Füzes Ádám: A hívek konzervatívabbak, mint ahogy mi elképzeljük

Mióta pipázik?

Heti egy-két pipát szívok el. Harminc éves koromban, egy atya lakásának a felszámolásakor találtam egy pipázókészletet, amit még nem használt senki sem, aztán gondoltam, kipróbálom. Jó néha leülni és nyugalomban elszívni egy pipát, segíti a gondolkodást.

A plébániája egy bérházban található, hogyan tud itt közösségi életet szervezni?

Jól állunk, mert a templom épületében is van egy nagy hittanterem, és van pár kisebb helyiség is. A plébánia egyik fele is közösségi teremként szolgál. A Szent Család-plébánia híveinek többsége az Andrássy út és a Podmaniczky utca közt lakik, illetve a Bajza utcától befelé. Amikor 1931-ben fölépült a templom, ami szintén a bérházak közé van suvasztva, akkor a főváros, mint főkegyúr vásárolta ezt a nagypolgári lakást és ajándékozta a plébániának. Velünk szemben van az Epreskert, a képzőművészeti egyetem szobrászbázisa. Ez jó szomszédság. A hívek közössége állandó, nem vagyunk közel semmilyen közlekedési csomóponthoz, ide csak az jön, aki ide akar jönni.

Be lehet oda menni?

Sajnos nem, pedig szép látvány, az ablakból is látszik a Sárkányölő Szent György-szobor másolata, de itt van az epres-kerti kálvária is, ami eredetileg Józsefvárosban állt, és az elmúlt évtizedben restaurálták teljes egészében.

A környékbeli nagykövetségekkel van kapcsolata?

A horvátokkal, mivel a horvát közösség régebbi helyemen, a belvárosi Szent Mihály-templomban tartotta a miséit, és ebben segítségemre volt Horvát Árpád jezsuita, akivel a házszentelést végezzük, a nagykövet pedig szívélyesen fogad bennünket.

Miért ment papnak?

12 éves koromban kezdtem ministrálni, és annyira belejöttem, hogy amikor kérdezték az iskolában, osztályfőnöki órán, hogy ki mi lesz, akkor én mondtam, hogy pap. A piaristákhoz jártam gimnáziumba, ott nem nagyon kérdeztek erről semmit sem, de az a nevelés, amit adtak, hozzájárult ahhoz, hogy meg tudtam erősödni ebben. Kántorkodtam is, és a kántorképzőn megerősödött a hivatásom, ekkor jöttem rá, hogy igazából nem kántor szeretnék lenni, hanem a templom másik végében, az oltárnál szeretnék szolgálni. A tanári hivatást is a magaménak éreztem egyébként, ahogy aztán sokáig tanítottam is papként. A kántorképzőben 1997-től 2004-ig tanítottam liturgikát és hittant, 2003-tól 2008-ig pedig a hittudományi karon, ugyancsak liturgikát. A liturgikára még az egyetemen specializálódtam, aztán amikor 1998-ban kiküldtek Rómába, eleve a Liturgikus Intézetbe küldtek, ahonnan licenciátussal jöttem haza.

Akkor gondolom, érdeklődéssel figyeli a liturgia körüli vitákat.

Igen, izgalmas kérdés, hogy mi történik a liturgiával. A zsinat akkorát fordított az egyház hajóján, hogy abból többen kiestek, a Szentatya őket próbálta kimenteni a Summorum pontificummal. Mindez jó dolog, bár a sok évtizeden át kicsit erőszakos háttérbe szorított emberek reakciói mintha most épp ezért túlzóak lennének. Az biztos, hogy a liturgia fontos identitást jelent egy vallás számára. Láthatjuk ezt az ortodoxiánál is, hogy mekkora megtartó ereje van a liturgiának, annak ellenére, hogy az ortodox liturgia mennyire konzervatív. Az iszlám imarendje is változatlan. Arra pedig szükség van, hogy az identitásunk alapjai egyértelműek legyenek, különben itt ragadunk egy bizonytalan világban, bizonytalan identitással. Remélem, hogy ezentúl komolyabban vesszük majd magunkat és a liturgiánkat.

A liturgia körüli viták ön szerint mennyire érdeklik a híveket?

A csatározások nyilván nem érdeklik őket, de a liturgiával nagyon is foglalkoznak. Több olyan élményem volt, hogy valaki odajött, és megköszönte a szép szentmisét, amiben semmi mást nem csináltam, mint hogy az előírt módon bemutattam. A szép liturgia pedig kifejti nem csak az esztétikai,  hanem a kegyelmi hatásait is – ezek viszont nem választhatóak el teljesen egymástól. Úgy látom, a hívek alapvetően konzervatívabbak, mint ahogy mi elképzeljük őket. Bejönnek a templomba, és azt szeretnék, hogy a liturgiában ne ugyanolyan dolog történjen, mint a világban. Azt hiszem, abban tévedett a zsinat utáni reform, hogy teljesen olyanná akarta tenni a liturgiát, mint a világ, hozzá akarta igazítani a világhoz. Ezzel szemben a hívek azt szeretnék, ha a liturgia emelkedettebb lenne a világnál, és nem a világhoz, hanem a liturgiáról vallott elképzeléseikhez mérik ezt. Viszont azt sem érzem teljesen helyénvalónak, ha előhúzunk egy negyven éve nem gyakorolt rítust, úgy, ahogy akkor volt, és felelevenítünk olyan allegorikus értelmezéseket, amiket már kialakulásukkor erős kritika övezett, például a középkor végén, amikor még sehol sem volt a modernizmus. Ezt a ruhát nem a mai emberre szabták. A misztikumból viszont jó lenne valamit visszacsempészni, hogy komolyabban vegyük a szentet, és körülvegyük az őt megillető ritualitással. Az erőltetett dolgokat pedig el kell hagyni, a nyugaton sokfelé szokásos liturgikus „újításokra”, a labdagurításokra, csörgők rázására semmi szükség. A liturgiának nem az a célja, hogy olyan legyen, mintha nappaliban lennénk. Persze van bennünk biztonságkeresés, és sokszor jó ötletnek tűnik visszamenni egy olyan pontra, ahol még jól működtek a dolgok. De hát sosem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni. Ezt egyébként már megéltük Magyarországon, a rendszerváltás után sok szerzetesrend ott akarta folytatni, ahol 1950-ben abbahagyta. Végül azok maradtak meg, akik rájöttek, hogy 1990-ben ez már nem működik. Nem biztos, hogy ha elővesszük a nagymama imakönyvét, olyan vallásosak leszünk, mint ő volt.

Egyesek szerint az ünnepélyesség taszít, mások szerint éppen hogy felemel.

Az ünnepélyesség lényeges, csak az is fontos, hogy ne váltson át színpadiasságba. Az ünnepélyességhez hozzá tartozik a szépség és a méltóság. Egy modern miseruha is lehet szép, ha jó anyagból van elkészítve és ízléses a díszítése. Magyarországon rengeteg a műanyag miseruha, ezek egyszerűen csúnyák és méltatlanok. Ahhoz, hogy valami ünnepélyes és szép legyen, nem kell barokknak lennie, bár itthon, ahol a török hódoltság után történetesen barokk stílusban építettek újjá mindent, természetesnek mondható, ha az egyházias szinonimája lett a barokkos. Mindenesetre a barokk az utolsó nagy, egységes stílus Európában.  De hát túl vagyunk rajta. Viszont egy barokk templomot alapvetően barokk módon kell üzemeltetni, ha nem akarunk erőszakot tenni a tereken, az egész épületnek a gondolatvilágán. Azt skizofrén dolognak tartom, ha egy barokk templomba beleerőltetnek olyan kirívó, modern berendezéseket, amelyek azt demonstrálják, hogy az ottaniak csak elszenvedik az épület barokk voltát. Egy barokk templom százszor jobban átgondolt, mint a mai modern templomok! Meg kell találni a szűk ösvényt, hogy ne legyünk anakronisztikusak, de mégis együtt éljünk az épület szellemiségével, lelkiségével. A Váci utcában, az angolkisasszonyok Szent Mihály-templomában például elég csúnya szembemiséző oltár volt, egy fadoboz. A Szervita téri templomban azonban volt egy felesleges 17. századi mellékoltár, ezt restauráltattuk és kiegészíttettük, hogy körüljárható oltár legyen, és most ez a szembemiséző oltár a Szent Mihályban. 

Mennyire fenyegeti a papokat a magányosság?

Egy budapesti plébánián ötven éve még hat pap volt átlagosan, de három minimum. Itt még nyolc éve is volt kisegítője a plébánosnak, akár kettő is. A papi életforma pedig sok buktatóval jár együtt. Persze vannak papi közösségek, de a családias légkört nem pótolják a heti egyszeri vagy több hetente megrendezett baráti találkozók. Amíg volt káplánom, itt lakott két szobával odébb, és így minden nap találkoztunk, együtt ettünk, beszélgettünk.

Mivel foglalkozik még a plébánosságon kívül?

A tanítást abbahagytam, jelenleg egy papi szövetkezet, az Ecclesia működtetésében veszek részt, ami egy papi fogyasztási és beszerzési szövetkezet. Ezt 1951-ben hozták létre, amikor megszüntették a maszek kegytárgykereskedőket. Ez a szövetkezeti eszme, ami megpróbálja kiiktatni a köztes kereskedőket, sokat változott az előző évtizedekben, sokáig monopóliumban volt, ami nem tesz jót sem a piacnak, sem a monopolhelyzetben lévőnek, aki elkényelmesedik. Egyébként néha elmegyek úszni, szeretek kirándulni, kerékpárra pattanni. Ha van egy kis időm, próbálom ápolni az emberi kapcsolataimat. A papságban ugyanis az is nagyon gyilkos dolog, hogy olyan idősávban dolgozunk, amikor mindenki másnak szabadideje van, így a saját barátainkra, rokonainkra, családtagjainkra nem jut idő. Hétköznap éppen koradélutántól késő estig vagyunk foglaltak, ahogy a vasárnap is teljesen, ráadásul az összes zarándoklat, továbbképzés szombaton van. Egy hétköznapi délelőtt pedig nem sok mindent lehet tenni a kapcsolatainkért.

Miből töltekezik?

Sokféle dolgot csinálok, nem unatkozom. Ezek kiegészítik egymást, és az egyikhez a másikból is erőt tudok meríteni. Az idősek és a gyerekek látogatása nagyon hálás tud lenni, ők kifejezik, hogy örülnek nekem, sokat jelent nekik a látogatásom. Fontosnak tartom a liturgiát is. Ha szeretjük végezni a liturgiát, akkor nagyon sokat lehet belőle töltődni.

Érdekes lenne, ha egy pap nem szeretné a liturgiát végezni.

Mégis előfordul. Vannak helyek, ahol nehezen érzi magát otthon pap, és vannak kellemes, beimádkozott helyek. Van, ahol csak arra tud figyelni, hogy hideg van, rosszak a fények, ne vigye le a szél a fejét, esetleg nincs meg a harmónia a közösséggel. Egy hívő, főleg Budapesten, ha nem érzi jól magát egy misén, keres egy másik templomot, hacsaknem nagyon kötődik az adott paphoz. Egy pap nem teheti meg ugyanezt. Visszatérve az előző kérdésre: az imádság is fontos  a feltöltődés szempontjából, és ahogy telik az idő, egyre jobban felértékelődik a saját családom, a testvérem és a gyermekei. Idén pedig elkezdtem a SOTE-n a mentálhigiénés képzést, ami úgyszintén töltődést jelent. A saját belső dolgaimmal és másokkal is szakértő módon tudok így foglalkozni, és ez sokat ad.

Szilvay Gergely/Magyar Kurír