Ferenc pápa: Gondoskodni a szegényekről nem kommunizmus, hanem evangélium

Nézőpont – 2015. január 12., hétfő | 15:38

Január 13-án jelenik meg Andrea Tornielli és Giacomo Galeazzi közös könyve „Papa Francesco. Questo economia uccide” (Ferenc pápa. Ez a gazdaság öl) címmel a pápa társadalmi tanításáról. A könyv egy interjúval zárul, melyet a szerzők még tavaly októberben készítettek Ferenc pápával.


Az interjú a kötet beharangozójaként jelent meg a La Stampa olasz napilap január 11-i, vasárnapi számának első lapjain.

„Marxista”, „kommunista” és „pauperista”: Ferenc pápát a szegénységre, a társadalmi igazságosságra vonatkozó szavai, a nélkülözők helyzetére vonatkozó gyakori felhívásai miatt kritikák és néha kemény, szarkasztikus támadások érték. Hogyan éli meg mindezt a pápa? A szegénység miért ennyire erőteljesen jelenvaló a tanítóhivatalában?


– Szentatya, a kapitalizmusnak az a formája, amelyben az utóbbi pár évtizedben élünk, Ön szerint valamiképpen visszafordíthatatlan?

– Nem tudom, hogyan válaszoljak erre a kérdésre. Belátom, hogy a globalizáció sok embernek segített kiemelkedni a szegénységből, ám sok más embert éhhalálra ítélt. Igaz, hogy összességében növekedett a világ gazdagsága, de az egyenlőtlenségek ugyanúgy nőttek, és a szegénység újabb formái léptek színre. Megjegyzem, hogy ez a rendszer fönntartja a selejtezés, a „szemeteskosár” kultúráját, amelyről már több alkalommal is beszéltem.

Létezik a selejtezés politikája és szociológiája, valamint egyfajta selejtező magatartás is. Amikor a rendszer középpontjában nem az ember áll többé, hanem a pénz; amikor a pénz bálvánnyá válik, a férfiak és a nők csupán eszközei annak a társadalmi és gazdasági rendszernek, amelyet nagyarányú egyenlőtlenség jellemez, sőt ural. Így ez a logika „kidobja” mindazt, aminek nem veszi hasznát: ez a hozzáállás dobja ki a gyermekeket és az időseket, és mára ez már a fiatalokat is sújtja.

Megdöbbent az a tény, hogy a fejlett országokban több millió olyan 25 év alatti fiatal él, akinek nincsen munkája. „Se-se” fiataloknak hívják őket, hiszen se nem tanulnak, se nem dolgoznak: nem tanulnak, mert nincs lehetőségük erre, nem dolgoznak, mert a munkahelyekből hiány van.

Szeretnék emlékeztetni a selejtezés kultúrájára, amely ahhoz vezet, hogy elutasítjuk a gyermekeket, az abortusszal is. Megdöbbentenek a születésszámok, amelyek itt, Olaszországban ennyire alacsonyak: így elveszítjük a kapcsolatot a jövővel. Hasonlóan vezet el a selejtezés kultúrája a magukra hagyott idősek rejtett eutanáziájához. Ők a mi emlékezetünk, a múltunkkal való kapcsolat, amely a bölcsesség egyik forrása a jelen számára.

Olykor megkérdezem magamtól: legközelebb mit fogunk kidobni? Időben meg kell állnunk. Álljunk meg! Ezért hát, ha válaszolni szeretnék a kérdésre, azt mondom: nem tekintjük a dolgok jelen állását visszafordíthatatlannak, nem törődünk bele. Egy olyan társadalmat és gazdaságot próbálunk kiépíteni, melyben az ember és az ő java áll a középpontban, nem a pénz.

– Hozhat-e egy etikusabb gazdaság változást, irányíthat-e nagyobb figyelmet a társadalmi igazságosságra, helyénvaló-e, ha alapvető változásokat föltételezünk a rendszerben?

– Mindenekelőtt helyénvaló az emlékezetünkbe idézni, hogy az etikára szükség van a gazdaságban és a politikában is. Több alkalommal nem egy államfő és politikai vezető beszélt velem erről, miután megválasztottak Róma püspökévé, és módom volt találkozni velük. Azt mondták: nektek, vallási vezetőknek segítenetek kell nekünk, etikai útmutatást adva számunkra. Igen, a lelkipásztor megfogalmazhatja felhívásait, de meggyőződésem, miként XVI. Benedek is emlékeztet erre Caritas in veritate kezdetű enciklikájában, hogy szükség van olyan férfiakra és nőkre, akik imádkozva Isten felé emelik karjukat, akik annak tudatában élnek, hogy a szeretet és egymással való osztozás, amiből az igazi fejlődés kiindul, nem a mi két kezünk műve, hanem ajándék, amelyet kérnünk kell (vö. Caritas in veritate 79.).

Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy ezeknek a férfiaknak és nőknek el kell köteleződniük a társadalom, a politika, az intézmények és a gazdaság minden szintjén, a közjót helyezve a középpontba. Nem halogathatjuk tovább a szegénység strukturális okainak megoldását, hogy így kigyógyítsuk társadalmunkat egy olyan betegségből, amely csakis új válságokhoz vezethet. A piacok és a pénzügyi spekulációk nem örvendhetnek teljes szabadságnak. A szegények problémáinak megoldása nélkül nem lelhetünk a világ problémáira sem megoldást. Olyan programokra, modellekre és folyamatokra van szükség, amelyek elősegítik a források jobb elosztását, a munkahelyteremtést és a [társadalomból] kirekesztettek ügyének teljes értékű előmozdítását.

– Miért van az, hogy XI. Piusz pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában megfogalmazott, a pénz nemzetközi imperializmusa elleni erőteljes és prófétai szavait ma sokan – köztük katolikusok is – eltúlzottnak és radikálisnak érzik?

– XI. Piusz túlzónak tűnik azok számára, akik úgy érzik, szavai őket érintik, prófétai kijelentései pedig érzékeny pontjaikra mutatnak rá. A pápa azonban nem túlzott, az igazságot mondta el az 1929-es gazdasági és pénzügyi válság után, „jó hegymászóként” úgy látta a dolgokat, ahogyan vannak, képes volt messziről szemlélni azokat. Félek, hogy sokkal inkább azok a túlzók, akik még ma is úgy érzik, XI. Piusz felhívásai hozzájuk szólnak…

– Érvényesek még a Populorum progressio állításai, amelyek kimondják, hogy a magántulajdon nem abszolút jog, hanem alá van rendelve a közjónak, illetve Szent X. Piusz Katekizmusának a kijelentései, melyek az égbekiáltó bűnök között sorolják fel a szegények elnyomását és a munkások jogos bérének a visszatartását is?

– Ezek nemcsak hogy ma is érvényes kijelentések, hanem az idő múlásával egyre inkább úgy érzem, hogy megerősítést nyernek a tapasztalat által.

– Sokakat megérintettek szavai: a szegényeket „Krisztus testének” nevezte. Zavarja önt a „pauperizmus” [a szegénység állapotának helyeslése, felértékelése – a ford. megjegyzése] vádja?

– Mielőtt Assisi Szent Ferenc föllépett volna, ott voltak a „pauperisták”, a középkorban számos pauperista irányzat létezett. A pauperizmus az evangélium és az evangéliumi szegénység karikatúrája. Szent Ferenc azonban segített megtalálni a mély köteléket a szegénység és az evangélium útja között. Jézus kijelenti, hogy nem szolgálhatunk két úrnak, Istennek és a gazdagságnak. Ez pauperizmus? Jézus elmondja nekünk, hogy milyen „protokoll” szerint ítélnek majd felettünk, erről Máté evangéliumának 25. fejezetében olvashatunk: éheztem, szomjaztam, fogságban voltam, beteg voltam, mezítelen voltam, és ti segítettetek nekem, felöltöztettetek, meglátogattatok, gondoskodtatok rólam. Ahányszor megtesszük ezt egy testvérünkkel, Jézusnak tesszük.

Gondoskodni felebarátunkról: a szegényről, a testben vagy lélekben szenvedőről, a nélkülözőről. Ez a próbakő. Ez is pauperizmus lenne? Nem, ez az evangélium.

A szegénység eltávolít a bálványimádástól, attól, hogy azt érezzük, tudjuk, elegek vagyunk önmagunknak. Zakeus, miután találkozott Jézus irgalmas tekintetével, vagyona felét a szegényeknek adta. Az evangélium üzenete mindenkihez szól, az evangélium nem a gazdagokat ítéli el, hanem a gazdagság bálványimádását, ami érzéketlenné tesz a szegény kiáltására.

Jézus azt mondta, hogy mielőtt fölajánlanánk áldozati adományunkat az oltárnál, ki kell engesztelődnünk a testvérünkkel, hogy békében legyünk vele. Úgy hiszem, analóg módon kiterjeszthetjük ezt a felhívást arra is, hogy békében kell lennünk a szegény testvéreinkkel is.

– Ön a szegényekre irányuló figyelem kapcsán hangsúlyozta a folytonosságot az egyház hagyományával. Tudna említeni néhány példát erre?

– Egy hónappal a II. vatikáni zsinat megnyitása előtt XXIII. János pápa ezt mondta: „Az egyház úgy mutatkozik meg, mint amilyen, és mint amilyen lenni szeretne – mint mindenki egyháza, és különösen a szegények egyháza”. Az ezt követő években a szegények javára irányuló alapvető döntés helyet kapott a tanítóhivatali dokumentumokban. Valaki ezt újdonságnak is gondolhatná, ám valójában olyan figyelem ez, mely az evangéliumból ered, és amely már a kereszténység első századaiban dokumentálható.

Ha elismételnék néhány szakaszt a 2. és 3. század egyházatyáinak szentbeszédeiből, arról, hogyan kell bánnunk a szegényekkel, azzal vádolhatnának, hogy marxista prédikációt tartok. „Amit a szegénynek adsz, nem a magadéból adod, csak azt adod vissza, ami az övék. Hiszen azt foglalod le magadnak, ami mindenki közös használatára adatott. A föld mindenkié, nem a gazdagoké.” Szent Ambrus szavai ezek, melyeket VI. Pál pápa fölhasznál Populorum progressio kezdetű enciklikájában. E szavak alapján kijelenti, hogy „a magántulajdon senki számára sem képez abszolút és feltétel nélküli jogot. Senkinek sem szabad a maga kizárólagos használatára fenntartania szükségleteit meghaladó javakat akkor, amikor a többiek még a szükséges létminimummal sem rendelkeznek.

Aranyszájú Szent János így tanított: „ha nem osztod meg javaidat a szegényekkel, az azt jelenti, hogy meglopod és megfosztod őket az élettől. A javak, melyeket birtokolunk, nem a miénk, hanem az övék.” [...] Amint láthatjuk, a szegények iránti figyelem ott van az evangéliumban s az egyház hagyományában is, nem a kommunizmus találmánya, s nem szabad ideologizálni azt, ahogyan ez megtörtént néhányszor a történelem folyamán.

Az egyház, amikor arra hív minket, hogy győzzük le a „közömbösség globalizációját”, távol áll a politikai érdekektől és nézetektől: egyedül Jézus szava indítja erre, s szeretné fölajánlani hozzájárulását egy olyan világ felépítésében, ahol oltalmazzuk egymást és gondot viselünk egymásra.

Forrás: La Stampa, 2015. január 11. (149), 2–3. o.


Fordította: Korponai Gábor SJ

Lektorálta: Török Csaba

Fotó: Lastampa.it


Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria