Férfispiritualitás és sok minden más – Interjú Zöldy Pállal, a Férfisátor közösség alapítójával

A Férfisátor nevű lelkiségi közösség szellemi atyjaként Zöldy Pál egy frissen készült filmsorozatban beszél arról, mit jelent a beavatás, miért kell mesélnünk unokáinknak, milyen maszkokat viselünk az életben. A Szív magazinban elsősorban személyes útjáról faggatták az egykori szociálpedagógust és hitoktatót. Milyen az Istene a sok nyarat megélt férfinak, aki szót ért nyugdíjazott papokkal és nehéz sorsú kamaszokkal?

– Mamahotel, papabank – két közszájon forgó kifejezés, amely tünetként mutatja, hogy jelentősen átalakult a viszonyunk az élethez, az érettséghez, a felnőttséghez. Sokan kínálnak recepteket, de ön – bár húsz éve foglalkozik a férfilelkiséggel – eddig csak ritkán állt ki a nyilvánosság elé. Mire számít most, hogy elkészült az Apáknak férfiakról című videósorozat?

– Elsősorban arra, hogy a sorozat miatt újra végig tudom gondolni mindazokat a dolgokat, amiket a Férfisátor közösség tagjaival való beszélgetésekből, találkozásokból az elmúlt húsz évben leszűrhettem. Időnként arra gondoltam, milyen jó volna mindezt leírni, valamiért mégsem voltam rá képes. Talán túl közel áll hozzám ez a téma, és nem tudom kívülről szemlélni. Mindenesetre a saját elégtelenségeimmel úgy negyvenéves korom táján kezdtem foglalkozni, s ekkor ismerkedtem meg Richard Rohr amerikai ferences szerzetes írásaival – többek között A férfi útja című kötetével –, majd személyesen vele is, amikor Magyarországra látogatott.

– Mit jelent a férfisátor?

– Amikor Máté fiam tizennyolc éves lett, nem tudtam semmi bölcs dolgot mondani neki. Ezért megkértem néhány barátomat, beszélgessünk erről egy kicsit. Egy idő után leállítottak: „Most már eleget kérdeztél, adjál válaszokat is!” Be kellett vallanom: „Nem vizsgáztatlak titeket, én sem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre.” Így kezdődött minden, azzal az elhatározással, hogy mindennel szembenézek, amitől addig féltem. Ezek a barátaim lettek a sátor tagjai. A „férfisátor” annyit jelent, hogy férfiak összegyűlnek, és a saját érzéseikről beszélgetnek. Azért tartjuk ajtón kívül a feleségeket, mert ha akár egyetlen nő is bekerül egy férfitársaságba, akkor beindul a rivalizálás. Nők nélkül levehetjük szarvasagancsainkat, és szót adhatunk egymásnak. Ennek a ritka állapotnak a megélésére szolgál a férfisátor.

– Apa Akadémia, Férfiak Klubja, Apaépítők és még számos kezdeményezés létezik, ami ugyanabból a jelenségből táplálkozik: megrendültek a nemi szerepekkel kapcsolatos, korábban kézenfekvőnek tűnő elképzeléseink. Minek köszönhető ez a férfilelkiségi reneszánsz?

– Az ipari forradalom biztosan kimozdította a sarkaiból a világot. Azzal, hogy a futószalag mellett állva az emberek nem folyamatokat visznek végbe, csak egyes – önmagukban akár értelmetlen – részterületekkel foglalkoznak, elveszett a teljességre való nyitottság. Ezzel szinte egy időben a világ határtalanná vált, a zárt közösségeket pedig felváltotta a világfalu. Eltűnnek a karakterek, a kontúrok. Amikor egy kedves idős emberrel, Kálmán bácsival kimentem a családi szőlőnkbe Sümegen, át kellett haladnunk mások ültetvényén. Egyszer csak hátranézek, és látom, hogy az öreg lemaradt. Egy almafa lehajlott ágát kötötte fel. Odaszóltam neki: „Hagyja csak, az nem is a mi fánk!” Azt válaszolta: „Mindegy, hogy kié, ez akkor sem maradhat így.” Ebben a gesztusban még ott van a teljesség igénye.

– Míg sokan instant válaszokkal remekül megélnek a férfitémából, ön amolyan bozótharcosként továbbra is a személyességben hisz. Nem zavarja, hogy ennyi energiát fektetett a férfispiritualitásba, mégsem a téma ura Magyarországon?

– Biztos jó lehet Mick Jaggernek vagy híres írónak lenni, de attól tartok, ha az ember híres, akkor mások csinálják őt, és nem ő éli a saját életét. Így valóban ismeretlen író vagyok, és „hallhatatlan” zenész, de legalább a saját hibáimat követem el.

– Annyit hallunk a burnoutról. Nem égett még ki ebben a férfitémában?

– A kiégésről mindenki úgy beszél manapság, mint valami bajról. Holott a kiégés fontos. Annak idején rengeteget tevékenykedtem házasközösségben, a keresztény pasztorációban, aztán szépen ki is égtem benne. De nincs ezzel gond. Hiszen a köcsögöt is ki kell égetni, hogy vizet önthessünk belőle. Ugyanígy van ez a tudással is. Azért tudtam felnőtt fejjel hitoktatóként tanítani, mert magam is kiégetett edény lettem. A gödi piaristáknál, majd Keszthelyen a Szociális Missziótársulat által fenntartott Farkas Edit Szakiskolában is ezért voltam képes a gyerekekkel foglalkozni.

– Az Embertárs című folyóiratban tavaly írt egy hosszabb szöveget a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek között töltött éveiről. Most nem a szociálpedagógust kérdezem, hanem a gyerekek által kedvelt Pali bát: hogyan ülepedett le ez a nyolcévnyi hitoktatói munka?

– Rengeteget köszönhetek ennek az időszaknak, mert előtte azt hittem, hogy keresztény vagyok, de a gyerekek között kiderült, hogy a teológiai tanulmányok ellenére valami hihetetlen felületes tudásom van a kereszténységről.

Mivel ezek a gyerekek nagyon érzékenyek, nem lehetett sablonokkal operálni. A kérdéseik megborították az evidenciáimat. Semmi sem magától értetődő: Ábrahám és Izsák története, a királyi lakoma, Mózesnek mint vezetőnek a szerepe. Újra kellett értelmeznem mindent, hogy állva maradhassak a gyerekek között.

Az egész azzal a felismeréssel indult, hogy nem szabad azért elfogadniuk, hogy van Isten, mert én kategorikusan kijelentem. Az ilyen parancsszóra elfogadott isten bálvány, és az ilyen istent én nem ismerem, tehát tanítani sem tudok róla. Én arról az Istenről tudok beszélni, aki a vállamra hajtja a fejét, vagy aki mellé leülhetek.

– Hogyan kezdett hozzá?

– Például a Tízparancsolatot sem frontálisan kezdtem tanítani. Rájöttem, hogy minden gyerek mást hallott a Tízparancsolatról, ezért mielőtt elmondtam volna Mózes történetét a kőtáblákkal, fontosnak éreztem, hogy először halljunk egymásról is. Megkérdeztem tehát a gyerekeket, nekik mi a tízparancsolatuk. A személyesség szakralitását tapasztaltam meg. Mert az ugyanolyan súlyú parancs, hogy „biciklizés közben ne rágózz”, mint „a gépezni este nyolc után lehet” vagy az „este tízkor azonnal villanyoltás”. Kihallani ezekből rengeteg mindent: az egyik családi közeg, a másik nevelőotthon. Egyenértékű mondatok ezek, mert a személyesség világlik fel bennük. Márpedig minden ember faggyúgyertya, és a kanóc benne Isten. Ez a kis gyakorlat arra irányul, hogy fellobbanhasson minden gyerekben a láng – márpedig joga van ahhoz, hogy égjen.

– Hogyan került a gyerekek közé?

– Tanítási gyakorlatra volt szükségem a szociálpedagógián, és Szabó Laci barátom volt a gödi piarista középiskola igazgatója. Bádogosok, kőfaragók, kőművesek – rettenetesen élveztem a társaságukat. Amikor leszolgáltam a gyakorlati időmet, megkérdeztek, nem jönnék-e ide tanítani. „Miért jönnék?” „Mert nagyon megszerettek téged a fiúk.” Hát erre nem lehetett nemet mondani. Akkoriban Székesfehérváron dolgoztam egy papi idősotthonban, de heti egy napot bevállaltam Gödön.

Már szeptemberben összeütköztem a kőműves osztállyal, mert szépen kiálltam eléjük, és elkezdtem mondani, hogy akkor a világ teremtése… Méltatlankodva megállítottak: „Ezt hagyja abba! Maga eddig olyan normális volt.”

„De hát most hittantanár vagyok!” „Akkor is hagyja abba!” Dühbe gurultam, és kipattant belőlem a mondat: „Tudjátok mit, ebben az iskolában én vagyok az egyetlen, aki nem akar nektek valami jót tenni, világos?” „Na, maga legalább őszinte. De akkor mit akar?” Éreztem, itt nincs mellébeszélés. „Ha év végére egy barátom sem lesz közületek, megérdemlem, hogy szomjan haljak, és tehetetlenül heverjek az árokparton. Én ötvenéves vagyok, ti pedig kamaszok. Ha nem tudok nektek az életről annyit mondani, hogy azt nektek megérje végighallgatni, akkor kihullottam a rosta lyukán. Minden nemzedéknek kötelessége továbbadni a túlélési technikákat. Ötven évet megéltem, harminc nyárral többet, mint ti. Ezért az életről tudok beszélni.” „Rendben, arról beszélhet.” Így kezdődött.

– Mi volt a következő fordulópont?

– Év végén az egyik fiú, János odajött hozzám: „Tanár úr, máma ne tanuljunk. Beszélgessünk inkább!” Mire én: „Eddig is beszélgettünk.” És itt jött a fordulat: „Igen, de ma kérdezni akarok.” Kimentünk a presszóba, meghívtam őket egy kávéra. „Nagyon jó volt, amikor a múltkor arról beszélt, hogy minden generáció megeszi az előtte lévő nemzedéket. Erről kérdezném.” Erre kifejtettem, hogy minden korosztály megírja a maga kódexét, hogyan lehet felfalni őt. Szóval az étlapot megírjuk az utánunk érkezőknek. Az étlap a törvény, és ez fontos, hogy azért mégse két pofára zabáljanak fel minket – de a lényegen persze nem változtat. Mire János: „Igen, ezt értem. De mi van akkor, ha a szülő eszi meg a gyereket? Apám kiskorunkban otthagyott minket, anyánk azóta iszik. Két éve járok éjszakánként a Tescóba árut feltölteni, de nem elég a pénz, mert az anyám elissza. Meddig kell nekem ezt tűrnöm, meddig bírom én ezt?” Senki sem nevetett, olyan komolyan hallgatták a társukat, és az is kiderült, hogy még hárman járnak hasonló cipőben. Meg tudtuk beszélni. „Nem az anyádért vagy felelős. Neked majd lesz feleséged, gyereked, értük kell felelősséget vállalnod. Fűződjél le szépen anyádról. A Duna sem folyik visszafelé.” Az év utolsó napján fel tudták tenni a kérdésüket. Ez a komolyság.

– Elejtett egy megjegyzést, hogy Göddel egy időben a fehérvári papi otthont vezette. Ez sem szokásos munkahely. Hogyan talált rá?

– Először elmentem a mezőgazdaságba dolgozni, mert abban nem volt ideológia. A boglári téeszben melóztam, de egy év után rájöttem, hogy nem ez az én utam. Könyvtáros lettem, amiből annyit érzékeltem, hogy fűtött helyen ülök egész nap, jó szagú nők társaságában. És még fizettek is érte. Egyetemre persze nem mehettem, mert ideológiailag nem voltam elég felkészült: gyanúsan rendes katolikus családból jöttem, Pannonhalmán végeztem, KISZ-tag sem voltam. Végül egyébként mégis lett könyvtáros diplomám, mert a technikumi képzést főiskolásították, így papírom van az egri Ho Si Minh-tanárképzőről. Közben tévéztem, így kerültem 1998-ban riporterként Kárpátaljára, a nagy árvíz idején. És rácsodálkoztam, milyen emberfeletti munkát végeznek az ottani ferencesek. Ki sem tudtunk jönni a városból a víz miatt.

A stábtagok őrjöngtek, én viszont megtapasztaltam egy másféle valóságot, egy nagyon nyers, nem széplélek, nem filosz – hétköznapi valóságot. És rájöttem, hogy rossz helyen vagyok a világban, mert nekem ez való. Kit érdekelnek a könyvek? Mi vagyok én: szellemi csatornatisztító akarok maradni életem végéig?

Hazamentem, és megmondtam a családnak, hogy két évig – amíg a legkisebb gyerekünk felnőttkorba nem lép – még húzom az igát, aztán bedobom a lapokat, és olyan tevékenységet választok, aminek a pénzszerzésen kívül értelme is van. Akkoriban fogalmaztam meg magamnak, mennyire félek a haláltól, és mennyire nem bírom elviselni a betegség szagát sem. Ha csak látogatóba kellett mennem kórházba, már attól forogni kezdett a gyomrom. Mivel ezzel volt gondom, elhatároztam, hogy ezzel akarok foglalkozni. A Katolikus Szeretetszolgálat akkori vezetőjével, a két éve elhunyt Endrődy Zsuzsával éppen Richard Rohr miatt ismertük egymást. Zsuzsa hívott Fehérvárra. Így lettem az ő helytartója.

– Hogyan lett helytartóból olyan vezető, aki megéli a feladatát?

– Eleinte nagy távolságot tartottam a bentlakóktól, mert a papokat szeretjük visszatuszkolni a szószékre. Ha emberként jönnének felénk, akkor is visszarugdossuk őket: menj csak vissza, te szent ember vagy. Három évbe telt, mire szembe tudtam nézni azzal, hogy ebben az intézményben meghalnak az emberek. Pedig eredetileg ezért mentem oda.

– Mi fordította át?

– A harmadik évben az egyik atya, Lajos bácsi meghalt. A halála előtt már elfogadtam, hogy el fog menni – a cukor miatt már korábban levágták az egyik lábát. Mégis úgy búcsúztam tőle egyik este, hogy

„nehogy meghaljon nekem éjjel, holnap majd sétálunk egyet”. Rám nézett, és mindent megértettem a tekintetéből. Megsimogattam a fejét: „Igaza van, maga nagyon fáradt. Annyit tett már az életében, már várják. Pihenjen meg.” Másnap reggelre meghalt.

Nagyon közel voltunk egymáshoz az öreggel. Lajos bácsi miatt értettem meg az öregkort: a nyűgöket, a csöveket, az elmúlást. Addig izomból akartam megérteni, de nem ment, egészen Lajos bácsi tekintetéig. Innentől már tényleg hiteles vezető voltam. Fehérvár után még két otthont igazgattam.

– A saját nyugdíjazásáig. Hogyan éli ezt meg?

– Tavaly agresszív daganatot találtak a szervezetemben, és mindenféle terápiát irányzott elő az orvos. Mondtam neki, hogy arról szó sem lehet. Nem azért kezdtem tizennégy évvel ezelőtt egy nyugdíjasotthonban dolgozni, hogy most két kézzel kapaszkodjak az életbe, és néhány kémiai anyag által fenntartott tetszhalottként tovább éljek. Ha ennyi volt, hát vége. A gyerekeink felnőttek, láttam az unokáimat, mire vágyjak még? Négy hónap múlva felhívott az orvos: újra kikérte a szövettant, és kiderült, hogy elírták a leletemet. Mondtam neki, semmi baj, tanulságos négy hónap volt ez számomra. Jót tett nekem. Azóta különös ráadásként élem meg minden napomat. Újra járok vívni, vagyis katorizni Sümegen, szaxofonozom, és elvállaltam idénre még néhány férfitréninget. Ez már tényleg ráadás, nincs bennem kényszer. És visszatérve beszélgetésünk kezdetéhez: a férfisátor tényleg nem lett üzlet vagy mozgalom, de egy országos baráti közösség azért létrejött. Most már ott tartunk, hogy fiatal férfiak veszik át lassacskán a felépített tréningjeimet, és többen jelentkeztek nálam, hogy megcsinálnák a saját témájú lelki hétvégéiket. Együtt gondolkozni, tervezni – ez tagadhatatlanul öröm.

Forrás és fotó: A Szív

Magyar Kurír