Ferences vértanúk – a mi hitünket is erősítik

A nyolc magyar vértanú ügye már a Szentté Avatási Ügyek Kongregációja előtt van. Emléküket felidézve jelölték ki a vértanú papok napját. Miért tartották ezt fontosnak?

- Szeretnénk a nyolc vértanú pap – Brenner János ciszterci novícius és a hét ferences szerzetes: Körösztös Krizosztom, Kovács Kristóf, Hajnal Zénó, Kiss Szaléz, Lukács Pelbárt, Kriszten Rafael, Károlyi Bernát – ismeretét jobban eljuttatni a köztudatba, az imaéletbe, a különféle áhítatformákba, hogy ezek során kérjük közbenjárásukat, és együtt imádkozzunk boldoggá avatásukért. Meg kell ismernünk azok példáját, akik életüket adták Krisztusért, embertársaikért. A vértanúság mindig erőforrás volt az egyház számára, melyből az életszentség új formái sarjadtak. Amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja: az életszentségre mindannyian meg vagyunk hívva, mindenki a maga élethelyzetében, melynek útján segítőink lehetnek azok, akik életüket adták Krisztusért.

Nem véletlen, hogy Rómában az egyház nagyböjt minden napján egy-egy vértanú templomába zarándokol el az ún. stációs misék során – aminek egyszerűsített változatát a Szombathelyi Egyházmegye is átvette –, és így a hívő közösséget mintegy a vértanúk kísérik a bűnbánatban és a húsvét felé vezető úton, az egyház a vértanúkkal együtt érkezik meg a szent három napra. Mi is a nagyböjt kezdetén gondolunk azokra a szerzetesekre, akik vezetőink lehetnek Isten országa felé vezető úton.

Milyen módon jelenthet a ma embere számára erőforrást a vértanúk életpéldája?

- Ha megfigyeljük korábbi századok hitvallóinak életét, hitbeli felismeréseik mögött gyakran ott találjuk a vértanúk példáját. A vértanúk mindig mércét állítanak elénk: arra ösztönöznek minket, hogy saját életünkben ugyanazt az odaadást kövessük, hogy felnyíljon szemünk saját szentségi utunk felismerésére. A vértanúság a mértéken túl hozott életáldozat Istenért és emberért, melyre Isten ereje tesz képessé. Általa a hívő is megtapasztalhatja életében Isten erejét, és megértheti, hogy számára is adott ez az erőforrás.

Korunk embere a választás szabadságában él. Mi a jelentősége ma az üldöztetésben vállalt kitartás példájának?

- Mindkét Magyarország sorsát meghatározó diktatúra célkeresztjében ott állt az egyház meghurcolása. A vértanúság éppen az egyház meg nem alkuvására világít rá, létében hordozza minden diktatúra kritikáját. A vértanúk nem belesodródtak sorsukba, ők nem hősök. Tudatosan vállalták, hogy az adott élethelyzetben Krisztuséi akarnak lenni. Meghurcoltatásuk idején azt keresték, hogyan kerülhetnének közelebb hozzá, ez volt életáldozatuk motivációja. Amikor lehetőségek sokaságából választunk, rá kell kérdeznünk arra, hogy mi életünk motivációja: kiért élünk, kinek a nyomában akarunk haladni. A vértanúk abban nyújtanak példát, hogy legyen bátorságunk Krisztus mellett dönteni. Súlyos megpróbáltatásokban, a betegség terhének viselésében utat mutathat, ahogyan a vértanúk viselték a szenvedést, ez pedig remény és erő forrásává válhat nehéz élethelyzeteinkben. Életüket megismerve tágul látásunk horizontja, apró, ámde fontos mozzanatokra tudunk felfigyelni életünkben. Arra ösztönöznek, hogy merjünk túllépni a megszokott magatartásmódokon.

Közel tizenhatezer oldal dokumentáció született. Milyen meglepetésekkel szolgált a kutatás?

- A kutatás során rá kellett döbbennünk arra, hogy vértanúink nem voltak tökéletes emberek. Ellenkezőleg: nehezen kezelhető, nehezen beilleszkedő, problémákkal küszködő rendtársakként ismerték őket. Konfliktusokba keveredtek, gyakran ellentétbe kerültek elöljáróikkal. Életükben volt olyan helyzet, amikor hivatásuk megkérdőjeleződött, és amikor szembe kellett nézniük a kérdéssel, hogy milyen úton folytatják tovább. 1926-ban, amikor a rendtartomány a kínai missziót alapította, Bernát atyára utalva azt fogalmazták meg, hogy szerencsés megoldás misszióba küldeni olyan embereket, akik a provincia viszonyai között nem találták meg helyüket, vagy szűknek élték meg az adott kereteket. Ezek a nem egyszerű emberek életük odaszentelésével találták meg a helyüket a rendben, az egyházban, az üdvösség nagy történetében. Érdekes továbbá, hogy többségében beteges emberek voltak, és ennek ellenére óriási erő működött bennük a megpróbáltatások idején. Megfigyelhetjük, mennyi leleményesség volt bennük, amikor embermentő cselekedeteiket megszervezték. Vértanúink mindkét politikai rendszer - mind a nemzeti szocializmus, mind a kommunista rendszer - üldözöttjei voltak. Egyformán kényelmetlenek voltak mindkettő számára, és ugyanazt a viselkedést élték meg, ugyanúgy fordultak üldözőikhez, rendtársaikhoz, a rászorulókhoz.
Hogyan tehető élővé emlékük a plébániai lelkipásztorkodásban és intézményeikben?

- Vannak már megtett lépések: szinte minden rendházban elhelyeztünk egy emléktáblát, számos imádságot is tartalmazó szentképet készítettünk, filmek mutatják be csaknem valamennyi rendtársunkat. Ugyanakkor szembe kell néznünk azzal, hogy még nincs kellő teológiai és nyelvezeti kultúrája annak, ahogyan a vértanúkról kell beszélnünk. A rendszerváltás után fedeztük fel ugyanis, hogy mennyi vértanúnk van. Először a felnőtt hívő közösség életében kellene elmélyítenünk emlékezetüket. Azon pedig alaposan el kell gondolkodnunk, hogy miként hozhatjuk közel őket a fiatalokhoz. A vértanú testvérek működési helyszínei kisvárosok voltak, akik ma is hatással vannak egy-egy helyi közösségre és befolyásolni tudják a plébánia arculatát. Személyes sorsuk ma is kereszténységünk erőforrásait és a Krisztus melletti alapvető döntésünket erősítheti.

Kik ők?

Brenner János (Szombathely, 1931- Rábakethely és Zsida határában, 1957.): pap, vértanú. - Két fivére is pap lett. 1948-ban Zircen ciszterci oblátusként érettségizett. A szerzetesrendek föloszlatása után titokban novícius, egyszerű fogadalmat tett. Egy évig a budapesti Hittudományi Akadémia civil hallgatója, majd a szombathelyi, annak feloszlatásakor, 1952-től a győri szem.inárium kispapja. 1955. VI. 19: pappá szentelték. Rábakethelyen káplán. 1957. december 15-én éjjel máig sem tisztázott körülmények között sürgős betegellátás ürügyén kicsalták plébániai lakásából. Kísérőjével Zsida felé tartva a két falu között megtámadták és 32 késszúrással megölték.

Körösztös Imre Krizosztom 1909-ben született Pécsett. Elsőfogadalmát 1927-ben tette le, 1932-ben szentelték pappá. Magyarországi működése után 1938-tól az amerikai magyarok papja volt. 1943 júliusában az újonnan alapított újvidéki kolostor elöljárója lett. 1944. október 23-án szerb partizáncsapatok szállták meg a várost. Körösztös Krizosztom azt mondta, amíg a templomot hívek látogatják, a ferenceseknek is maradniuk kell, ezért a fokozódó veszély ellenére sem hagyta el Újvidéket. Amikor a partizáncsapatok letartóztatták a férfiakat, Krizosztom atyát betegsége miatt szabadon akarták bocsátani, de ő ezt a lehetőséget csak rendtársaival együtt fogadta volna el, azt azonban már nem engedték. 1944. október 27-én éjszaka több férfivel együtt a 35 éves ferencest is „kiemelték” a tömegből, és halálra kínozták őket.

Kovács Kristóf ferences szerzetes 1940-1942 között a kassai rendház tagja volt és gyóntatóként működött a városban. Bácska visszacsatolásakor saját kérésére áthelyezték Újvidékre, ahol 1944-ben a szerb partizánok őt is fogságba vetették. A tanúk elmondása szerint Kristóf atya, amikor csak tehette, a rabok között járkált, beszélgetett velük. November 1-jén Pétervárad felé hajtották. A papokat különös kegyetlenséggel bántalmazták. Mikor a verésektől nem tudott menni, a katonák teherautóra dobták, és Indijja község határában lelőtték. Utolsó szavai ezek voltak: „Sic debuit esse!”.

Hajnal Zénó (1900–1945) ferences házfőnök állt a nemzeti szocialista és a szovjet csapatok ütközőzónájába került nagyatádiak élére, az ő vezetésével vonultak ki az emberek a településről. Gyékényes felé indultak, amelynek határában a bolgár és a német csapatok kerültek egymással szembe. Húsvétvasárnap a bolgár katonák házról házra foglalták el a falut. Elértek a plébániához, ahonnan kiparancsolták Martincsevics Pál plébánost és a nála meghúzódó Hajnal Zénót is. Egy bolgár lovas katona, mikor meglátta a reverendát, illetve a ferences habitust viselő két papot, visszafordult, kiszólította őket a tömegből és agyonlőtte őket. A menekülő magyarok közül csak őket végezték ki. Az emberek melletti kitartás itt ismét a vértanúság vállalását jelentette, az egyházi ruhát viselők szisztematikus kivégzése pedig nyilvánvaló bizonyítéka az egyház iránti gyűlöletnek. A hét rendtag közül egyedül Zénó atya nyughelye ismert.

Kiss Szaléz (1904–1946) klerikusmagiszter volt Gyöngyösön. 1945-ben megszervezte a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, amely a város fiatalságát fogta egybe. E szervezetben a kommunisták konkurenciát láttak, ezért Szaléz atyát 1946. április 28-án letartóztatták. Azzal vádolták, hogy részt vett szovjet katonák meggyilkolásában, és fegyveres összeesküvést szervezett. Társai közül többen kiszabadultak a fogságból. Vallomásuk szerint papjukat felismerhetetlenségig verték, de ő a gyónási titkot nem árulta el, a szembesítéskor pedig kijelentette: a jegyzőkönyvet a kínzások hatására írta alá, abból semmi sem igaz. A tárgyalást magyarul nem tudó szovjet katonák megfelelő tolmács nélkül vezették. A szovjet hadbíróság 1946. december 10-i ítélete alapján végezték ki Sopronkőhidán.

Lukács Pelbárt (1916–1948) a hatvani vasutas lakosság egyik lelkipásztora volt. A kommunista hatalom fokozott támadást indított a hatvani vasutas lakosság ellen. E meghurcolás részeként a 1945–50 között a hatvani kolostor szinte valamennyi tagját börtönbüntetés vagy valamilyen más diktatórikus eszköz segítségével távolítottak el a városból. Közéjük tartozott Lukács Pelbárt (1916–1948), akit 1946 májusában tartóztattak le. Ügyét a Kiss Szaléz perhez csatolták, amit így sikerült regionális üggyé emelni. A vád szerint ő volt az összekötő Hatvan és Gyöngyös városa között a szovjetellenes szervezkedésben, és tudott a gyöngyösi katonagyilkosság előkészületeiről. A magyar hatóságok Pelbárt atyát is átadták a szovjet bíróságnak. Tíz év kényszermunkára ítélték, a Szovjetunióba hurcolták. Betegségét nem kezelték megfelelően, ezért – rabtársai szerint – embertelen kínok között halt meg 1948. április 18-án.

Kriszten Rafaelt (1899–1952) a budai, Margit körúti rendházban 1941 és 1946 között eltöltött éveit során házfőnök–plébánosként a zsidóüldözés idején a menekítés érdekében megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. A világháború után megnyitotta a kolostor konyháját, és hosszú időn keresztül étkeztette a környék nyomorgóit. 1949 augusztusában, már betegen került Hatvanba házfőnöknek. 1950. június 19-én innen hurcolták el. Rafael atyát az Andrássy út 60-ba szállították. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés címén – 1951-ben életfogytiglani börtönre ítélték. Rafael atya 1952. szeptember 15-én halt meg a börtön embertelen körülményei között.

Károlyi Bernát (1892–1954) szintén a börtönben halt meg. Ő alapította és vezette 1929 és 1938 között a ferencesek kínai misszióját. 1936-tól az apostoli delegátus helyettese volt Paoking környékén. Missziós tevékenysége során az elhagyott, magatehetetlen betegeket ápolta, árvaházat alapított azoknak a lányoknak, akiket a családok kitettek otthonukból. Iskolát, orvosi rendelőt létesített, letelepítette a Szatmári Irgalmas Nővérek Rendjét, megszervezte a környék lelkipásztori szolgálatát. 1938-ban visszajött Magyarországra. A zsidóüldözés idején ferences habitust adott a menekülteknek, és abban rejtegette őket. A kecskeméti rendházba fogadott be üldözötteket, illetve felkereste gettóba zárt embertársait. A szovjet front előretörésekor Kecskemét város köztisztviselői elmenekültek. Ő irányította a várost, vezette a kórházat, összeszedte a házaknál hagyott betegeket, és ingyen konyhát nyitott a Dél-Magyarországról érkező menekülteknek. 1945-ben tiltakozott a kommunista rendőrség embertelen túlkapásai miatt, amelyekkel megalázták a börtönbe vetetteket, ezért 1945 júliusában őt is letartóztatták. Zsidóellenességgel, izgatással vádolták, majd 1949. november 26-án végleg elhurcolták. 1950. november 18-án államrend elleni szervezkedés vádjával elítélték. A rabtársak visszaemlékezései szerint a börtönben őt is kegyetlenül kínozták, de P. Bernát mindig megőrizte jóságát. A börtönben titokban gyóntatott, mindenkit bátorított.

Magyar Kurír
(té)