Feltámadások könyve – Gerlóczy Márton regényéről

Igen, egy igazi 21. századi lovagregénynek, amelyben egy 1981-es születésű, verbálisan (és valóságosan!) ez idáig sokat vagánykodó író a középkori „Frauendienst–Gottesdienst” mai változatával ajándékoz meg bennünket, amikor számos nőrokona-őse „feltámasztására” vállalkozik, elégtételt szolgáltatva nekik testi-lelki szenvedésekkel megterhelt, hol röpke, hol hosszú, de mindig rövid pányvára fogott életükért. Olyannyira, hogy még a könyv szerzőségét is odaajándékozza egyiküknek. Az abszolút főszereplő, rajongásig szeretett, életművében már többször megörökített anyai nagyanyja, Jékely Márta három és fél évesen meghalt első kislányának, Mikecs Annácskának. 

A regény címe, szerkezete és mottója részben egy negyven epizódból álló versciklust, egy máig eleven fájdalommal ható gyermekgyászdalt idéz, amelyet a szerző dédapja, a kis Anna nagyapja, Áprily Lajos írt, Annának hívták címmel. 1946 júliusában történt, hogy a család legkedvesebbje, akit nagyapja „kis virág”-nak becézett, (átörökítve rá a Márta című versében valamikor a gyermek anyjának adott „kis szirom” nevet!) a gyilkos vérhas áldozata lett. Ez a becenév, s e többgenerációs gyönyörű jóvátétel és sokszoros feltámasztás csírája a ciklus 22-es epizódjában olvasható: „Kicsi virágnak hívtalak, / s most csak árnyék vagy, kicsi árnyék.” Ugyanez a mondat vezet végig bennünket az idősíkváltások labirintusán, csak éppen egyes szám első személyű vándormotívumként: „Kicsi virágnak hívtak, s most árnyék vagyok, kicsi árnyék.”

Gerlóczy Márton ugyan személyesen nem ismerhette meg anyai dédanyját, Jékely Márta anyját, Áprily Lajosné Schéfer Idát, de könyvének második vezetőszála mégis tőle származik. Abból a naplóból, amelyre az író rokonoknál bukkant rá, hosszú és gondos oknyomozó munkája során. Az ünnepelt költőnek, a Baár-Madas református leánygimnázium teljes joggal közszeretetnek örvendő igazgatójának sokat szenvedett feleségétől való gondolatok ezek. Aki ugyan „csak” tanítónői végzettséget szerzett, de íráskészsége, művészi érzéke nyilvánvaló. Ő is megörökíti Annácskát, igaz, nem versben, hanem utódainak szánt magánfeljegyzésekben, amikor így ír: „Jöjj velem aranyos, édes, kis unokám, drága utódom, fogd kezem és szaladj te is át velem a rég eltűnt szobákon, kerteken, amely az én életem, világom volt. Utakon, utcákon, városokon, légy velem!” És a soha nem ismert utód, a távoli dédunoka ezt a sok évvel ezelőtt papírra vetett kívánságot is beteljesíti, hiszen most a rég elporladt Mikecs Anna fogja meg a kezünket, ő kalauzol át bennünket ágas-bogas, kiterjedt családja életének változatos, hol erdélyi, hol magyarországi helyszínein. Brassó, Parajd, Kolozsvár, Nagyenyed, Magyarvalkó, Budapest, Szeged, Szentgyörgypuszta, Sankt Gallen, Komlódtótfalu… s még sorolhatnám a városok és falvak nevét. 

Kitüntetett figyelmet kíván továbbá a harmadik vezetőszál és vándormotívum, egy altatódal, amelyet a Schéfer család gyermekeinek dúdoltak, nemzedékeken át, s amellyel az ifjú Jékely Márta is álomba ringatta kislányát: „Aki nem sír, nem kiáltoz, annak angyal kis kertet hoz, lesz benne szép fa, minden ágán aranyalma, kis fészek meg kis madárka, kék a lába, zöld a szárnya, s azt énekli csengő hangon, aludj, aludj már galambom.”

Ha valaki az eddigiek nyomán édesbús-érzelmes családi krónikára, itt-ott rózsaszínbe úsztatott női regényre számítana, bizony mondom, nagyot téved. Ha bujkál is benne valami a tűnt idők édességéből, ellenpontként a könyv alapjául szolgáló emlékiratokban és levelekben, főleg Schéfer Ida és Jékely Márta írásaiban, de még inkább sorsában (éppúgy, mint a többi női felmenőében!) annyi az érdesség és a tragikum, hogy ettől nem kell tartanunk.

Gerlóczy még 2006-ban, nagyanyja kórházi ágyánál ülve megfogadta magának, hogy felderíti, kibogozza és a világ elé tárja annak az asszonynak az életét, aki nem csak és kizárólag két életben maradt gyermekét, s négy unokáját istápoló, minden baljós sejtelme ellenére nyolcvanhat évet megélt magna mater, igazi világanya volt, hanem félresöpört tehetségű, ígéretes képzőművész, anyjához hasonlóan a férfisovinizmus áldozata. Meglehet, ezen a ponton a megszállott Áprily-rajongók, erdélyiek és anyaországiak, különösen a Baár-Madas köreiből, felkapják a fejüket, hiszen a dédunoka könyvéből, de főleg a dédmama naplójából kiderül, az anyagi gondok, feszültségek, anyósi féltékenység, kényszerű szűkebb hazaváltás (Erdély mindnyájuk számára fájdalmas elhagyása!) sodrában az Ida–Lajos pár élete bizony egy csöppet sem hasonlított az 1908-as keletkezésű szerelmes vers, az Iduska idilli hangulatára. Torzsalkodások, nagy elhallgatások és sok-sok férfiúi türelmetlenség szegélyezte közös évtizedeiket, amelyek során a férj, hol versben, hol prózában, gyakran megbánást tanúsított. De Jékely Lajos és felesége, Ziegler Berta kései, egy gyermekkel megáldott, végigveszekedett frigye sem kimondottan a Kalács, keddi kalács nosztalgiával idézett világába vezet bennünket… Bár ezek a házasságok szelíd kis előképei voltak mindannak, amit Jékely Márta évtizedekig kénytelen volt átélni, második férje, a tehetséges, de indulatos és önző szobrászművész, Mészáros Dezső oldalán. Márta szenvedéseit az is növelte, hogy első férje, a taganrogi hadifogolytábor áldozata, a feleségét egyenrangú szellemi társnak tekintő és gyengéd tudós polihisztor, Mikecs László volt, akit költő apósa és ugyancsak poéta sógora, Jékely Zoltán számtalanszor elsiratott. Jómagam Jékelytől tanultam meg Mikecs nevét, s rövid életének fő művét, a Csángókat is ő adta először a kezembe…

A szerző egyébként nem családi peep show-ra, vagy autodaféra invitál bennünket, amikor bepillantást enged e köztiszteletben álló família magánéletébe. Mindössze annyit tesz, hogy nem hamisítja meg a hiteles dokumentumokat, s nem kisebbíti dédanyja, anyja és más nőrokonai életének jogos fájdalmait! Ugyanakkor rokonszenves igazságtudattal jelzi, keserves sorsukból nem hiányzott az önsorsrontás sem. Idézzük itt Jékely Márta naplójának egy, kifejezetten erre vonatkozó részletét: „Mindezeket 1974 zord, esőkkel teli, nyomasztó őszén írom. Most nagyon erőtlennek, gyengének, mindenben bizonytalannak érzem magamat… Kutatom, s kérdezem, hogy sokféle adottságom mellett miért jutottam ide: vergődve, csalódottan aggódom hol egyik, hol másik családtagomért, úgy érzem, mindig mindenütt kijátszottak, becsaptak. Talán a passzivitásomban volt a legfőbb hiba. Féltem a döntésektől, rettenetesen befolyásolható voltam… S az érvényesüléshez kínálkozó alkalmakat mindig elszalasztottam.” Elszalasztotta, annak ellenére, hogy tehetségét apja és bátyja, Zoltán is elismerte. Az író nem hiába idézi a fülszövegben Jékely sorait, aki éppen 1946-ban, a „kis virág” távozásának „karmos évében” a következőket írta egy Erdélyből hazaküldött levele húgának szóló részletében: „Mártának üzenem, hogy bízom lelkierejében, művészkezében, mellyel a fájdalmak szörnyű masszájából valami vigasztaló formát gyúrhat. A völgy regényét csak nő írhatja meg, utóvégre annyi női tragédiát látott már Szentgyörgypuszta, hogy bátran fel lehetne állítani az elejére a női fájdalom szobrát.” Ezek a sorok nem csupán a család nőtagjainak egyéni szenvedéstörténetére céloznak, hanem azokra a regényben felidézett testi-lelki megpróbáltatásokra is, amelyeket a Dunakanyar (és az egész ország!) női lakossága a „felszabadítóknak” köszönhetett…

Mindezek ellenére a Mikecs Anna Altató nem csüggesztő olvasmány. Írója ismeri annyira a befogadók teherbírását, hogy a váltogatott idősíkok tükrében megjelenő fájdalmakat az örökölt nyersanyagból merített mikrotörténelmi közjátékokkal enyhíti. Régi ruhák, tárgyak, ízek felidézése teszi szelídebbé mindazt, amivel olvasás közben szembe kell néznünk. Külön öröm lehet sokak számára, hogy – mintegy vizuális utóhangként – a könyvhöz egy képes függelék is készül még, archív és mai fotókkal.

Érdemes végül, már csak a couleur locale kedvéért is, odafigyelnünk a szöveggel tökéletesen rímelő címlapra, amelyen Schéfer Ida anyjának, azaz a szerző ükanyjának francia kávésfindzsája látható a japán Kaz Kameshima fotóján, aki Gerlóczy Mártonnal járt a régi helyszíneken.

(Mikecs Anna Altató – Gerlóczy Márton regénye, Budapest, Scolar, 2017)

Petrőczi Éva/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. október 22-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.