Grzegorz Górny az élet kultúrájáról: Az a civilizáció, mely megöli a gyermekét, halálra van ítélve

– Milyen indíttatásból kezdett el foglalkozni az életvédelemmel?

– Emlékszem, tizenöt éves koromban, még a szocializmus időszakában, részt vettem egy zarándoklaton a częstochowai Jasna Góra-i (Fényes Hegy) pálos kolostorban, ahol egy fotókiállítás volt az abortuszról. Ilyen jellegű kiállításokat csak egyházi szervezésben, templomoknál tartottak abban az időben. A meg nem született gyermekek fényképei, akik elvesztették életüket az abortusz miatt, megrázó hatással voltak rám. Ettől kezdve soha nem tudta nekem senki bemagyarázni, hogy nem emberélet kioltásáról van szó az abortusz során. Jóval később, a 2000-es években, amikor a különböző életvédő szervezetek plakátokon, teherautók reklámfelületein, posztereken mutatták be az abortusz valóságát Lengyelországban, kiderült, hogy nagyon sok fiatal, aki életében először látott ilyen tárlatot, ezek hatására teljesen immunissá vált azon hamis propagandaszöveggel szemben, ami azt próbálja magyarázni, hogy ez nem élet, nem gyilkosság. Amikor később elkezdtem a médiában dolgozni, láttam, hogy a szerkesztők, újságírók milyen hatalmas energiát fektetnek bele abba, hogy szemantikailag átformálják a nyelvet, nehogy néven nevezzék a dolgokat, hanem elfedjék azokat mindenféle más kifejezésekkel. Számos cikkben mutattam be a nyelv manipulálását. Később elkészítettem egy anyagot a posztabortusz szindrómáról is; beszélgettem olyan hölgyekkel, akik komoly traumát éltek meg a magzatuk elvetetése után. Egyre mélyebben beleástam magam ebbe a témába. Elkészítettem egy filmet, Az abortusz civilizációja címmel, amit sok országban bemutattak. Egyszer egy atya felhívott Brazíliából: tudatta velem, hogy lefordították portugál nyelvre, és néhány tízezer példányban kiírták DVD-re. Amikor Brazíliában törvényben akarták szigorítani az abortuszt, a brazil parlament valamennyi képviselője megkapta ezt a DVD-t. Később az eutanáziáról is készítettem filmet, Halál kívánságra? címmel – ez Lengyelországban megnyerte a legjobb dokumentumfilm díját.

– Mivel magyarázza, hogy a fejlett nyugati társadalmakban szinte általánosan elfogadottá vált, hogy az abortusz és az eutanázia nem bűn, sőt, az utóbbi esetében a támogatók humánumra hivatkoznak, a szenvedés enyhítésének megszüntetésére.

– Ez esetben az az ethos/erkölcsös magatartás horizontjának mozgékony törvénye valósul meg. Mit jelent ez? Először is bevezetnek bizonyos jogi megoldásokat mint kivételes lehetőségeket. Ezeket valamilyen nagyszabású média- és társadalmi kampány előzi meg, melyek az érzelmekre hatnak elsősorban, együttérzésre, sajnálatra, hogy az emberek hatódjanak meg ezektől. Így például azt hirdetik, hogy az eutanáziát azért kell végrehajtani, hogy könnyítsenek azon a betegen, akinek kibírhatatlan szenvedései vannak. Az érzelmi bevezetés után idővel hozzászoktatják az embereket, hogy ezek már jogilag létező dolgok, így az eddigi kivételek már szabállyá válhatnak, amiket egyre jobban kiterjesztenek. Arisztotelész óta tudjuk, hogy a jog formája határozza meg a szabályokat, hogy a jognak van egy úgynevezett mintateremtő funkciója. Az emberek úgy gondolják, hogy ha valami jogilag meg van engedve, akkor az jó dolog. Ha tiltva van, akkor rossz. Ezért mondom, hogy mozgásban van az ember erkölcsi, etikai horizontja, menet közben változik. Így aztán ami eddig jogilag kivételt képezett, az egy idő után kötelezővé válik; ami pedig szabály volt, az már csak kivétellé válik. Mindehhez egy szemantikai forradalom is társul, a szóhasználat módosítása. Már Konfuciusz is – néhány száz évvel Jézus előtt – azt mondta, hogy ha meg akarjuk változtatni a világot, akkor először a nyelvet kell megváltoztatni, mert ahogy beszélünk, úgy gondolkodunk, és ahogy gondolkodunk, úgy cselekszünk. Minden nagyobb forradalmat valamilyen nagy nyelvi változás előzött meg. Az 1789-es francia forradalom előtt Diderot és társai megírták a Nagy Francia Enciklopédiát. A kommunistáknak is megvolt a bolsevik beszédmódjuk. Most is azt látjuk, hogy változások állnak be a szavak használatában, ami legitimizálja a társadalmi változásokat is. Az abortusz esetében nem arról beszélnek, hogy megölik a megfogant gyermeket, nem azt mondják, hogy egy emberről van szó, hanem azt, hogy ez csak egy zigóta, csak egy sejtcsomó, az abortusz csupán a terhesség megszakítása, magzatelhajtás, beavatkozás. Nőgyógyászati hirdetéseken még olyasmiket is szoktak írni, hogy a havi vérzésnek az indukciója; az ENSZ hivatalos dokumentumaiban a reprodukciós egészség és jogok terminológiával beszél róla. Ezek a szavak elhomályosítják, elfedik a valóságot, miközben betiltják az abortuszok áldozatait ábrázoló fényképek bemutatását. A szavakból alkotott ködfelhő azt szolgálja, hogy befedjék a valóságot. Az is nagyon érdekes, hogy minden akciófilm tele van drasztikus, véres jelenetekkel, de amikor arról lenne szó, hogy az abortuszok áldozatát mutassák be, akkor hirtelen mindenki roppant érzékennyé válik, és nem engedélyezik ezt, arra hivatkozva, hogy a vértől elájul az ember.

Az abortuszt pártolók meghamisították a statisztikai adatokat is, erről Bernard Nathanson doktor is beszélt, aki, mielőtt életvédővé vált, az Egyesült Államokban a hatvanas-hetvenes években abortuszpárti kampányt szervezett. Akkor direkt úgy kommunikálták, mintha több lenne a legális abortuszok száma, és meghamisították azt is, hogy az amerikai népesség milyen mértékben támogatja az abortuszt. Itt is magasabb számot közvetítettek a valóságosnál, hogy úgy tűnjék, a többség valójában az abortusz mellett van. Ezzel manipulálták a társadalmat, hiszen a többségnek a demokráciában mindig igaza van.

– Ma már viszont sajnos nincs szükség hamis számokra, mert az évente világszerte több mint ötvenmillió abortusz azt bizonyítja, hogy a társadalom többsége ma már igent mond a magzati élet elpusztítására...

– Ez országfüggő. Az amerikai Pew Research Center által a közelmúltban végzett kutatások szerint mintha még mindig létezne a vasfüggöny Európában. A vizsgálat kiterjedt a homoszexualitás, az abortusz, az eutanázia jelenségeire, elfogadottságára. Nyugaton szinte általános elfogadottsága van az abortusznak és az eutanáziának; a keleti területeken viszont nagyobb az ellenzők száma. Lengyelországban például a többség ellenzi az abortuszt. A törvényi szabályozás szerint Lengyelországban három kivétel szerint engedélyezett az abortusz: ha a magzatnak valamilyen visszafordíthatatlan betegsége van, ha az édesanyának veszélyben van az egészsége, és ha erőszak vagy vérfertőzés révén fogant meg a gyermek. Egy polgári kezdeményezés szerint azt szeretnék, ha az eugenikus vonatkozást kiiktatnák, vagyis hogy ne lehessen a magzatot annak betegségére hivatkozva megölni. Az első ilyen kezdeményezést több mint hatszázezren írták alá, s ez a mostani jelenleg a Szejm illetékes bizottsága előtt van, ott tárgyalják. Sajnos igaz, hogy az emberek tudatában is megtörténtek a kedvezőtlen változások, de szemben Nyugat-Európával, ahol az emberek többsége egyértelműen támogatja az abortuszt, az Egyesült Államokban például nem így van, ott nagyon erős küzdelem zajlik az életért, az amerikai társadalom nagyon megosztott ebben a kérdésben, rendkívül aktívak a pro-life mozgalmak.

– Vissza lehet-e még fordítani a kedvezőtlen tendenciákat, vagy ezek már visszafordíthatatlan folyamatok?

– Bízom benne, hogy Nyugat-Európa előbb vagy utóbb ismét visszafordul az élethez. Gyanítom, hogy a próféta, vagyis a muszlimok erős nyomására. Az a civilizáció, mely megöli a gyermekét, halálra van ítélve. Amikor Szerbiában jártam, egy orvos azt mondta nekem: a háború után kilencven százalék szerb és tíz százalék albán élt Koszovóban. A szerbek nem akartak gyermeket, és tömegesen abortuszt végeztek, az albánoknak pedig több gyermekük is volt. Néhány évtizeden belül megváltoztak a számarányok, és egyszer csak kiderült: már csak tíz százalék szerb van, és kilencven százalék albán. Nem szabadna elfelejtkeznünk arról, hogy a Teremtés könyvének első áldása úgy szól: „Szaporodjatok, sokasodjatok… vegyétek uralmatok alá a földet!” Aki nem termékeny, az nem tudja a földet uralma alá venni. Ez egyszerű biológiai törvényszerűség. A nemzet, amelynek nincsen bölcsője, annak nincsen jövője.

– Miként lehetséges, hogy a nyugati társadalom nem ismeri ezt fel?

– Az ókorban a Római Birodalom is rendkívül magas fejlettségi szinten állt, és szintén megbukott. Nem a külső invázió hatására történt ez, hanem saját belső erkölcsi meghasonlása következtében omlott össze. Egy kínai közmondás szerint a gyenge állam erős férfiakat szül. Az erős férfiak erős államot teremtenek. Az erős állam viszont gyenge férfiakat szül. A gyenge férfiak gyenge államokat teremtenek. Ez a kör bizonyos ciklusonként ismétlődik. Amikor Európát veszély fenyegette kívülről, két válasza volt erre: a kard vagy a kereszt. Most egyik sincs e kettő közül. A társadalom elnőiesedett, és teljesen pacifikálódott. A Római Birodalom akkor esett el, amikor a panem et circenses, a kenyeret és cirkuszt vált fő ideológiává. Ugyanez megismétlődik ma is, a jelszó: fogyasztás és hedonizmus. Nincs meg a lélek ereje az emberekben, és ebbe az ürességbe bele kell hogy hatoljon valami erős önazonosság.

– A mai világban az életvédő mozgalmak és a keresztények mintha a pisztrángokhoz lennének hasonlóak, az árral szemben úsznak…

– Ez biztos, hogy így van, de például az Egyesült Államokban létezik a keresztény filmek mozgalma. Nagyon erős életvédelmet folytatnak. Kiemelek két közelmúltban bemutatott filmet, az egyik a Gosnell. Ez a neve egy nagyon híres, abortuszok ezreit végző orvosnak, aki dobozokban és hűtőgépekben gyűjtötte össze az abortált gyermekeket. Igazi történet, és a film elrettentő erővel mutatja be a gonosz kegyetlen tevékenységét a világban. A másik film az Unplanned (magyarul: Nem tervezett), Abby Johnson történetén alapul. Ő egy abortuszklinika igazgatónője volt, de egyszer felkérésre asszisztált egy abortusznál. Végignézte, ahogyan a magzat menekülni próbál az abortusz során, ez annyira megrendítette, hogy abortuszellenes aktivista lett belőle. A film már az első hétvégén rekordot döntött, több millió dollár bevételt hozott, hatalmas az érdeklődés iránta. (Zaymus Eszter, a CitizenGO magyarországi kampányigazgatója aláírásgyűjtést kezdeményezett, hogy minél előbb behozzák Magyarországra a filmet – a Szerk.) A legutóbbi, idén májusban Torontóban rendezett abortuszellenes felvonuláson Abby Johnson is részt vett, és nagy képernyőn élőben vetítették ki az ultrahangos felvételt megfogant kisbabájáról. A filmeknek, a képeknek hatalmas erejük van, hogy megszólítsák az embereket, sokkal több, mint a szavaknak. Vannak tanúságtételek arról, hogy a film megtekintése után teljesen megváltozott az abortuszról való véleményük. Említhetem a szintén amerikai Francis Rivers A jóvátétel gyermekei című regényét is. A lányom osztálytársnői abortuszpártiak voltak, de a könyv elolvasása után teljesen megváltoztatták a véleményüket.

– Az ön felesége, Angelika kárpátaljai magyar. Öt gyermekük született. Angelika a legjelentősebb lengyel keresztény rockegyüttes, a 2Tm2,3 énekesnője. „Fáradozz, mint Krisztus jó katonája. Aki Istenért harcol, nem bocsátkozik világi dolgokba, mert annak akar tetszeni, akihez szegődött.” Ez mindkettőjük ars poétikája?

– A feleségem egy evangelizációs rockegyüttesben énekel, akiknek a tagjai megtért rockzenészek. Hálát adnak Istennek annak művelésével, amihez a legjobban értenek, és így misszionálnak. A kultúrának hatalmas evangelizációs értéke van. Sajnos napjainkban az Egyház egy kicsit visszalépett kulturális mecénási szerepéből. Pedig a legnagyobb művészeti alkotások, a képzőművészet, a zene mind szakrálisak voltak régen, és az Egyház megrendelésére jöttek létre. Michelangelo, Leonardo de Vinci, Beethoven – hosszasan sorolhatnám mindazokat, akiket az Egyház kért fel művészeti alkotások megalkotására. Az Egyház azonban ma nem értékeli jelentőségének mértékéhez méltóan a művészeteket. A múltból él, de nem fordít kellő figyelmet a kortárs kultúrára. Ma nincs jelentős szakrális építészet, szakrális zene, egyáltalán, kultúra. A keresztényeknek sokkal jobban kellene törődniük a kultúrával, mert ezen keresztül hatékonyan lehet evangelizálni. Ezért veszítünk a kultúrharcban, mert nem vagyunk jelen a kultúrában. Amit Angelika zenekara végez, kulturális evangelizáció, és az is, amit én folytatok az írásaimmal, filmjeimmel.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír