Gerhard Lohfink: Jézus utolsó napja

Gerhard Lohfink alaptézise, hogy Jézus szenvedése természetesen nem volt színjáték, „keresztje sem az a dekorációs kellék, amellyé később a keresztény képző- és iparművészet szelídítette.” A szerző figyelmeztet: mivel a szenvedéstörténetet rendszeresen halljuk a szertartásokon, könnyen érthetjük szakrális játéknak, „szereplői pedig lassanként egy ikon aranyló figuráivá merevedhetnek.” A könyv írója abban látja a történetkritikai exegézis feladatát, hogy mindenkor ellenálljon a szokványosító és szakralizáló törekvéseknek, hogy megtörje azokat: „Szüntelen rá kellene mutatnia arra, valójában mi is volt Jézus passiója: egy igen konkrét esemény nagyon valós hatalmak erőterében, melyek érdekeiket halálos komolysággal védték és érvényesítették.”

Gerhard Lohfink az Ó-és Újszövetség szerves összetartozására mutat rá, amikor megállapítja: Jézus „… elképzelhetetlen Isten népe, Izrael nélkül, melynek tradíciójában felnevelkedett, és ezért Isten népe hitéből és hívő emlékezetből érthető meg teljesen. Jézus Izraelből jön, és Izrael hagyománya nélkül elképzelhetetlen lenne… Hogy Jézust megértsük, szükségünk van Izrael, illetve az egyház talajára.” A szerző kétségesnek tartja, hogy megértheti- valaki szakszerűen Jézus követésre felszólító hívását, ha ő maga nem tapasztalta meg, mit jelent a közösség Krisztus követésében. „Nem fogja-e az evangéliumok megfelelő szövegeit nagyon egyoldalúan magyarázni, és azokat a világtól idegennek és tévesnek ítélni, mint például ezt a mondást: ’Hagyd a holtaknak eltemetni a holtakat’? Vagy ami még valószínűbb, nem fogja-e Jézus követésre szólító szavait törölni a tudatából egyszerűen csak azért, mert idegennek érzi?” Ugyanígy, ha az ember „nem tartja magát az egyház értelmező tradíciójához, és mindig újra eredeti tapasztalati teret keres, előbb vagy utóbb szétfoszlik a Jézus-képe is, és saját ízlését követi.” 

 teológus szerző szerint világosan látható ez a sok Jézus-képen, melyeket az utóbbi évtizedekben forgalomba hoztak a változó divat szerint. Ezek szinte semmit sem mutatnak az evangélium Jézusából, viszont sokkal többet alkotóik szelleméből. Gerhard Lohfink sorolja: „Létezik már Jézus mint a lélek kábítószere, mint politikai forradalmár. Létezik mint a tudattalan archetípusa, vagy mint popsztár. Létezik úgy is, mint az első feminista, de találkozhatunk vele úgy is, mint aki a polgári erkölcs képviselője. Jézust azok is fölhasználják, akik szeretnék, hogy az egyházban semmi ne változzon, és így fegyverként használják az egyház ellen. Újra meg újra instrumentalizálják a saját kívánságuk és álmuk igazolására. Pillanatnyilag főként az egyetemes tolerancia igazolására használják, mely mindenkinek igazat ad, és minden olyan embert szeret, akinek valójában minden mindegy.” A szerző állítja: ha a modern Jézus-konstruktőrök ismernék és komolyan vennék a Tórát és az ószövetségi prófétákat, nem készítenének maguknak zavaros Jézus-képeket. „Az Isten népének tere ugyanis Isten újonnan egybegyűjtött végidőbeli népe, melyet körülvesznek húsvét és pünkösd óta a Jézusról tett keresztény kijelentések is. Jézusnak már az első szavai… s tettei is az egyház terében formálódtak. A Jézus-hagyomány talaja az ’egyház’ értelmező közösségé.”

Rendkívül alaposan elemzi a szerző Jézus Getszemáni-kertben történt elfogását, János evangéliuma alapján (18,2-8), rámutatva a rejtett összefüggésekre. Így paradoxonnak tűnhet, hogy Jézus szuverén módon uralja saját letartóztatását, ellenfelei és segítői viszont tehetetlenek. Jézus önként adja át magát a kezükbe, hogy az Írás beteljesedjék. Ha ő maga nem akarta volna, nem vette volna kézbe a kezdeményezést, senki nem tudott volna neki ártani – írja Gerhard Lohfink, egyértelműnek tartva, hogy nemcsak Jézus elfogásának az elbeszélését formálták meg kifejezetten teológiai szándékkal, hanem a János által leírt szenvedéstörténetet is. „Jézus szenvedése az ’óra’, melyet Jézus teljesen szabadon vállal. Ez passió, szenvedéstörténet és megaláztatás – de egyben már Jézus felmagasztalása és megdicsőülése is.” A szerző szerint ez alapján egyértelműen kijelenthető, hogy nemcsak a halottak közül történő feltámadása hozza meg Jézus megdicsőülését, hanem már a szenvedései is tiszta megdicsőülés, „Éppen ebben lesz nyilvánvaló Jézus megdicsőülése.” A teológus szerző felhívja a figyelmet a következő összefüggésre: Jézus „Én vagyok” kijelentése, melyet letartóztatásakor háromszor is mond, nemcsak azt jelenti – „Én vagyok az, akit ti kerestek” –, hanem azt is, amit Jahve mond Mózesnek az égő csipkebokorról szóló jelenetben (Kiv 3,14). Amikor Jézus ezt az „Én vagyok” kijelentést teszi, ellenfelei földre esnek, a jelenet epifániává (Isten megjelenésévé válik), Jézus tehát „éppen elhagyatottságában és tehetetlenségében nyilatkoztatja ki magát annak, akiben Isten van jelen. Jézusban tehát Isten maga cselekszik, és nyilatkoztatja ki küldöttjének uralmát s dicsőségét.”

Ugyanilyen alapossággal elemzi a szerző Jézus kereszten való szenvedését és halálát, ugyancsak Jézus evangéliumának alapján (19, 25-31). Emlékeztet Jézus utolsó szavára: „Beteljesedett.” Gerhard Lohfink megállapítja: amikor Jézus ezt mondja, akkor arra a műre utal, amellyel az Atya megbízta. Ám ezt megelőzően Jézus rábízza Jánosra anyját, Szűz Máriára pedig a kedvenc tanítványt, vagyis „… anyaságot és fiúságot hoz létre két ember között, akik egyáltalán nem rokonai egymásnak. Azaz új családot alapít.” Ez az új család „nem a vérből” (Jn 1,13), hanem a hitből születik: „Most teljesedik be a ’mű’. Jézus a kereszten a legtisztább gesztussal végzi az Atya művét. És épp ezáltal lesz lehetséges az új család, mely az ő szenvedéséből születik. Mária tehát ott áll a kereszt alatt a szeretett tanítvánnyal ennek az új családnak a képeként, ahol többé nem a vér kívánsága a meghatározó, hanem az Isten akarata. Az egyház mint új család, a szenvedésből születik, Mária pedig a kánai menyegzőtől egészen a keresztig a mind mélyebb megértés útját járta.”

Gerhard Lohfink figyelmeztet: „Nekünk, keresztényeknek egyszer s mindenkorra le kellene vetnünk a kisebbrendűségi komplexusunkat, mely az európai felvilágosodás óta abból keletkezett, hogy hitünket ’elbeszélésre’ alapozzuk, olyan elbeszélésekre, melyekben vannak fiktív vonások és legendás motívumok, sőt lehetnek köztük teljes egészében konstruált elbeszélések is. Éppen büszkének kellene lennünk arra, hogy olyan elbeszéléseket birtoklunk kezdeteinkről, melyek a vallásoknak a kezdetekről szóló elbeszéléseit messze meghaladják. Meghaladják a történeti valósághoz álló közelségükkel, a történeti tények sokaságával, de a teológiai értelmezés mélységével is.” A szerző nem azt tartja problémának, hogy a bibliai történetek tele vannak értelmezéssel, a kérdés egyedül az, hogy ezeket helyesen értelmezik-e, vagy sem. Ám a kérdést egyedül a történetkritikával és a történeti rekonstrukcióval nem lehet megválaszolni, csak a hitből származó tapasztalat révén. Ez pedig nem elszigetelt hitből, és nem is az elszigetelt egyedek hitéből, hanem az egyház hívő közösségéből ered: „Jézust csak a hitből lehet teljesen megmagyarázni, éspedig az egyház hitéből. Az evangéliumok minden mondata az egyház hitét fejezi ki. Csak aki az egyházban él, az tudja megérteni, és csak aki az egészet elfogadja, az értheti meg Jézust” – fogalmaz egyértelműen Gerhard Lohfink, s végezetül idézi XVI. Benedek pápát, aki 1994-ben, még Joseph Ratzingerként így fogalmazta ezt meg: „Egyedül az evangéliumok Jézusa az igazi történeti Jézus” (Kairosz Kiadó, 2010.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kép: www.libri.hu