hogy mindenki mondja meg: mi, ha kormányra kerülünk, „ezt” fogjuk tenni. Nagyon konkrétan! A választási program nagyon jótékony dolog, és segíti az embereket a tájékozódásban. Létezik egy fontos anekdota arról, hogy sok évvel ezelőtt mit csináltak az éles eszű újságírók az egyik választáson. Nagyjából ugyanabban az órában találkoztak három jelölttel. Nem emlékszem pontosan, hogy kormányfőjelöltek, képviselők vagy intendánsok (területi képviselők Argentínában – a szerk.) voltak. Mindegyiket megkérdezték: mit gondol erről és erről a dologról? Mindegyik megadta a válaszát, egyiküknek azonban az egyik újságíró azt mondta: „De amit ön gondol, az nem ugyanaz, amit az ön által képviselt párt gondol. Nézze csak meg a pártja választási programját!” Előfordul tehát, hogy maguk a jelöltek sem ismerik a választási programot. Egy jelöltnek egyértelmű, alaposan átgondolt választási programmal kell bemutatkoznia, és világosan ki kell jelentenie: „Ha megválasztanak képviselőnek, intendánsnak vagy kormányfőnek, »ezt« fogom tenni, mert azt gondolom, hogy »ezt« kell tenni.”

Másodszor: mindenki legyen őszinte saját álláspontja bemutatásában.

Harmadszor – ez olyan dolog, amit el kellene érnünk, bárcsak el is tudnánk érni –, hogy a választási kampány ingyenes és ne fizetett legyen. A választási kampány pénzeléséhez rengeteg érdek kapcsolódik, így aztán „benyújtják a számlát”. Függetlennek kell tehát maradni mindenkitől, aki pénzelhetné a választási kampányomat. Nyilván ez lenne tehát az eszményi, persze mindig pénzbe kerülnek a plakátok, a tévés szereplések. De akkor legalább az anyagi támogatás nyilvános legyen. Így én, egyszerű polgár, tudom, hogy ezzel a bizonyos pénzösszeggel ezt a jelöltet támogatom. Legyen minden átlátható és tiszta.


– Mikor jön Argentínába?

– Elvileg 2016-ban, de még semmi sem biztos, mert még össze kell hangolni más országokba tervezett utakkal.

– A tévében hallunk híreket, amelyek elszomorítanak minket, hogy tudniillik vannak fanatikusok, akik meg akarják ölni Önt. Nem fél? És mi, akik szeretjük Önt, mit tehetünk?

– Nézd, az élet Isten kezében van. Azt mondtam az Úrnak: „Viselj gondot rám! De ha az az akaratod, hogy meghaljak, vagy hogy valamiképpen ártsanak nekem, csak egy szívességet kérek: hogy ne fájjon.” Mert nagyon félek a testi fájdalomtól.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: La Cárcova News, Año II, 2015/2, 1–3. o.

Fotó: News.va

Magyar Kurír