Gellért páter: Ne félj!

József és testvéreinek történetét elemezve Gellért páter kiemeli azt a részt, amikor apjuk, Jákob halála után József fivérei félnek, hogy öccsük bosszút áll rajtuk, amiért eladták őt rabszolgának (Ter 50,15–19). Joggal félhetnének, és ha csak emberi módon gondolkodunk, akkor még igaza is lenne Józsefnek, ha a rajta esett sérelmeket most, hogy mód és alkalom nyílik rá, visszafizetné testvéreinek. „Ó, nem vagyok én gonosz, direkte bosszúálló, de Isten olyan szépen a kezembe adta ellenségeimet” – mondhatná. Ám József nem ezt mondja, már csak azért sem, mert „ellenségei” a testvérei. Nekünk sem szabadna soha elfelejtkezni arról, hogy az ellenségeink „minden esetben: a testvéreink. Legrosszabb esetben is ’legalább’ a felebarátaink.” Valóban, Isten látszólag nagyszerű lehetőséget adott Józsefnek a bosszúállásra. Ám az ilyen szituációk „azért adatnak, hogy megtanuljunk nem élni az alkalommal. Visszaélni – nem, de életet teremteni abban a másikban: igen.” „Vajon Isten vagyok én?” – kérdezi József. Gellért páter szerint „Ha mániám a bosszúállás, akkor istennek képzelem magam. Ha bosszú és félelem helyett megnyugvást és életet közvetítek: akkor Isten eszköze vagyok.”

Tóbiás könyvének azt a részét vizsgálja a szerző, amikor Tóbiás és apja, Tobit megrettennek a megjelenő Ráfael angyaltól (12,17.18), noha korábban már találkoztak vele. Gellért páter szerint „Ez a félelem olyan, mint az istenfélelem. Tulajdon méltatlanságomtól félek.” Amikor rádöbbenek, hogy az Úr milyen mélyen belenyúlt az életembe, még a legszentebb személy is összerezzen. Ráfael azonban kiválóan tudja kezelni az „efféle felületi begyulladásokat”, és a következő szavakkal önt reményt apába és fiába: „Ne féljetek! Nem magamtól jöttem, hanem Istenünk akaratából. Ezért őt dicsőítsétek, minden áldott nap, mert őt illeti köszönet.” Ám még az ilyen rendkívüli szituációkban is, amikor egészen különleges módon mutatkozik meg Isten kegyelme, bennünk van a félelem, a kétség, vajon vége van-e megpróbáltatásunknak, és azt a „buta” kérdést teszem fel Istennek: „… vajon megérdemlem-e Tőled a gondoskodást és a szeretetet? Tudom, hogy nem – de akkor el kell hinnem az igazi csodát: Te mindig szeretsz – és bármit teszek, mindannak ellenére is szeretni fogsz…”

A kötet szerzője elemzi Jeremiás könyvének azt a részét is, amikor a Mindenható így szól Jeremiáshoz: „Ne ijedj meg tőlük, különben én ijesztelek meg általuk!” (1,17). Gellért páter kifejti: ez első olvasatra nem túl barátságos biztatás az Úrtól. „Ha rám ripakodnak, hogy amennyiben megijedni merészkedem, úgy lesz is mitől félnem – hát nekem, bizony alaposan inamba szállna a bátorságom!” Ám Gellért páter szerint az Úr nem azt mondja: „Ne félj, különben lesz mitől félned” –, hanem ezt: „Nincs miért félned, de ha Te félni akarsz, akkor én majd segítek neked…” Isten tehát nem fenyegetőzik, nem büntetést kilátásba helyezve próbál leszoktatni a félszről, és nem is azt mondja, hogy az ember azt kapja, amit vár: ha félelemre számítunk, akkor rövidesen félhetünk is. A lényeg, hogy mindig az Úrra figyeljünk, és ne arra, amitől vagy akitől félni akartunk. „Ha állandóan Téged néznélek, hogy ne féljek – már jobb lenne. De a félelem akkor hagy el végleg, ha én csak szeretlek Téged – és ez az érzés nem hagy teret a félelemnek.”

Az Újszövetségben az angyali üdvözletre térve a könyv írója fölteszi a kérdést: valóban félt Mária, vagy Gábriel arkangyal csak szokásos üdvözlésként mondta neki a „Ne félj”-t? Gellért páter hozzáteszi: „Legyen csak számunkra nyugodtan megnyugtató, hogy Mária is meg tudott ijedni.” Mégpedig a kegyelem rázúdulásától. Azt ugyanis csak a farizeusok állítják, hogy minden Istentől jövő kezdeményezést „mosolyogva és kihúzott derékkal várnak”. A legtöbbünknél ez nem ilyen egyszerű, „megijedünk, aggódunk, félünk – de ez nem bűn”. Hiszen a Szentírás szerint még Máriának is kellett egy kis biztatás, „amíg valóban és minden készséggel igent mondott a nagy hívásra”.

Jézusnak a gondviselésről mondott intelmeivel kapcsolatban (Mt 6,34) a szerző megvilágítja: ha komolyan vennénk mindezt, akkor érdekes felismerésre jutnánk. Mégpedig arra, hogy egy napra csak annyit kapunk, „amennyi egy napba belefér. Soha nem többet.” Mi viszont, ha valami szomorúság ér bennünket, rögtön azon kezdünk el aggódni, hogy még egy év múlva is bajban leszünk. Vagy ha kevés a pénzem, épp hogy kenyérre és tejre elég, rögtön elkezdek aggodalmaskodni, hogy hónapok elteltével is így leszek anyagilag, mi lesz akkor. Pedig csak abban kellene hinnünk, hogy a mai problémákat „ma pont meg tudom oldani… Tegnap még nem, holnap már nem… itt van a ma gondja, és a ma kegyelme. Te pedig mindörökké velem vagy, Uram.”

A viharjelenetet (Mt 14,27) vizsgálva a szerző rámutat: ha Jézushoz akarunk tartozni, akkor nemcsak a világ rossz dolgaihoz nem lehet közünk, „hanem a természeti törvényekhez se ragaszkodhatunk mindig szilárdan!” Gellért páter tudja, hogy az alma mindig lefelé esik a fáról, „de nekem, hívőnek ebből nemcsak a gravitáció törvényét kell hinnem, hanem azt is, hogy ha Istennek valamikor, valamiért szükséges lesz, akkor az érett gyümölcs fel is röppenhet a fáról, vagy akár lebegve maradhat. Hisszük, vagy nem hisszük: Jézus ezt a hitet kéri tőlünk”, amikor Jézus azt mondja a vihartól megrettent tanítványainak „Ne féljetek!” Jézus magával kapcsolatban kéri a feltétlen hitet, „Nekem róla kell elhinnem minden jót, Isten mindenhatóságát kell tudnom.”

Ugyanez a helyzet a feltámadással kapcsolatban is. „Kereszténységünk kétezer éve ékesen bizonyítja húsvéti hitünk igazát. Csak bele kell kapaszkodnom Anyaszentegyházunk ölelő s fenntartó karjába, és gyümölcseinkről tudom, hogy jó helyben vagyok, és az igazságban hiszek.”

Gellért páter: Ne félj!
Szent Gellért Kiadó, 2020

Bodnár Dániel/Magyar Kurír